Rahim leizzadva, szitkozódva vedlette le magáról a táskáját. A poros, kavicsokkal fedett útra vágta a puska mellé, majd egy drámai nyögés közepette kifeküdt a földút kellős közepére. Jobban szédült, mint mikor betörték a fejét, nem tudta eldönteni, hogy hányni akart volna vagy szimplán elájulni. Lehunyt szemmel, szájon át lélegzett, mígnem kavics ropogást, léptek dobbanását hallotta közeledni. Árnyék kúszott a fejére, és a tűző nap erejétől felhevült arcát hirtelen friss légfuvallat csapta meg. Furcsa csapkodó hangot hallott. Fél szemmel hunyorogva, még mindig hangosan lihegve felpillantott. Manfred maga is rommá izzadva, lihegve állt mellette. Megigazította a fejét fedő kendőt, miközben hunyorogva körbenézett. Jobb protézis kezében a térkép sértetten recsegett ropogott, amiért legyezőnek használták. Rahim kínjában felröhögött.

– Micsoda úri dolgom van! Én vagyok az afgán maharadzsa.

– Az... – nevetett fel Manfred is reszelős hangon. Ki volt száradva a torka. Rahim lehunyta a szemét, a halántékán újabb izzadtságcsepp gördült alá. Benyálazta kicserepesedett ajkait.

– Emlékeztess már. Mi a faszért is jöttünk ide ki? – kérdezte nyavalyogva.

– Mert hülye állat mind a kettőnk – lihegte Manfred, miközben továbbra is őt legyezte a térképpel. Rahim fáradtan felemelte a kezét, majd a hasára ejtette.

– Tied a pont, Fritz.

– Szerinted jár erre még bárki is? – kérdezte Manfred kíváncsian. Rahim fekve körbenézett, habár csak a szomszédos hegyeket, meg a saját hegyük sziklás oldalát látta Manfred lábán kívül.

– Fasz se tudja már, de elég széles, hogy végigmenjen rajta egy autó vagy tank. Ha netán jönne valami... Szólj nekik, hogy padlógázzal menjenek át rajtam.

– Mindenképp – mosolygott a veterán. – Hátha elég nagyot dobsz a kocsin és az lezúg a hegyoldalon.

– Pontosan így gondoltam – röhögött magában Rahim, majd nagyot prüszkölt. – Bassza meg, itt fogok megpusztulni.

– Ugyan már, ne mondj ilyet – kuncogott Manfred szórakozottan. – Túléltünk ennél már sokkal rosszabbat is.

Húsz évvel ezelőtt – gondolta magában Rahim. Már rég nem azok a titánok voltak, akik nem ismertek fáradtságot és félelmet, és a halál képébe röhögtek. Manfrednak hiányzott fél karja és lába, az ízületi problémákról nem is beszélve. Rahim csontozata sem volt már a régi. A lelkük még talán bírta, de a testük mocskosul megöregedett.

Rahim az út közepén hevert, míg a hányinger és rosszullét múlni nem kezdett. A teste egész kényelmesen elernyedt, megpihent, és nem törődött a hátizmaiba szúró kövekkel. Vele szemben Manfred egy pillanatra sem ült volna le. Ott állt mellette, alakjával árnyékot vetve, és térképükkel legyezve őt. Örökké a csapat dajkája... Rahim szórakozottan felröhögött, amivel kiérdemelte a veterán kérdő pillantását.

– Mit röhögsz?

– Van, ami nem változik – felelte vigyorogva, majd megilletődve elhallgatott, mikor Manfred feléje nyújtotta bal kezét.

– Indulhatunk, kisköcsög?

Rahim a kezet nézte, ami segíteni akart számára felkelni a földről. Furcsa érzés kúszott végig benne, keserédes fájdalom, mint amikor a gennyes sebet megpróbálják tisztára mosni. Mocskosul fájdalmas, és mégis édes a gyógyulás gondolatától. Nem volt ő ehhez hozzászokva. Feltolta magát ültébe, úgy nézte tovább Manfred kezét, mielőtt vonakodva elfogadta volna a segítséget. Mégis mikor volt az utolsó alkalom, hogy bárki is így bánt vele? Erős ujjak fonódtak rá az alkarjára, készen arra, hogy felhúzzák őt, de mégis türelmesen megvárták, amíg Rahim hasonlóan megkapaszkodott Manfred karjában. Erő és gyengédség egyazon pillanatban. Az izmok megfeszültek, az ujjak az alkarjába vágtak, és mégis olyasfajta finomsággal vegyült mindez, mintha Rahim maga nem nyomott volna többet egy tollpihénél, amit könnyen és elegánsan felkap a szél. Alighogy két lábon állva megtalálta az egyensúlyát, elhátrált a némettől.

– Kösz – biccentett komoran.

Próbálta tagadni azt a kellemes borzongást, amit Manfred gondoskodó pillantása és mosolya fakasztott a testében, és amitől a feje tompán zúgni kezdett. Talán csak a meleg teszi. Napszúrást kapott. Nem, az más volt. Inkább felvette a táskáját és a puskát, tovább indult az úton, kicsit közelebb húzódva a hegyoldalhoz, mint eddig tette. Valami nem stimmelt a fejével, és biztosabbnak érezte, ha távol marad a szakadéktól.

~*~

A napjuk legizgalmasabb pontjává egy öreg pásztor és a kecskéi váltak. Rahim gyűlölte azokat a dögöket, leginkább a szagukat, és hogy teleszartak mindent. Úton útfélen apró fekete szardarabokon kellett taposniuk. Ha a hegyoldalon futó kavicsos út és a tűző nap ereje nem lett volna elég indok a nyavalygásra, akkor a csizma talpából kikaparni való szar be tudta aranyozni az ember napját. Manfred persze a hasznukra akarta fordítani az utat elfoglaló szőrös dögöket, akik rémülten próbáltak kitérni előlük, és egymásnak ütköztek, szinte már lelökve társaikat a szakadékba.

Alkudozni kezdett az öreg pásztorral, miután szemet vetett egy tarka-barka kis bakkecskére. Rahim pedig elégedetten hallgatta, hogyan is próbált a veterán vacsorát szerezni maguknak. Olykor jót mosolygott Manfred igyekezetén, és az emlékeken, amiket felidézett benne a beszélgetés. Mindig megmosolyogtatta, ha visszagondolt arra, ahogyan Manfred fiai angolul próbáltak kommunikálni az afgán pásztorokkal. Valamiért úgy hitték, ha lassan és artikulálva beszélnek, akkor az öregek megértik őket. Akkoriban Rahim nem értette, Manfred mit röhögött a tengerészgyalogosain, de immáron világos volt, hogy a német már akkor is beszélte a darit és a pastut, csak mindezt titkolta. És pont emiatt soha egyszer sem vonta Rahimot kérdőre, ha fordítóként tette a dolgát. Bízott benne, még akkor is, ha néha napján némi hazugság közbecsúszott Rahim oldaláról.

~*~

A tábortűz halkan ropogott, lángjai vörös és aranyszín fények formájában táncoltak Manfred protézislábán. Rahim tekintete a művégtagon pihent, néha elmélázott, milyen körülmények között is vesztette el a lábát a német. De a kérdéseit megtartotta magának. Semmi köze nem volt olyan bevetésekhez, amiknek nem volt tagja. Így hát csendben evett, míg a veterán önelégülten egy utolsó falat sülthúson rágódott. Rahimnak röhöghetnékje támadt, de mielőtt a német a szívére vehette volna a dolgot, inkább nyájasan megdicsérte őt, amiért vacsorát szerzett nekik. A nyálas szavak hallatán aztán Manfrednak támadt nevethetnékje, és félrenyelt egy húsdarabot, amiért Rahim szemtelenül kiröhögte. Amíg a német fulladozott, Rahim megpiszkálta a tábortüzet a nyársukként szolgáló bottal, majd a lángok közé lökte.

– Ma éjjel már aludni is fogsz? – kérdezte kíváncsian a kivörösödött arcú Manfredot, aki még krákogva a könnyeit törölgette. A veterán torz hangon felnevetett.

– Talán.

– Régen is virrasztottál, jó szokás nehezen hal ki, mi? – jegyezte meg ezúttal csípősebben. Manfred egyetértően bólintott, még köhintett párat. Rahim lazán leheveredett a hálózsákjára, a csillagos égboltot kémlelte.

– Még próbálom szokni, hogy nyugodtan lehet aludni – jegyezte meg a veterán csendesen. – Egy hete már Kabulban szobroztam, mire méltóztattál előkerülni. Nagyon furcsa volt... A csend.

– Meg lehet szokni – rántott vállat Rahim nemtörődően. Ahhoz képest, hogy milyen éveket éltek meg... Kifejezetten nyugodt volt immáron a helyzet. Még történtek zavargások, emberrablások, de jóval kevesebb, mint azelőtt. Arról nem is beszélve, hogy az égbolt milyen üres volt, nem cirkáltak már a fejük felett a halált hozó repülők és helikopterek. A tálib szóvivők is egészen... emberiek voltak Rahim szemében. Kellettek a jópofa bábok, akiket a világ szeme elé lehetett tolni.

– Csak még azt nem értik, hogy a világ már régen nem olyan, mint régen volt – sóhajtott fel Manfred fanyarul. Rahim szája megrándult egy pillanatnyi grimaszba, míg a veterán folytatta. – És ebben a rohanó, modern világban már nincs helye nagyon sok régi szabálynak és hagyománynak.

– A mocskos disznók, akik tönkretettek minket, pont magasról leszarják – mormogta Rahim az orra alatt. Nem tetszett neki az érzés, ami a gyomrában gyúlt. Mintha hasba lőtték volna. Átfordult az oldalára, behúzta a feje alá a karját. A tábortüzet nézte, Manfredot, akinek olyan sötét fátyol ereszkedett a tekintetére, mint a csillagfénytől megfosztott éjszaka. Rahim felsóhajtott. – Minél gyengébbek és primitívebbek az ellenfelek, annál jobb.

Manfred keserűen elhúzta a száját. – Szerinted van esély arra, hogy valaha is talpra fog állni az ország?

– Erős kéz kell hozzá – bólintott aprót Rahim. Máskülönben káosz alakul ki és összeomlik minden. A német fanyarul elhúzta a száját, de rábólintott.

Voltak, akik hittek, reménykedtek annak ellenére is, hogy erős szabályokat hirdettek ki a vezérek. Wafi legfiatalabb lánya is ilyen volt. Büszke volt a vallására, a származására, de nem elégedett meg azzal az élettel, amit a tálibok osztottak számára. Tanulni akart, szabadon járni a városban, nem pedig otthon ülni, várva, hogy az apja vagy a fivére majd elkísérje őt a piacra, vagy bárhova, ahova menni akart. Máskülönben nem léphetett volna ki az utcára. Hogy aztán ezt ki tartotta be igazán, már egy egészen más kérdés volt. És mintha legutóbb Wafi azt regélte volna, hogy programozást tanulhat a lánya, az pedig több volt már, mint a semmi.

– Csak aztán szép vége legyen – jegyezte meg Manfred egy olyan elkeseredett, reménytelen mosollyal, amitől Rahim gyomra felfordult.

– Hitegesd csak magad – legyintett lemondóan. Kisebb csoda kellene ahhoz. Kényelmesen bevackolta magát a hálózsákjába. – Kelts fel, ha van valami.

– Rendben. Jó éjt...

Rahim vetett még egy utolsó morcos pillantást a veteránra, majd átfordult a másik oldalára, háttal a tábortűznek és Manfrednak. Ezzel a „jó éjttel" ki fogja még őt egyszer kergetni a világból.

Arra riadt fel, hogy a szél feltámadt és lehűlt az éjszaka. Rahim megborzongott, majd nyűgösen feltolta magát, és kitörölte a csipát a szeméből. A tűz még ropogott, de a csípős füstszagot elnyomta a széllel érkező friss levegő és esőillat. Nagyot nyújtózkodott, majd egy ásítás után kérdőn Manfredra pillantott. A veterán a sátruk alkatrészeinek összerakásán dolgozott. Rahim ismét ásított egyet, majd a tábortűz fényétől bekönnyezett szemét törölgetve odamászott a német mellé. Segített neki felállítani a kis háromszög sátrat, majd mielőtt a nyakukba pottyanhatott volna az első esőcsepp, a felszerelésük Manfreddal együtt már régen a sátor védelmét élvezte. Rahim még a tűz mellett ült, a gomolygó fellegeket kémlelte, abban reménykedve, hogy záporesőt fog hozni.

– Befizetted a számlát? – élcelődött vele a veterán. Rahim feje fáradt volt, csupán morgolódott.

– Mi bajod?

– A vízszámlát. Befizetted, hogy fürödni tudj? – ismételte meg magát Manfred vigyorogva. Rahim a szemét forgatta. – Lehet, egy rövid ima is elég lenne.

– Szart sem ér – legyintett válaszul. Utoljára kisgyerekként imádkozott, akkor még elhitte, hogy jobbra fordul minden, ha Allahtól kér segítséget. Nem voltak nagy elvárásai, csupán annyit kért, hogy szeressék őt. De bárhányszor ezért imádkozott, valahogy válaszul mindig verést kapott azoktól, akiknek a szeretetére vágyott. Visszafordult Manfredhoz, aki hason fekve könyökölt, és őt nézte. – Allah nem foglalkozik korcsokkal.

– Lehet, már süket vagy hozzá, hogy meghalld a szavait – jegyezte meg a német csendesen, majd elmosolyodott. – Nem is csodálnám, ha belesüketültünk volna a szolgálatba. Csináltunk pár hülyeséget.

– Nem tagadom – nevetett fel Rahim az emlékek hatására.

Amikor az eső eleredt, alsónadrágra vetkőzött. Eleinte sokszor megborzongott és káromkodott a hideg cseppektől, mindezzel kiérdemelve Manfred halk nevetéseit, aztán hozzászokott a szélhez és az esőhöz a teste. Egészen addig vígan fürdött a záporban, mígnem valami kemény koppant a fején. Az aprócska jégdarabot egyhamar követte egy másik, majd egy harmadik. A kibontakozó jégeső a kis sátor védelmébe kergette, egyenest a vígan nevető Manfred mellé, aki le sem tagadhatta, milyen jót mulatott a történteken. Rahim zsörtölődve törülközött meg, majd vizes kendőjét a német arcába vágta, hogy az elhallgasson végre. Arra számított, hogy Manfred majd zokon veszi mindezt, de ehelyett csak mulatott az egészen. Akkor hallgatott el, amikor már Rahim igazán bosszankodni kezdett.

– Jól van, ne morogj – csitította őt mosolyogva, miközben félrehúzódott annyira, hogy Rahim le tudjon hasalni mellé.

– Mindjárt kirugdoslak innen, köcsög, és meglátjuk, akkor is vigyorogni fogsz-e – felelte morcosan.

Az oldalára fordult, háttal Manfrednak mielőtt bármiféle választ kaphatott volna. Nem is a németre volt igazán dühös, hanem a jégesőre. Szívesen fürdött volna még egy kicsit tovább a záporban, lemosva magáról az elmúlt napok porát és izzadtságát. De akkor minden úgy alakult volna, ahogyan szerette volna azt. Az ő élete ugyanakkor nem ilyen volt. Ha voltak is benne apró örömök, nem tartottak soká, és mindig jött valami olyan, ami megtörte őt testileg és lelkileg. Rahim lehunyta a szemét, nem akart tudomást venni a sátorponyvát csapkodó jégről, sem a mellkasát feszítő fájdalomról. Manfred még valamit ficergett a háta mögött, aztán végül ő is elcsendesedett. Ezúttal nem kívánt jó éjszakát.

Rahim teste minden ízében összerándult, mikor valami puha a bordáinál megérintette őt. A szíve kihagyott egy ütemet, és éberen felpattant a szeme. Mozdulni vagy szólni ugyanakkor nem mert. Talán csak hallucinált, netán beázott a sátor, ezzel hitegette magát, pedig az érintésnek köze nem volt egy hideg vízcsepphez. Annál jóval puhább volt. Az aprócska érintés ismét fedetlen bőréhez ért és lassacskán egyre nagyobbá és kivehetőbbé nőtte ki magát, mígnem Manfred tenyere teljesen az oldalára simult. Rahim szíve a torkában dobogott, zavartan pislogott maga elé a sötét sátorponyvára. Biztosan csak képzelődik. De az ismeretlen pánik egyre mélyebbre rágta magát a fejében. Megbolondult. Manfred sosem tenne ilyet. Amikor Kabulban szót váltottak a prostitúcióról, egyikük sem gondolta komolyan a dolgot. Csupán élcelődtek a másikkal. Manfred tenyere hosszan elidőzött az oldalán, majd lassan lejjebb kúszott a hasa irányába, amitől Rahim izmai fájóan összerándultak. Rá akart szólni a németre, de a feszültség és pánik, ami a testén úrrá lett, nem engedte őt. Hidegrázás fogta el, idegesen nyelt egyet, mikor Manfred keze a mellkasához kúszott, és ott megpihent a szegycsontjánál. Rahim szédülni kezdett, addig a pillanatig fel sem fogta, hogy visszafojtotta a lélegzetét. Reszketve fellélegzett, mellkasa akaratlanul is jobban nekisimult Manfred tenyerének. Némán káromkodott, össze volt zavarodva és az egyetlen esélyét a feje mellett pihenő késben látta.

– Nincs arra szükség, nem bántalak – suttogta Manfred, miközben óvatosan magához ölelte őt.

Rahim megborzongott attól, ahogyan a kimondott szavak meleg légfuvallata vizes tarkóját érte. Az ajkai megremegtek, szeretett volna valamit mondani, akármit, amivel eltaszíthatja magától a másikat. De míg az elméje menekülni akart, addig a teste már jóleső borzongással köszöntötte a melegséget, ami Manfred testéből áradt. Legalább a német viselt magán ruhát, nem csupán egy alsónadrágot. Rahim reszketve felsóhajtott, a veterán halk szuszogását hallgatta, miközben Manfred mellkasa minden egyes levegővétellel az ő hátának simult.

– Hideg az éjszaka – szólt Manfred suttogva. Rahim ismét megborzongott, majd aprót bólintott.

– Tény – felelte nyersen. A feje még mindig zúgott, akár a ponyvát csapkodó jégeső. Nem talált nyugtot Manfred ölelésében. – Muszáj ezt így?

– Mi a baj vele? Jobban örülnél, ha befagyna a segged reggelre?

Ahhoz legalább hozzá vagyok szokva – gondolta magában Rahim. De nem felelt ezúttal semmit. Jólesett neki a meleg, még ha sok is volt számára a gyengédség, amivel a német ölelte őt. Ismerte már valamelyest Manfred törődő oldalát, tudta, hogy mindig is atyáskodott a csapata felett, és őfelette, hiszen Rahim maga is a csapat része volt, hiába nem tekintette senki más annak. De mindenfajta kedvesség csupán apró formákat öltött eddig, és nagyon ritkán bontakozott ki fizikai kontaktusban.

– Kinyírlak, ha bármi mással próbálkozol – mormogta az orra alatt.

– Nem az a típus vagyok – szólt a suttogó felelet. Rahim szeretett volna fellélegezni, de nem nyugtatta meg a válasz.

– Ezt meg hogy érted?

– Úgy, hogy nem vagy az esetem, Rahim – horkantott fel Manfred válaszul. Rahim meglepetten pislogott, majd szólásra nyitotta a száját, de a veterán megelőzte őt. – Ha buzinak vagy faszszopónak mersz nevezni, én magam szedem ki a srapnelt a hasadból, de azért nem leszel hálás, nekem elhiheted.

– Minden világos, kapitány – nyelt nagyot Rahim válaszul. „Pofád befogod, és csinálod, amit mondok" szólt a néma parancs, amit Rahim nagyon jól ismert már. Nem akarta magára haragítani a veteránt. Tudta, hogy mire volt képes. Beletörődött a helyzetébe, hogy Manfred karjai közt kell töltenie az éjszaka hátralevő részét. Az egyetlen dolog, amivel nyugtatni tudta magát, hogy a veterán maguk közé gyűrte a pokróc egy részét, hogy csípőtől lefelé véletlenül se érintkezzenek. Rahim felsóhajtott jobb karját, amin feküdt óvatosan kényelmesebb pozícióba igazította, cserébe Manfred, mintha csak vállon akarta volna veregetni, finoman megpaskolta a mellkasát.

– Jó éjt.

Rahim felsóhajtott, bólintott. Lehunyta a szemét, és megpróbált pihenni, még ha tudta is, hogy nem fog sikerrel járni. Elméje mélyéről aljasul a felszínre kúszott azon nap emléke, amikor először érezte a testén Manfred testét. Homályos volt az emlék, tompán hallotta a robbanásokat és az AK–47-es hangját, ahogyan ízekre tépte a vályogépületet. A hátát, a belsőségeit elemésztő forróságon és a tüdejét égető poron kívül alig érzékelt bármit is a környezetéből. Feküdt a saját vérében és nyomorúságában, várva a halált, mígnem valami a semmiből melléje vágódott. Eleinte úgy hitte, az épület omlott rá, de a kiszakadt faldarabnak hitt folt kezében gépfegyver sötétlett és túlüvöltötte a házfalba csapódó lövedék zaját. A káosz ellenére felismerte a hangot, és elmosolyodott. Ennyi éppen elég is volt, hogy a kapitánya tudtára adja, még életben volt. Az utolsó emlékfoszlány egy ovális tárgy volt, ami berepült az ablakon a fejük felett. Manfrednak akkor menekülnie kellett volna, de helyette föléje vetette magát és saját testével védte az ő nyomorult és értéktelen életét.

A robbanás emléke talpra ugrasztotta volna Rahimot, ha a nem gabalyodik bele a pokrócba. Ziláltan és az álmoktól még zúgó fejjel nézett körbe a kis sátorban, aminek ajtaja szét volt húzva, így a friss hajnali szél be tudott fújni rajta. Az égbolt rózsás és arany színekben pompázott, lilára festették a felhőket, amik a hófedte hegycsúcsokra ereszkedtek. Odakint Manfred az esőverte tábortűz felélesztésén dolgozott. Csupán a szeme sarkából vetett feléje egy aggodalommal telt pillantást. Rahim elfordult tőle, visszafeküdt a helyére, bebugyolálta magát a pokrócba, alvást színlelt. Az emlékek felforgatták a gyomrát, pláne az, amit megtudott Manfredról. Aprót rázott a fején. Nem akarta elhinni, a német soha semmi jelét nem adta annak, amiről beszélt. Rahim elmormogott egy káromkodást, zúgott a feje. Jó lett volna alkohollal elfojtani az érzelmeket, emlékeket, mint tehetetlenül várni, hogy azok visszakússzanak az elméje legmélyére, de egyetlen egy üveg piát sem hozott fel magával a hegyekbe.

– Táska. Jobb belső zseb – szólt Manfred nyers hangja. Rahim nyűgösen felmordult.

– Bassza meg, nem ér rá?

– Nem – szólt az ellentmondást nem tűrő felelet.

Rahim káromkodva átvergődött a sátor másik oldalára, Manfred hátizsákjához, és beletúrt. Fogalma sem volt, mit keresett, de gondolta, a jobb belső zsebben biztosan... Az ujjai hideg, hengeres formát tapintottak ki. Rahim szeme tágra nyílt a döbbenettől. Pláne az ismerős, lötyögő hang hallatán, ahogyan előhúzta az üvegkulacsot a táska mélyéről.

– Oszd be, mert nincs több – szólt ismét Manfred hangja ugyanolyan nyersen, ahogyan eddig is.

Rahim értetlenkedve pislogott hol az üvegre, hol az aprócska tábortűzön vizet forraló veteránra. Nem értette.

– Nem magadnak...? – emelte fel az üveg alkoholt zavartan. Manfred a fejét ingatta.

– Nem. A tied. Az én démonaim mást kapnak, hogy csöndben legyenek – sóhajtott fel a veterán, majd egy aprócska gallyat a tűzbe dobott. – Az estiért pedig bocsánat, azt hittem, jó ötlet. Többet nem csinálom.

– Csak... megleptél – nyögte ki magából Rahim. A testhőn való osztozkodás a hideg éjszakában nem volt számára idegen. De jobb szerette, ha szóban tisztázták előtte a dolgokat, nem pedig félreérthető gyengédséggel csak úgy átölelték őt. További szavak helyett inkább kibontotta az üveget és nagyot kortyolt a vodkából. Jófajta ital volt, elégedetten csettintett egyet a nyelvével, majd saját táskájába süllyesztette az üveget. – Dankeschön. Ezért cserébe leszek az ágymelegítőd.

Manfred arcán átsuhant egy halovány mosoly, ami sikeresen megnyugtatta Rahim szívét is valamelyest. Csak annyira volt szükség, hogy tisztázzák a dolgokat. Nagyot nyújtózkodva kiropogtatta elgémberedett tagjait, majd megvakarta a fejét. Az éjszakai beszélgetésen töprengve végül sértetten felhorkantott.

– Mi az, hogy nem vagyok az eseted?! – kérdezte sértődötten, Manfred pedig jóízűen felkacagott.