Aranyszín fénysugarak törtek be a víz vágta barlangok repedései közt. Rahim egy magasabb pontot keresett magának, ahol lehuppant egy mohás kőre. Csendben nézelődött. A sziklák közt bekúszó madárdal keveredett a lábától nem messze folyó csendes patak csobogásával. Mohás kövek, kisebb és nagyobb szikladarabok töltötték meg a barlangrendszert. Manfred pár méterrel arrébb csúszkálva és halkan morgolódva ereszkedett lejjebb a köveken. Rahim szórakozottan elmosolyodott, amikor a kapitánya lába megcsúszott a mohás felületen, és döbbenten pislogva seggre huppant.

– Össze fogod törni magad – jegyezte meg Rahim vigyorogva. Manfred halkan nevetett, hangját messzire visszhangozta a barlang.

– Nagyon úgy tűnik – felelte vidáman. Térdre ereszkedett a vízfolyás mentén, és megmosta az arcát a hideg patakban.

Rahim csendben nézte, majd felsóhajtott. Nem tudott tovább várni. Aggasztotta az az orosz hívás, és hogy Manfred azóta sem osztotta meg vele az információkat.

– Mi volt az a telefonhívás pár nappal ezelőttről?

A kérdés hallatán a kapitány komoran felsóhajtott, a tarkóját még lemosta, mielőtt felnézett volna rá.

– Nem hinnéd el nekem – felelte halkan, hogy ne verjen akkora visszhangot. Rahim felhorkantott.

– Bullshit – vágta rá, majd szép óvatosan lemászott a kapitánya mellé, ott ismét leült egy nagyobb kőre. Manfred a szemét forgatta.

– Vaska egy öreg ismerőse, aki segített nekem ide kijutni. Tudni akarta, minden úgy megy-e, ahogyan elterveztem. Ő fizeti a kis nyaralásomat – tette hozzá, miközben ismét bevizezte az arcát.

Rahim grimaszolt. Nem értette. Mégis miféle öreg, orosz fickó akarná a pénzét költeni egy ilyen „nyaralásra"?

– Gondolom valaki olyan, aki járt már erre – gondolkozott el hangosan. Manfred bólintott, vizes kezével átfésülte a haját. – De mi a faszért fizet neked?

– Információkért fizet – vont vállat a kapitány. Rahim felrántotta a szemöldökét.

– Akkor ez mégiscsak valami fedett akció.

– Nem az, megmondtam. Ahhoz már öreg vagyok – tette hozzá Manfred gúnyosan. – Tudod, az van, kisköcsög... Hogy valaki nagyon messze innen aggódik a hülye fejed miatt.

– Ne röhögtess – röhögött fel Rahim gúnyosan, de a komor pillantás, ahogyan Manfred nézett rá, hamar elnémította. – Ez hülyeség. Értem soha senki nem aggódott. Persze rajtad és Wafin kívül – tette hozzá. – Kutyát sem érdekelt, hogy élek vagy halok.

– Egy valakit még érdekel. És ez a valaki vette a fáradságot, hogy megkeressen engem – felelte a kapitány egy féloldalas mosollyal. – És nem csak megkeresett, de addig forgatta a szavait, hogy sikerült meggyőznie. Szóval jórészt miattad vagyok itt, kisköcsög.

– És legalább megfizetik? – kérdezett vissza csípősen. Nem akart engedni a furcsa, melengető érzéseknek, amik a mellkasában gyúltak. Valaki aggódott érte. Valaki lefizette Manfredot, hogy visszajöjjön az isten háta mögé... miatta. Rahim fintorogva a fejét rázta, míg a kapitánya halkan felnevetett.

– Nem éppen. De ez lényegtelen. Nem érdekel, mennyit és mire fizet. Segíteni akartam, és... Nem mellesleg rám is rám fért, hogy összekaparjam magam. Ahhoz pedig szükségem volt rád – tette hozzá egy sóhajjal.

Rahim fájóan elmosolyodott.

– Ez olyan két legyet egy csapásra?

– Azt hiszem, igen – bólintott Manfred.

– És ki ez az őrült? Vagy titok?

– A neve Boris, őrnagya az egykori büszke Vörös Hadseregnek. Van vagy hetven, vagy nyolcvan éves. De mindez nem változtat a tényen, hogy negyven éve itt szolgált, és volt egy afgán szeretője.

Rahim összeráncolta a homlokát. Nem szerette, amikor körmondatokban kerülgette valaki az olyan egyszerű dolgokat, amiket egy-két szóban is össze lehetett volna foglalni. Vagy legalábbis ötben. „A te idióta apád az." Rahim hitetlenkedve, gúnyosan röhögött az egész történeten. A kapitánya ugyanakkor csendben maradt, tehát igazat beszélt. Nem volt tréfa. Ahogyan azt a megjegyzését sem viccnek szánta, hogy Rahim nem akarja majd elhinni ezt a furcsa történetet.

–Ennél már csak az lenne jobb, ha a vén hülye haza akart volna vinni Moszkvába!

– Ryazan, de majdnem – bólintott a kapitány. – Tőle kaptad egyébkén a neved is. Ha valakit szidni akarsz.

– Tudom, hogy tőle van – bólintott Rahim. – A kurva anyám nem hogy nevet nem adott volna nekem, de meg sem szült volna, ha nem fizetik ki előre neki a gyerekszülést – tette hozzá egy gunyoros röhögéssel. – De persze ezt egy hozzád hasonló kinyalt seggű bárócska nem értheti.

Manfred sértetten elmosolyodott.

– Nem olyan fényes a múltam, mint hinnéd, kisköcsög – jegyezte meg fanyarul, Rahim pedig kíváncsian oldalra billentette a fejét. – Hasonló sorsra jutottam volna, mint te. Apám lelépett az Államokba, mielőtt megszülettem volna. Anyám pedig jobb esetben beadott volna egy árvaházba. De mivel elsírta a nagyapámnak a helyzetét, így az öreg szárnyai alatt nevelkedhettem. Anyám becsületesen megszült, aztán elhagyott. Évekkel később megházasodott, ahogyan az apám is. Mind a kettejüknek lett két-két gyereke. De én nem kellettem egyiknek sem, nem tartoztam egyikükhöz sem. Idegen vagyok a szemükben a mai napig... – sóhajtott fel keserűen.

– Akkor ezért értjük meg egymást, kapitány – mosolyodott el Rahim, próbálva jobb kedvre deríteni Manfredot.

A történet megérintette, még ha tagadta is. Érezte a saját, elnyomott fájdalmait Manfred hangjában. Azokat a fájdalmakat, amiket a veterán hasonlóan próbált megtagadni magától, elnyomni mélyre, mintha sosem léteztek volna. De egyikük sem volt ilyen szerencsés helyzetben, hogy minden megvalósuljon.

Manfred hálásan elmosolyodott, majd a tekintete Rahim arcáról lesiklott a keze irányába, ahol a karkötőjén állapodott meg. Rahim lenézett a koszos kövekre, majd levetette az ékszert, és a kapitányának nyújtotta. Manfred hálásan biccentett, óvatosan vette át, majd mosta le róla ráragadt szennyeződést, ami miatt a fekete kövek már csak szürke színben tűntek fel.

– Régóta megvan ez a karkötő? – kérdezte Manfred kíváncsian, pólója szárával törölgetve a vizes kavicsokat. Rahim elgondolkozva nézte, majd vállat rántott.

– Egy ideje már megvan. De már fogalmam sincs, hogyan került hozzám. Pár napja azt mondtad, értesz ezekhez.

– Igen – bólintott a veterán. – A fekete gyöngyök mind obszidián kövek, az a rózsaszín pedig rózsakvarc.

Rahim bólintott, habár a kavicsok nevével nem lett okosabb. Várta a folytatást, hogy Manfred kifejtse neki a gondolatait, ha már azt mondta, értett a kavicsokhoz.

– Vulkanikus kőzet – tette hozzá a kapitány. – Lávából, ami olyan hamar hűlt ki, hogy nem tudott kristályosodni.

– Ennyi?

– Ha hiszel benne, akkor van jelentésük is – mosolyodott el Manfred nyugtatóan. – Az obszidián például segít kideríteni, hogy kik is vagyunk valójában.

– Máris izgalmasabb a kavics vudu – vigyorodott el Rahim. A kapitánya bólintott, a fejük felett beszűrődő fénysugarak egyike alá emelte az immáron tiszta, és csillogó ásványokat.

– Elmélyíti és megtisztítja az érzelmeket – folytatta a veterán. – Eloszlatja az érzelmi blokkokat, az ősi traumákat. Emellett könyörületessé és kitartóvá teszi az embert. És az ismeretlen felfedezésére, az új távlatok megnyitására ösztökéli. De feltárja a lélek mélyén rejlő fájdalmakat is, amikkel aztán sajnos bizony foglalkozni kell – tette hozzá gúnyosan.

– A kurva élet – jajdult fel Rahim, aztán a kapitányával együtt felröhögött. – Akkor ezért nem alszok? De bassza már meg, tizenöt éve biztosan megvan ez a szar, eddig békén hagyott.

– Még csodálkozol? – kérdezett vissza Manfred szórakozottan. – Maga vagy a negatív energia megtestesítője. Még az sem segítene egyik napról a másikra, ha egy B-52-es méretű obszidián tömb agyonvágna. Mit vársz pár aprócska kavicstól?

Volt valami furcsa Manfred mosolyában, amit Rahim nem tudott hova tenni. Mintha az emlegetett lávafolyam ott hömpölygött volna a felszín alatt. De minimum valami olyan, ami megmérgezte a veterán mosolyát. Rahim elkergette magától ezeket a gondolatokat, és szórakozottan felröhögött.

– Mit B-52-es, ha a Hindu Kush csak obszidiánból lenne, szerintem az sem lenne elég – röhögött vidáman. Manfred mosolyogva a szemét forgatta a válasz hallatán. Rahim benyálazta az ajkait, egy aprócska, mohás követ a patakba pöccintett. – És mit tud a rózsaszín kvarc?

– Rózsakvarc – javította ki Manfred szórakozottan. – Az nem más, mint a feltétel nélküli szeretet és béke köve – felelte fennkölten, előre tudva, hogy Rahim grimaszolva fogadja majd a választ. Rahim pedig valóban grimaszolt, amin a kapitány jóízűen felnevetett. – A szeretet igaz értelmére tanít, már ha hiszel ilyenekben. Segít a belső gyógyulásban, az önszeretetben. Abból rád férne megint egy elég nagydarab... inkább hegyomlásnyi adag.

Rahim halkan felröhögött.

– Na még csak az hiányozna! Mit akarsz te belőlem csinálni? Buddhista szerzetest?

– Dehogy, akkor már nem lennél kisköcsög – kuncogott magában Manfred. – Azt is mondják egyébként, hogy a rózsakvarc segít a ki nem mondott érzelmeken és a szívfájdalmakon. – Aki addig nem volt képes szeretni, azt megtanítja, hogy befogadja az érzelmeket. Aki pedig szeretett, de csalódott, annak enyhíti a bánatát. Segít, hogy megbocsássunk magunknak, hogy elfogadjuk azt, akik vagyunk.

– Szép is ez – grimaszolt Rahim, miközben a letisztított karkötőt nézte. – A te fejedet is jól összezavarta ez a cucc.

– A gyógyulás folyamata nem mindig szép – biccentett egyetértően a veterán, majd keserűen elmosolyodott. A karkötőt forgatgatta, többször végigsimítva a rózsaszín ásványon, amibe egy M betű is volt vésve, habár egy kissé megkopott az évek alatt. – Nem emlékszel, honnan szerezted?

– Nem – felelte Rahim halkan, gyomoridegtől elcsukló hangon. Valami nem volt rendben. Manfred úgy forgatgatta azt az ékszert, mintha ismerné. A kósza napsugarak fényében egy könnycsepp alágördült a veterán arcán. Rahim torka összeszorult. – Nem szokásom lopni.

Manfred felkapta a fejét, zavartan pislogott. – Sosem gyanúsítottalak volna ilyesmivel.

– Tudom – biccentett Rahim, majd felsóhajtott. Lopva átmasszírozta a hasizmokba fúródó srapnelek helyét.

– Mégis kimondtad.

Rahim ismét felsóhajtott. Egyszerűbb lett volna minden, ha emlékezett volna, honnan szerezte az ékszert.

– Védeni akartam magam, ha mégis arra gondoltál volna, hogy... loptam – felelte halkan. Egy hosszú pillanat erejéig maga elé bámult az aprócska patakra, a sodródó hullámokra, majd vissza Manfredra. – A tied volt?

– Nem – suttogta maga elé a kapitány. – Ajándékba adtam.

Rahim gyomra összeugrott. Egyetlen személyt ismert, akinek valaha is ajándékot adhatott a kapitánya. Zúgni kezdett a feje. Nem tudta, honnan szerezte a karkötőt. Bárhogy keresett az emlékei közt. Semmit sem talált. Mindez pedig olyasfajta pánikkal töltötte el, amit már nagyon régen nem érzett. Veszélyes útra tévedt. Talán még Manfreddal való barátsága is veszélybe került.

– Andersonnak?

– Igen – sóhajtott fel Manfred szomorúan. – A születésnapjára csináltattam. A felszín alatt művelt volt, így... valami olyat akartam, ami hasznos, és amit kevesen értenek.

Rahim némán káromkodott. Félt. Rettentően félt, hogy mi fog ezek után következni. Próbált emlékezni, de nem jutott az eszébe semmi. Bárhogy igyekezett, nem találta azokat az emlékeket, amik választ adhattak volna neki. Nem emlékezett, mikor kapta, egyáltalán, miért. Abban biztos volt, hogy nem lopta. Ilyen dolgokat sosem lopott. De akkor mégis hogyan került hozzá?

– Pillecukornak becézett – sóhajtott fel a veterán, megtörve a csendet, és Rahimot kiugrasztva a gondolatai közül. – Eleinte azért, mert egy puha kis picsának tartott, aki nem mer visszaütni. Aztán rajtam ragadt... – Manfred arcán legördült egy könnycsepp, miközben a rózsaszín követ simogatta. – Marshmallow... Azért van ilyen furcsa, hengeres formája. És azért lett belevésve az M.

– Fogalmam sincs, hogyan került hozzám – suttogta Rahim félve, egyre fájóbb gyomorideggel.

– Nekem van egy tippem, de megvárom, amíg előrukkolsz valamivel – felelte Manfred grimaszolva. Letörölte a könnycseppet, és a karkötőt visszanyújtotta Rahimnak. – Tessék.

– Miért adod vissza?

– Mert a tied. Még a jog szerint is, mert bő tizenhat éve már a te birtokodban van. Maradjon nálad.

– Ne csináld – horkantott fel Rahim. – Lehet, hogy a hülye jog miatt az enyém, de leszarom, mert én meg azt mondom, hogy a tied. A vőlegényedé volt, bassza meg.

– Volt, Rahim – jegyezte meg Manfred hidegen, elnémítva Rahimot egy szempillantás alatt. – Biztosan tartozott neked valamivel. Mármint... remélem, emiatt vált meg tőle, hogy letétbe odaadja neked, amíg nem tud törleszteni.

– Erre... – Rahim felsóhajtott. – Erre talán még van is egy kis esély. Szerinted... szerinted vele lett volna randevúm Kabulban, amikor...?

– Sammy szavatartó ember volt – bólintott a veterán lemondóan. – De vannak olyan helyzetek, amikor a felettünk álló erők szava dönt. Neki mennie kellett. Mai napig nem tudom, miért... De ez van – sóhajtott fel reszketve, egy könnycsepp ismét kibuggyant a szeme sarkán, de letörölte, mielőtt alácsordulhatott volna az arcán. – Jobb lett volna ezeken az érzelmeken akkor átrágnom magam, amikor még friss volt a seb. Nem pedig elnyomni az évek alatt, és utólag feltépni.

– Wafi erre azt mondaná, hogy most jött el az ideje – felelte Rahim egy féloldalas, megértő mosollyal. Manfred hálásan bólintott, majd gyengéden elmosolyodott.

– Mégsem vagy te olyan süket, kisköcsög, mint amilyennek az öreg tart téged.