A járőrök szirénáját hallva Rahim letett arról, hogy keresztülvágjon az utcán. Visszahúzódott a járda mellé. A tovahaladó autók, robogók, biciklik és gyalogosok színes folyama nem érdekelte, de a járművek közt cikázó görkorcsolyás fegyveresek, már annál inkább. Unottan állt és várta, amíg a gépfegyveresek félretereltek pár autót, hogy helyet csináljanak azoknak a Humveeknak, amiket még az amerikaiak hagytak itt. Rahim gúnyosan elmosolyodott, amikor majdnem pofán vágta a járműre tűzött lobogó zászló. Más sem hiányzott neki, mint kora reggel egy kis cirógatás a szabadságuk jelképétől. Az egyik Humvee tetejéről a géppuskás feléje intett, Rahim biccentett, bárkit is rejtett a katonai egyenruha és maszk. Talán az egyik félnótása lehetett, akit még évekkel ezelőtt képzett a táliboknak. Vetett még egy utolsó pillantást a homokszín járművek oldalára visszakapaszkodó görkorcsolyásokra, majd tovább indult, amikor a forgalom is feléledt.

A háztömbök és zöldellő fák árnyékában haladt, ment amerre üres gyomra vezette. Az egyik kereszteződésnél kis híján abba az irányba fordult, amerre az ételosztó pontok egyike is állt, de végül megmakacsolta magát. Nem fog sorban állni, ételért könyörögni, akkor már inkább éhen döglik. Nem is értette, mit nyavalygott. Még csupán két napja volt üres a gyomra. Ha a hegyekben öt napot túlélt, méghozzá lőtt sebbel... Csak ki fog bírni még pár napot, mire talál egy valamirevaló munkát magának. Szeme sarkából az utcát sepregető, narancsszín ruhában virító közmunkásra pillantott. Megrázta a fejét. Utcaseprő nem lesz belőle, az is biztos. Nem az ő képességeivel! Katona volt, zsoldos... De amióta Biden hazarendelte a csapatait, és a többiek is leléptek... alig talált munkát. Talán megpróbálhatna testőrként elhelyezkedni, vagy benyalni magát a palotába. De mégis mi hasznát vennék? A hasa tele volt srapnel darabokkal, olykor felkelni alig bírt vele, arról nem is beszélve, hogy a kurvázást is hanyagolnia kellett már egy ideje. Nem mintha lett volna bármiféle pénze arra, hogy megengedjen ilyen élvezeteket magának. Pláne nem egy feleséget és gyereket. A gondolattól kirázta a hideg. Kicsit félre is húzódott a járda szélére, mikor egy idősebb férfi és a mellette sétáló burkába öltöztetett hölgye elhaladt mellette. Hogy kicsodát rejthetett a kék lepel, mely tetőtől talpig elfedte a nőt, Rahim számára rejtély volt. A szemeket takaró rácsos szövetdarab még annyit sem engedett láttatni, mint egy nikáb tette volna. Annál legalább fedetlenül láthatta a nő szemét. Egy szép szempár pedig csodákra volt képes.

Az öreg Wafi teaháza fele vette az irányt, abban reménykedve, hogy majd ott kap valami fülest vagy esetleges munkát az öregtől. Tudott főzni és mosogatni, habár aligha fog normális fizetést kapni ezért. Sorra haladt el a földszinti üzletek előtt. Némelyik zárva állt már évek óta, mások még kitartottak nyomorúságos helyzetük ellenére. Az egyik hajszalon egykori női fotómodelljeinek szép arcát graffiti fedte. A női arc takarása nyilvános helyen még a nyomtatott plakátokra is vonatkozott. Rahim elfojtott egy gúnyos mosolyt, micsoda szabályok. A város centrumában egész szépen pörgött az élet, majdhogynem nyugatias volt, de minél kijjebb került valaki Kabulból, annál nagyobb lett a nyomor. És Wafi teaháza a centrum határán állt, éppen csak egy köpésnyire a dombra épült vályogépületek labirintusától.

A teaház ajtaján belépve Rahim tekintete megakadt egy igazán furcsa jelenségen. Pontosabban egy férfin és annak homokszőke haján. A teaház félreeső hátsó sarkában ült, ahonnan belátott mindent, és közel volt számára a hátsóajtó. Rahim egy pillanatra megtorpant, meredten nézte az idegent, akinek bántóan fehér bőrénél és tagadhatatlan turista ruházatánál talán még az is kevésbé lett volna feltűnő, ha egy öszvér lambadát lejt Kabul utcáin. A döbbenetből felocsúdva Rahim megrázta a fejét. A bejárattól nem messze három idősebb férfi beszélgetett, jót mosolyogtak a döbbenetén, majd folytatták a diskurzust. Rahim lopva körbenézett, de a három öregen, a szöszin és Wafin kívül más nem tartózkodott a teaházban.

Nem érzett semmiféle fenyegetést. Pláne nem a szöszi irányából, aki unottan a telefonja fölé görnyedve pörgetett valamit a készüléken. Az aprócska teaház pedig alig változott az elmúlt hetekben. A padlót borító bordó szőnyegek kicsit talán kopottabbak lettek, a falikárpitok és a felettük, falra festett növényi minták fakóbbak, ahol napfény érte őket. Rahim gyomra nagyot kordult, mikor friss kenyér illata keveredett a zöldteáéval. Lazán beljebb sétált, biccentett egyet az öreg Wafinak, aki már készítette is tiszta poharait és egy tányért, amire lazán rádobott futtában két lepénykenyeret. Rahim a fal mellé tette szandálját, mielőtt helyet foglalt volna a szőke idegennel szembeni sarokban. Alhasában kellemetlen fájdalommal mozdultak az izmok, miközben elhelyezkedett törökülésben, koszos talpát elrejtve térdhajlatában, mielőtt Wafi megláthatta volna. Az öreg tulaj kezében a teáskancsóval, pohárral és a kenyérrel máris melléje sietett, Rahim pedig lopva felpillantott az ősz szakállú férfira.

– Mégis ki a fene ez?

– Amerikai – súgta az öreg, miközben kiöntötte a teát neki. – Hülye, mint a szamár.

– Megteszi. A többit hozd utánam – biccentett Rahim válaszul. Egy húzásra kiitta a forró italt. Megégette nyelvét és nyelőcsövét, de cserébe üres gyomrának korgását elfeledtette vele.

Az öreg bólintott, nem is vesződött tovább vele. A használt pohárral, kancsóval és kenyérrel együtt eltűnt mellőle. Rahim a tenyerébe köpött, nyálas kezével átfésülte a haját, megpróbálva rendbe szedni valamennyire a füle alá lógó sötét tincseket. Bajuszával és rövid szakállával nem vesződött, a reggeli arcmosás bőven sok is volt a szépítkezés terén. Még szerencse, hogy megfürdött, máskülönben már bűzlene, mint maga a város. Szandáljával a kezében, komótosan átbattyogott az amerikaihoz, aki még mindig a telefonját nyomkodta, és semmi figyelmet nem szentelt a környezetére. Rahimnak volt pár röpke pillanatnyi ideje megfigyelni őt.

Az egyszerű szürke ing és farmer alatt szálkás alkatnak tűnt, sportosnak, hosszú lábakkal. Első pillantásra valóban ostoba amerikai szamárnak tűnt, ahogyan Wafi állította. De az öreg Wafi szeme már nem volt az igazi, elsiklott olyan részletek felett, amiken Rahim figyelme megakadt. Az a görnyedt testtartás nem volt például természetes. A test nem volt hozzászokva, az izmos hát, és büszke vállak szenvedtek. Az amerikai jobb kezével valami nem stimmelt, hiába tűnt igazinak, a csukló és az ujjak természetellenes merevséggel pihentek. Rahim protézisre gyanakodott, amire felhúztak egy gumikéz borítást. És ha már protézis, a törökülésbe húzott lábaknál is volt valami baj, a jobb felső láb jobban maga alá nyomta a bal alsó lábszárat, mint szabadott volna. Mintha nem létezett volna izom azon a lábszáron, csupán csont.

Bárki is volt ez az ember, megmozgatta Rahim fantáziáját. Mikor az amerikai elé lépett, és az nem reagált, de a vállizmok feszesebbé váltak, már biztosra tudta, hogy nem egy hülye szamárral akadt dolga. Megköszörülte a torkát, amire a szőke már felkapta a fejét, és mintha eddig észre sem vette volna őt, meglepetten pislogott feléje. De más turistákkal ellentétben, nem rettent meg az arcát borító sebhelyek láttán. Bárki is volt, nem most látott először sparnel által szaggatott arcot.

Rahim nyájasan elmosolyodott, habár nehezen tette a naptejes arc és kék szempár láttán. Meg mert volna esküdni, hogy valahol már találkozott ezzel az emberrel. Az arc formája, az állkapocs íve, és leginkább a szem, mely őt figyelte ismerősen csengett vissza homályos emlékek közül. Borzongás futott végig a hátán. 

– Hi – köszönt Rahim nyájasan. Az amerikai tekintete felcsillant és széles vigyor ült ki az arcára.

– Hi! Do you speak English?

Rahim ádáz küzdelmet vívott a grimasszal, ami ki akart ülni az arcára. Ha valamitől, akkor egyes amerikaiak nyekergő akcentusától a falra tudott mászni. A herélt kakas szebben kukorékolt, mint ezek beszéltek.

– A little – kacsintott feléje Rahim, majd kezével az üres hely fele intett a szőnyegen. Az idegen nem értette őt, majd hirtelen felocsúdott, és hellyel kínálta.

– Oh my God! Finally, someone who can speak English! – szólt kitörő örömmel az amerikai. – You literally saved my life here!

– Quiet. Told. You – lépett melléjük a tulaj a maga pastujával kevert angollal. Rahim elfojtott egy szórakozott mosolyt, mikor az öreg morogva lepakolta eléjük a teát és kenyeret, majd inkább tovább is állt.

– Keep it down cowboy – jegyezte meg Rahim, miközben friss teát öntött magának, és ezúttal óvatosan kortyolt bele a poharába. Nem érzett ízeket, csupán a nyelve bizsergett az ital érintésétől. Az idegent figyelte, aki hülyén vigyorgott. Bosszantotta Rahimot, mégis volt valami őszinte benne. A negyvenes évei elején járó férfi vonásai emlékeztették őt egy fiatal tengerészgyalogoséra, akivel majd' húsz éve együtt szolgált. De a szőke haj és kék szem nem stimmelt.

– Sorry – jegyezte meg az amerikai jóval csendesebben. – You know, you speak English very well.

– I was an interpreter, worked for the U.S. military – vetette oda félvállról az információt. A kék szempár felcsillant, a hülye mosoly szinte már az amerikai füléig ért.

– That's so cool man – szólt izgatottan, majd sokatmondó mosolyra húzta a száját. – So... you're the dangerous kind of guy huh?

– Something like that – biccentett Rahim. Leszakított magának egy falatot a lepénykenyérből, a szájába tömte. Nem sokon múlott, hogy az étel gyönyörétől felsóhajtson. A kenyéren rágódva folytatta. – Nowadays I work as a tourist guide and bodyguard if my client wants to visit dangerous places.

– Man, that's awesome! Can I hire you?

– Well... – Rahim magához vette a teáspoharat, lazán belekortyolt, mintha nem a napi betevője függne ettől a munkától.

– I really need a guardian right now – szólt az amerikai immáron kétségbeesetten. – Just say a price. How much do you want? A hundred? Two hundred? Or more?

– We're talking about afghanis or dollars? – kérdezett vissza. Nem volt mindegy. Neki nem. A tőzsdén egész jól teljesített az afghani, de ha netán megint gyengülne, akkor nagyot tudna kaszálni a dollárral.

– Dollars, man. I didn't even know you have something else here!

Rahim elfojtott egy szórakozott mosolyt. Ennek a kijelentésnek színtiszta hazugság szaga volt, szinte már jobban bűzlött, mint a naptej, amit az amerikai az arcára kent.

– No problem. Can we talk about this in my office? I don't want to anger the old man.

– Do you have a couch or chair? – jajdult fel az amerikai. Rahim biccentett. – Thank God, my ass is killing me.

Rahim csupán bólintott, lazán a nadrágja zsebébe gyűrte a maradék kenyeret, míg az amerikai egy baseball sapkát a fejére csapott. Távozás elött Rahim az öreg Wafinak csupán biccentett, hogy majd kifizeti a tartozását, ha lesz miből. A tulaj legyintett, ismerte őt.

A hazafele úton az amerikai csendben volt, zsebre tett kézzel baktatott mellette, miközben kíváncsian nézelődött. Egy pillanatig sem jött zavarba attól, hogy úgy kellett átverekedniük magukat az autóforgalmon, vagy félre kellett állniuk az útból, mikor a tálib rendfenntartás újabb járőrözést tartott. A járművek láttán az amerikai gúnyosan vigyorgott, le sem tagadva immáron, hogy tudta, honnan származtak azok. A gépfegyveres görkorcsolyásokon jót derült, de a fegyverek láttán a szeme sem rebbent. Rahim ugyan nem érzett fenyegetést, de fél szemmel mindvégig a nála fél fejjel magasabb szőkét figyelte. Az arcvonások rémisztően emlékeztették a tengerészgyalogosára, de a szőke haj és kék szempár nem illett a képbe. Meglehet, álca lenne? Rahim elmormogott egy káromkodást, mikor a gyomrában furcsa feszültség gyúlt, és amit nem tudott a srapnel darabokra fogni. Mégis miben reménykedik? Hogy húsz év után visszatér melléje az egyetlen férfi, aki idegen létére valaha is emberként bánt vele? Röhejes gondolat.

Rahim meg mert volna esküdni, hogy vendége majd vet egy pillantást a kis lakásra, amint belép az ajtón, de nem így történt. Nem kutatott veszély után, és nem is nézelődött, mint ahogyan egy turistától elvárta volna az ember. Csupán állt az ajtó mellett és diszkréten megvárta, hogy Rahim hellyel kínálja az asztala mellett. Rahim mindeközben előkotort magának egy félig üres vodkásüveget a szekrénye mélyéről.

– So – lépett vissza az asztalnál ülő szőkéhez. – What's your plan?

– Mountaineering – felelte az idegen rezzenéstelen arccal.

Rahim félrenyelte a vodkát. Köhögve és fulladozva a mellkasára vágott párszor ököllel, majd egy pillanattal később már könnybe lábadt szemmel káromkodni kezdett a fájdalomtól.

– A kurva életbe is! Neked teljesen elmentek otthonról?! – krákogott. A srapnel a hasát gyilkolta, a vodka a nyelőcsövét égette, míg a szegycsontja majd kettétört, úgy hasogatott. Elfeledte, hogy egyszer megrepedt már az a nyavalya. Az amerikai némi aggodalommal nézett vissza rá.

– Did I say something...

– Get the fuck out of here – köhögött fel Rahim válaszul.

Nem fogja elhagyni a várost. Nem volt olyan állapotban, hogy túrázni menjen az isten háta mögé. Sem fizikálisan, sem mentálisan. A drágalátos vendége meg pláne nem volt megfelelő állapotban egy túrához a hegyekben. Rahim még köhintett kettőt, majd nagyot húzott a vodkásüvegből. Ismerte-e vagy sem, őrültség volt ez az egész, nincs az a pénz, amiért elvállalja.

– My answer is no. I'm not your guy. Find someone else. I'm not leaving the city.

– Well... – sóhajtott fel az amerikai drámaian. – Worth a shot – biccentett feléje búcsú gyanánt, és az ajtó fele vette az irányt. – Thanks for nothing goatfucker!

Rahim sok dolgot eltűrt, de a „goatfucker" nem tartozott ezen dolgok közé. Nadrágja zsebéből előrántotta a kését, és az amerikai után hajította. A penge hangosan csattant az ajtóban, a szőke idegen ugyanakkor meg sem ugrott. Feszült csend ereszkedett közéjük. Rahim szeme összeszűkült, keze a nadrágba tűzött pisztoly után nyúlt. Gyanakvóan méregette immáron az amerikait, akit szemlátomást egy pillanatra sem hatott meg, hogy a kés alig pár centire a feje mellett vágódott bele az ajtóba. Éppen ellenkezőleg. Kifejezetten mulattathatta őt a helyzet, mert mikor visszafordult feléje, elvigyorodott, felvillantva hófehér fogsorát. Rahim nem tudta megállni, hogy ne viszonozza a fenevad mosolyát. Mégis miféle veszett állatot sikerült kicsalnia a barlangjából? Veszély, izgalom, Rahim beleborzongott abba a villanásba, ami akár a napfényben felcsillanó fegyver, leleplezte az amerikai szamár álarca mögött rejlő gyilkost. Katona. Fejvadász. Zsoldos. Bárki is volt, felizgatta Rahim fantáziáját.

– Szép dobás – jegyezte meg az idegen.

Rahim felkacagott. A férfi úgy beszélte a pastut, mintha világéletében a környéken élt volna.

– Thank you, vagy hogyan is mondják maguknál – hajolt meg színpadiasan, ügyelve, hogy keze ügyében maradjon a pisztoly.

Az amerikai elvigyorodott, bal kézzel rántotta ki a feje mellől a kést. Szemrevételezte a pengét, olykor kihívóan felpillantva. Rahim nem tudta megállni, hogy ne viszonozza azokat a pillantásokat, miközben az alkoholból nagyokat kortyolva helyet foglalt egy üres széken. Egyre ismerősebb volt számára a szöszi.

– Ahonnan én jövök, ott úgy mondják; Dankeschön – felelte az idegen. – Éppen annyi közöm van a jenkikhez, mint neked Agrabah-hoz.

Egy laza csuklómozdulat, és a kés hangos koppanással csapódott a székbe, pontosan a két lába közé. Rahim szíve megugrott. Régen lepte meg őt bárki is. A veszély, a halálos jeges borzongás a tarkójánál izgalommal töltötte el. Szórakozottan elvigyorodott, piszkosul élvezte a helyzetet. Egy pillanatra lenézett a késre, majd vissza az idegenre. Szép dobás.

– Szóval német vagy – jegyezte meg elismerően. Pont, mint a tengerészgyalogosa. Így kvittek voltak, kirántotta a kést a székből, és az asztallapba vágta. Jobbjával hellyel kínálta vendégét. – Hol tanultál?

– A legjobbak közt – szólt a nyers felelet. Az amerikai-német beljebb sétált. Lazán leült vele szemben. – U.S. Marine Corps, hét év Afganisztán. Sikerült legutóbb itt felejtenem pár ingóságomat – tette hozzá egy gunyoros mosoly közepette, ahogyan ruhája ujját felhúzta jobb karján.

Műanyag. Protézis, tengerészgyalogos, háború, veterán. Rahim gúnyosan felröhögött. Elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy a megérzése nem csalt. Hét év...

– Messzeföldön híresek vagyunk a vendégszeretetről – jegyezte meg Rahim vigyorogva, tekintetét a kék szempáron tartva. Nagyot húzott az üvegből. – Minek jöttél vissza? Az ingóságaidat aligha fogod megtalálni vagy visszakapni.

– Touché – felelt mosolyogva a veterán, majd két kezét az asztalra téve komolyan folytatta. – Mint mondtam, szükségem van egy vezetőre, aki felvisz a hegyekbe. Egyedül is boldogulnék, ismerem a környéket, de mind a kettőnk nagyobb hasznot tudna húzni, ha te velem tartasz.

– Zsoldos vagyok, katona, nem turista vezető, ha már eljátsszuk az őszintét – böffentette oda Rahim válaszul.

– Elég kétségbeesett zsoldos lehetsz, ha már efféle alantas munkához folyamodsz, mint a turisták pátyolgatása. Sőt, merem állítani, az is megfordult a fejedben, hogy szét tedd nekem a lábad csak azért, hogy még pár dollárt kizsigerelj belőlem.

– Annak adom el magam, aminek megvesznek – jegyezte meg Rahim nyersen, nagyot kortyolt az üvegből. Ugyan még nem fordult meg semmiféle intimitás a fejében, de ha már itt tartottak... Látványosan végigmérte a vendégét, aki a szemét forgatva, hitetlenkedve felnevetett. Nem tűnt rossz partinak a szöszi. Grimaszolva csettintett egyet a nyelvével. – A tiszta munka nem az én asztalom.

– Hallottam hírét – jegyezte meg az idegen nyersen. – Hogy egy köpönyegforgató faszkalap vagy.

– Ezek szerint a hírnevem megelőzött – vigyorgott Rahim. – Ott az ajtó, mehetsz a faszba, Fritz, ha nem tetszik valami.

– Na, mi van, a városi patkány fél a hegyektől?

– A városi patkány... – Rahim mély levegőt vett, és a combjára könyökölve közelebb hajolt vendégéhez. – Tudja, hogy őrültség kimenni. Fél karral, pláne fél lábbal. Mert a patkány le meri fogadni, hogy az itt felejtett ingóságaid közé tartozik egy láb is – intett fejével a veterán lába felé. A szőke kelletlenül elmosolyodott.

– De a patkány azt is tudja, hogy kell neki a pénz, különben éhen fog dögleni – biccentett feléje az idegen, nyájasan mosolyogva. – Arról ne is beszéljünk, hogy a patkány pocakja tele van srapnellel, amitől már szeretne megszabadulni. Vagy tévedek? Azt pedig maximum egy hentes veszi ki neki ingyen.

Rahim köpött egyet. Legszívesebben a kése után kapott volna, hogy a penge élével törölje le a vigyort az idegen arcáról. Átokverte tengerészgyalogos, ha egyáltalán valóban az volt. Nagyon jól tudta, hogy el fogja fogadni az ajánlatot... A kérdés már csak a mikor volt.

– Go and fuck yourself – sziszegte Rahim válaszul. Nem fogja egykönnyen megadni magát. Sosem volt szokása. Ez a szarházi nem véletlenül volt Wafinál. Őt kereste a szöszi, és tudta, hogy az öregnél meg is fogja találni.

– Hát legyen – szólt a drámai felelet, és az amerikai-német feltolta magát az asztaltó. – Akkor hát... do svidaniya – intett búcsút a férfi.

Rahim szíve kihagyott egy ütemet, elsápadva, tágra nyílt szemmel nézett a távozó idegen után. Honnan... Hogyan... Száját szólásra nyitotta, de csupán tátogni tudott. Honnan tudja, hogy...? Soha senkinek nem beszélt erről. Wafin és az ő kurva anyján kívül más nem tudott róla.

– Várj! – mordult fel dühödten. Az idegen megállt, lassan, önelégülten mosolyogva visszafordult feléje. Rahim grimaszolva káromkodott az orra alatt. – Mit akarsz a hegyekben?

– Gyógyulni – szólt az őszinte felelet.

Rahim hümmögve fogadta a híreket. Gyógyulni. És pont a hegyekben. Minek képzeli ez magát? Buddhista szerzetesnek? Egyáltalán miért őt kereste? Ki a fene küldhette ezt a nyavalyást a nyakára? Mit akar ez csinálni a hegyekben, amit a turisztikai csoportok nem adnak meg neki?

– Mi bajod az interneten foglalható túrákkal? – kérdezte őszinte érdeklődéssel. Az amerikai-német visszalépett az asztalhoz, leült.

– Veterán vagyok, nem turista, engem nem vesznek meg efféle ostobaságokkal.

Rahim elfojtott egy vigyort. – És mennyit akarnál kirándulgatni azzal a lábbal?

– Első körre három hónap, és ha bírom, akkor a tél beállta előtt nem akarok visszatérni Kabulba.

Az idegen komolyan beszélt, a tekintete is komolyságot tükrözött, hiába volt minden szava sületlenség. Fél év a hegyekben. Rahim felröhögött. Mégis miféle őrültet fogott ki?

– Neked teljesen elmentek otthonról.

– Mondj valami olyat, amivel nem vagyok tisztában.

Rahim elmosolyodott az eszelős vigyor láttán, majd végigmérte az idegent.

– Miért én?

– Mert katona voltál, mert ismered a hegyeket, és mert nálad szívósabb dögöt aligha találnék Kabulban. Ezért – felelte a szőke rezzenéstelen arccal. – Egyéb kérdés?

Rahim elégedetten biccentett, majd a fejét oldalra billentette. Bárki is volt ez az eszelős őrült, tudta, mit beszél. Gyanakvóan méregette az egykori tengerészgyalogost. – Honnan tudtad... – gondolkozott hangosan. – ...hogy az apám egy volt a ruszki "testvéreink" közül?

Az idegen elmosolyodott. – Ilyen kék szemet csak is a jó öreg Oroszhon képes nemzeni. Senki más.

Rahim biccentett a bókra, vagy akárminek is szánta ezt a megjegyzést az amerikai-német. Féloldalas mosolyra húzodott a szája. Fél év... és Hindu Kush. Őrültség. De ez a nemnormális hét évet túlélt náluk. Egy próbát megér. Kellett neki a pénz. Ő pedig kellett ennek az őrültnek. Félretette az üveget, lazán kezet nyújtott az idegennek.

– Rahim.

– Manfred – biccentett az idegen, és protézisával kezet rázott vele.

Villámcsapásként érte őt a név. Manfred? Manfred Wittmann? A tengerészgyalogosa? Tényleg ő lenne? Az egyetlen kibebaszott ember, akit valaha is érdekelt, hogy ő él-e vagy hal? Valóban ő az valami hülye maskarában? Egyetlen más Manfredot sem ismert. Pláne nem olyat, aki ilyen eszement ötlettel és munkával áll eléje. Netán valami fedett akció lenne ez? A tálibok vérdíjat tűztek a fejére, hogy ilyen hülyén néz ki?

– Használhatom a fürdőt? – kérdezte Manfred reménykedve. – Megszabadulnék ettől a hülye maskarától.

– Felőlem – vont vállat Rahim unottan, leplezve megannyi érzelmet, ami a húsz év távlatából a felszínre akart törni belőle.

Maskara... Most már biztos, hogy ez az ember az-az ember, akinek már dolgozott egyszer nagyon régen. Manfred hálásan biccentett, majd táskával a kezében abba az irányba indult, amerre Rahim egy laza karintéssel a fürdőt jelezte.

Hosszú percekig emésztette magában a történeteket. Átgondolva mindent, ami lefolyt az elmúlt egy órában kettejük közt. A hasa még mindig fájt, habár már nem a srapnelek, hanem az idegesség miatt. Megrázta a fejét, elkergetve a múltbéli emlékeket, a régi szép időket. Egyáltalán miért emlékezett azokra a hónapokra? Hol bujkáltak eddig ezek az emlékek? A fürdőszobaajtó nyikorgását hallva Rahim kérdőn felnézett. Reménykedve várta, hogy az egykor megismert tengerészgyalogost lássa majd maga előtt. Manfred pedig ahogyan régen, úgy ezúttal sem okozott számára csalódást. A szőke, kékszemű, holtsápadt ember mintha sosem létezett volna. Manfred bőre sötét volt, napbarnított, alig különb, mint bármely afgáné. Rövid, fekete haja még vizesen csillogott, talán próbálta megmosni vagy a szőke paróka alá izzadt be, ezt Rahim nem tudta eldönteni. Csupán nézte a veteránt, halovány mosollyal köszöntve az éjfekete szempárt, ami baráti csillogással nézett vissza rá

– Ismerős a pofád, Manfred Wittmann – jegyezte meg Rahim szórakozottan.

Manfred egy pillanatra meglepődött, majd jóízűen felnevetett. A hangja sem úgy csengett, mint az imént. Az irritáló hangszínt lágy bariton váltotta.

– Jó újra látni, Rahim. Örülök, hogy még emlékszel rám – nyújtotta feléje ezúttal bal öklét. Rahim ököllel lazán lepacsizott vele.

– Reménykedtem, hogy te vagy az, te seggfej – felelt Rahim mosolyogva, nem tudta kordában tartani az örömét. – Máris szívesebben megyek ki az isten fasza mögé, kapitány. Ez valami titkos akció vagy tényleg szerzetesnek akarsz állni? És mégis mi volt ez az álruha, Hamupipőke?

– Ne reménykedj – kuncogott a veterán. – Csendre és nyugalomra vágyok. Semmi titkos akció és izgalom. Az álruha meg csak a biztonság kedvéért. Nem gondoltam volna, hogy emlékszel rám.

Én sem hittem volna – gondolta magában Rahim, miközben egykori kapitányát nézte.

– Ha valóban nyugalomra vágysz, a legrosszabb embert kéred társaságnak – röhögött fel Rahim vidáman. Mégis mikor örült utoljára ennyire valaminek? Pláne embernek? Manfred csupán a szemét forgatta, nadrágja zsebébe túrt, és egy köteg ropogós dollárt vett elő belőle. Rahim meglepetten pislogott az orra elé nyújtott pénzre. – Mégis mi a faszt csináljak ezzel?

– Megmondtam, kisköcsög, nem foglak ingyen kirángatni a hegyekbe – felelte Manfred lazán. – Fizesd ki Wafit, és szerezz be mindent, amire szükséged lehet. Holnap este hatkor találkozunk Wafinál. Legyél útra készen.

– Ott leszek – biccentett Rahim katonásan.

Kisköcsög... de régen hallotta már ezt a becenevet. Furcsa melegség áradt szét a testében, amit szeretett volna a vodkára ráfogni, de az alkoholnak ezúttal semmi köze nem volt ehhez. Rahim szája csücske megrándult egy halovány mosolyba. Senki más nem hívta így őt. Senki másnak nem engedte, hogy így becézze őt. Manfred Wittmann volt az egyetlen, akitől valaha is eltűrt ilyesmit. A veterán aprót biccentett feléje, majd minden további szó nélkül távozott. Rahim a dollárköteget nézte, forgatgatta, párszor a tenyerébe csapkodta. Évek óta nem tartott ennyi pénzt egyszerre a kezében. Hirtelen azt sem tudta, mihez kezdjen vele. Hitetlenkedve felnevetett.

– Manfred Wittmann. Te eszelős gazember... Üdv újra itthon.