Mélyen magába szívta a fenyőerdő illatát, és nagyot sóhajtva felemelte tekintetét a ragyogóan kék égboltra. Bárányfelhők úsztak el a fejük felett lomha nyugalommal. A nap ragyogóan sütött, némelyik felhő szertefoszlott a napsugarak ereje alatt. Rahim oldalra billentett fejjel a felhőket nézte, elmerengve azon, amit Manfred mondott neki, hogy a felhőkbe formákat és alakokat lehet látni. De bárhogy nézte azokat a felhőket, egyik sem mozgatta meg a fantáziáját, már ha egyáltalán volt neki olyan. Tekintetét inkább a lába előtt csobogó türkiz színű folyóra emelte, amiből szürke, lapos kövek bukkantak ki. Az egyik ilyen kavicson Manfred épp tárt karral egyensúlyozott, próbálva nem beleesni a vízbe, mikor a térde megbicsaklott egy kicsit. Rahim szórakozottan felröhögött az imbolygó mozdulatokon, majd lehunyt szemmel a napsugarak irányába fordította az arcát. Élvezte a természet békés nyugalmát, a folyó gyengéd csobogását, a fenyőerdő halk zúgását.

– Hallod, kurvára megöregedtem! – szólt oda végül röhögve Manfrednak, amikor az kivergődött a partra, anélkül, hogy beleesett volna a vízbe.

– Mindannyian – jegyezte meg a veterán nevetve, és lehuppant mellé a kavicsos partra. – Tavaly nyáron volt Rody esküvője. Akkor egy kicsit összekaptuk magunkat fizikálisan. Volt egy fogadás, hogy aki nem fér bele a régi egyenruhájába, az kénytelen lesz elvinni minket Disneylandbe.

Rahim felröhögött, majd kíváncsian odafordult az emlékeken kuncogó némethez, várva a történet folytatását. Szerette volna hallani, mi van azokkal a gyökerekkel. Ha veterán nem derült volna ilyen jó kedvre, nem érdekelte volna egy pillanatig sem az egész. Manfred még pár másodperc erejéig magában mulatott, majd komolyságot erőltetett magára, hogy folytatni tudja a történetet.

– Max és Ramirez nagyon megszenvedett ezzel, mert mind a kettőjüknek iszonyat jól főz a felesége – kezdett bele mosolyogva. – Rody amíg itt volt a szomszédban orvosi kezelésen, rászokott az indai kajára, de mindig is vékonyka gyerek volt a többiekhez képest. Simán vette a kihívást. Harry képzeld el, megszállott biciklista lett. A Tour de France-ot simán körbe szokta tekerni. Tiszta zakkant. A vádlijával embert lehetne ölni, olyan izmok vannak rajta. Greg és Chris személyiedzők lettek. Axel ugyan elvesztette a jobb lábát, hála tálib barátainknak, de ettől függetlenül simán eljárkál kirándulni és futni. Néha engem is elhív, de nem olyan eszement útvonalakra, mint amiket az elmúlt hetekben bejártunk – tette hozzá nevetve. Rahim halkan kuncogott, jólesett neki, hogy Manfred ilyen boldogan mesélt neki.

– Luke pedig motorozni kezdett, alighogy leszerelt – folytatta a veterán. – Aztán tavaly tavasszal összetörte magát, de pár hónappal később már ismét az utakat koptatta a hülye. Derek meg óvóbácsi lett. Nem tudom, hogyan és miként kapta meg az engedélyt, de az lett – tette hozzá hitetlenkedve, míg Rahim felröhögött a sztori hallatán.

– Kicsit eltértél a témától – nevetett vidáman, majd mosolyogva a kuncogó veteránhoz fordult. – És mi van a többi seggfejeddel?

Manfred arcáról lefagyott a mosoly. Rahim gyomra összeugrott, fájó görcsbe rándult mindene. Egy pillanatra még a feje is belesajdult a felismerésbe. A többiek már nem éltek. Nevek és arcok villantak fel a gondolatai közt. Káromkodott. Nem szabadott volna rákérdeznie a nyilvánvalóra. Hogy lehetett ekkora hülye?!

– Manfred én... – kezdett bele bocsánatkérően. Sajnálta. Ezúttal mocskosul sajnálta, hogy valami olyat hozott szóba, amit nem szabadott volna.

– Nem tudhattad – ingatta meg a fejét Manfred, majd nagyot sóhajtott.

A veterán némaságba burkolódzott. Sötét pillantásokat vetett a szürke kavicsokra, majd egy kisebb darabot felvett, és morzsolgatni kezdte. Rahim benyálazta az ajkait, mondani akart valamit, de fogalma sem volt, hogy mit. „Sajnálom. Részvétem." Idegtépő görcs marcangolta a beleit. A halott bajtársak egyáltalán hogyan haltak meg? Mikor haltak meg? Rahim elhúzta a száját, a szíve mélyén abban reménykedett, hogy neki semmi köze nem volt hozzájuk. Hogy ha hősi halált is haltak, nem akkor tették, amikor ő a táliboknak dolgozott, és karavánokon végeztek rajtaütéseket. Halkan felsóhajtott, próbált megszabadulni a mellkasát feszítő érzéstől, de nem járt sikerrel. Vonakodva odafordult Manfredhoz, aki a kis kavicsot morzsolgatta.

– Szeretnél róla beszélni? – kérdezte csendesen.

– Nem akarom elrontani a kedved.

Meglepte a válasz. Nem számított rá. Egyáltalán mi köze volt az ő jókedvének ahhoz, hogy Manfred elvesztette a társait?

– Manfred... Zsoldos vagyok. Nem kötöttem soha senkivel barátságot – felelte komoran.

Nem fűzött pozitív érzéseket és emlékeket azokhoz, akikkel együtt dolgozott. Volt, hogy az arcukat vagy a nevüket sem jegyezte meg. Manfred csapata ez alól csupán azért volt kivétel, mert hosszú hónapokon át szolgált mellettük. És nagyon sok szart átéltek együtt. De nem voltak barátai. Manfred felsóhajtott.

– Lehet, hogy velük nem voltál jóban. Hogy neked nem voltak fontosak, de nekem azok voltak, szerettem őket. És épp ezért mondom, hogy nem akarom elrontani a kedved.

– Nem tudlak követni – szólt értetlenkedve.

– Törődsz velem, Rahim – felelte a veterán egy halovány, féloldalas mosollyal.

Rahim szíve fájóan dobbant, egyazon pillanatban érezte a szavakat melengető ölelésnek, és halálos, hideg fémnek, ami apró cafatokra szaggatta a szívét. Mintha egy vészjelző bekapcsolt volna a fejében. Nem szabadna kötődnie. Csupán csalódás és fájdalom származna belőle.

– És tudom, hogy emiatt próbálsz empatikus lenni. Próbálsz megérteni.

– Szóval azt mondod, hogy az empátia miatt fogok gyászt érezni. Annak ellenére is, hogy soha senkit nem gyászoltam meg. A saját anyám halálát sem.

– Anyádat mindig is egy büdös kurvának tartottad – prüszkölt egyet a veterán. Rahim elhúzta a száját. Könnycseppek csillogtak Manfred szemében. A prüszköléssel a testét feszítő sírás erején akart csökkenteni. Rahim halkan felsóhajtott.

– A bajtársaim voltak – szólt csendesen, oldalra billentett fejjel Manfred vonásait fürkészve. Úgy tűnt a megfelelő szavakat használta, mert a veterán a szeme sarkából feléje sandított, és abbahagyta a kavics morzsolását, hogy rá figyelhessen. Rahim halkan folytatta. – Tudom, hogy sokszor nem így tűnt. De a társaim voltak. Nem kérdeztem volna meg, mi van velük, ha nem emlékeznék rájuk. Reedre, George-ra, Kikora és a többiekre. Bunkó faszok voltak velem, de a társaim voltak.

Manfred szeme sarkán kibuggyant egy könnycsepp, a szája keserédes mosolyra húzódott. Lassan, mosolyogva feléje pillantott. Némán elsuttogott egy köszönömöt, miközben újabb könnycsepp gördült le az arcán. Rahim próbált mosolyogni, hiába tudta, hogy csupán valami furcsa grimaszra futotta neki azok után, hogy a szemét valami szúrni kezdte, és a torkára láthatatlan kéz szorult, hogy megfojtsa őt. Manfred lassan elfordult tőle, a kis kavicsot morzsolgatta immáron remegő kézzel, miközben a csillogó vízfelszínt nézte.

– George, akivel egészen jóban lettél a végére, ő... öt éve öngyilkos lett – szólt csendesen.

Rahim gyomorba vágta az információ. A légzése kihagyott, értetlenkedve pislogott. Csupán rosszul hallotta. Nem olyannak ismerte George-ot, aki ilyet tenne. Sosem rejtette el az érzelmeit, a gondolatait. Szólt, ha rossz napja volt, ha gondja akadt. Egyszer még őmellé is odacsapódott, és csak annyit kért, hogy hadd legyen társaságban. Nem kellett vele beszélgetni, sem semmit csinálni, George megelégedett annyival, hogy együtt elszívtak egy doboz cigarettát, vagy elfeleztek egy üveg piát. Voltak gondok a fejében, de mindig szólt előre.

– Taylort és Reedet meg kétezertízben vesztettük el – folytatta Manfred szipogva. – Öngyilkosság, szintén.

Bassza meg – suttogta maga elé Rahim némán. A feje zúgott, és a nyári napsugarak nem tudták felmelegíteni a testét. Jeges reszketés fogta el. Sokkal rosszabb annál, amit fent a hegyen érzett. Ez belülről fakadt, a csontjait rágta. Nem volt az a kabát és pulcsi, ami le tudta volna gyűrni ezt a hideget.

– Cserben hagytam őket – szipogott a veterán, majd reszketve felsóhajtott. Rahim homlokán ráncok futottak össze. Nem akart hinni a fülének. Manfred soha senkit nem hagyott cserben. – Megszakítottam mindenkivel a kapcsolatot, mikor hazakerültem innen.

– Csoda, hogy élve kijutottál innen – hüledezett Rahim. Mégis hogy merészeli magát okolni? – Téged hazaküldtek, ők itt maradtak. Tudod jól, milyen szarul működött a kommunikáció mindig is, ha valaki tartani akarta a kapcsolatot a szeretteivel. A kurva életbe is, Manfred, nem voltál olyan állapotban, hogy mások bajaival is foglalkozzál.

– Nem érted, Rahim... – szipogott fel Manfred keserűen. – A fiaim voltak. Mindig is számíthattak rám. És én elhagytam őket. Nem törődtem velük többet. Segítenem kellett volna nekik. Ahogyan segítettem, mikor Reed temetésén megfogadtam, hogy több fiam nem fog így odaveszni. De ennek ellenére George-ot nem tudtuk megmenteni, pedig Axellal a nyakunkat törtük érte. Nagyon sokszor Rody is veszett ügynek tűnt – tette hozzá könnyek közt elcsukló hangon. – Mikor... kihoztam őt, az arca össze volt roncsolódva. A dokik nem tudták helyre rakni. Nincs orra és az arca nagy része sebekkel van tele. Szörnyetegnek érezte magát, próbálta meggyőzni a barátnőjét, akinek mindig írta a kis leveleit, hogy hagyja el őt. De az a kislány makacs volt, és kitartott mellette.

– Bassza meg... – suttogta maga elé Rahim. Ezt rosszabb volt hallgatni, mintha bevetésen haltak volna hősi halált a bajtársai. – És a többiek? Kiko? Rigby? Azt ne mondd, hogy az a két eszelős is...

– Kikot és Rigbyt kétezerhétben vesztettük el, nem sokkal azután, hogy ismét leléptél. Tálib rajtaütés... – sóhajtott fel Manfred lemondóan. – Szitává luggatták a kocsijukat. Nem sok híja volt, hogy Axel és Chris is ott maradt. A szöszi megúszta egy lábamputálással, Chris miatt viszont nagyon aggódtunk, mert neki a fejét lőtték szét, szembe lőtték. De valahogy túlélte az a hülye.

– És Anderson? – kérdezte Rahim félve. Manfred a könnyeivel küzdött, összepréselte az ajkait, az ádámcsutkája fel-le ugrált. A kis kövecskét, amit addig morzsolt dühösen behajította a folyóba. Rahim beharapta a száját, félve várta, mi lett a sorsa az embernek, akit egykor szívből rühellt, és akit szívesen kibelezett volna párszor. Manfredot nézte, aki letörölt egy könnyet az arcáról. A rohadék empátia... Rahim némán káromkodott. A szíve szakadt meg attól, ahogyan egykori kapitánya az érzelmeivel viaskodott.

– A srácok azt mesélték, hogy George-ék kocsija felborult a káoszban, lángra kapott – sóhajtott fel remegve a veterán. – George beszorult, és nem tudott kijutni. A többiek, akik kijutottak... szitává lettek lőve. Aztán Sammy, Reed és Max valahogy el tudták őt érni. És Sammynek sikerült őt kiszednie a járműből, mielőtt az a fejükre robbanhatott volna. Mikor próbáltak biztonságos fedezékbe jutni... Sammyt találat érte. – Manfred hangja elcsuklott, egy hosszú pillanat erejéig a kitörni készülő sírással küzdött.

– Ott vérzett el a srácok karjai közt – suttogta maga elé, majd fájdalom fakasztotta dühvel elkezdte tenyérrel csapkodni a protézise kézfejét. Rahim szíve összeszorult, mikor Manfred németül elmormogott pár káromkodást. – Két kibaszott hónap – szólt Manfred fogcsikorgatva. – Ha Rodyt nem hozom ki, ott lehettem volna velük akkor. De nem... Nem... Amíg a fiaimat lemészárolták...

– Te kórházban feküdtél, és a saját csatáidat vívtad meg! – vágott közbe Rahim élesen. A veterán meglepetten feléje fordult. Rahim felsóhajtott, felbosszantotta őt, hogy Manfred magát okolta. – Tudom, mert kerestelek. És a srácaid mondták, hogy hol vagy, és hogy milyen állapotban vagy.

– Mit sem változtat a tényen, hogy ott kellett volna lennem velük – felelte Manfred rezzenéstelen arccal. – George sosem bocsájtotta meg magának ezt az egészet. Bűntudata volt, amiért Sammy miatta halt meg. Rodyval hasonló volt nagyon sokáig a kapcsolatom. Úgy érezte, tönkre tette az életem azzal, hogy megmentettem őt. Hogy feláldoztam egy kart és egy lábat azért, hogy tizenöt évvel később ott lehessek az esküvőjén, és hogy lássam azokat a képeket, amiket a kisfiáról oszt meg a csoport chatünkben.

– Gondolod, hogy George...

– Biztos, hogy emiatt vetett véget az életének – sóhajtott fel reszketve. – Jórészt amiatt, amit Sammy mondott neki.

– Mit mondott neki? – kérdezte Rahim finoman. A veterán felsóhajtott a fejét csóválta.

– Eleget meséltem. Így is egy lavinányi olyan dolgot zúdítottam rád, amit talán nem kellett volna.

– Nem nevezném lavinának – gondolkozott hangosan, míg Manfred a könnyeit törölgette, és kifújta az orrát.

– Akkor minek neveznéd? – kérdezett vissza orrhangon. Rahim tekintete a folyóra siklott, a türkiz zöldes és kékes árnyalatban ragyogó hullámokra.

– Gátnak – felelte végül. – Elromlott víztározónak. Amiben túl sok víz gyűlt össze, és ezért a gát megrepedt.

– Ennél jobban nem is mondhattad volna – sóhajtott fel Manfred szemforgatva. – Nem szoktam arról beszélni, ami a fejemben van. Vagyis... nem ezekről a dolgokról. Dimitri már hallott pár foszlányt, de... Őt nagyon megérintik ezek, és félek, hogy összeomlik, ha túl sokat tud.

– Nincs senki olyan, aki erre szakmai segítséget adna? – kérdezte Rahim kíváncsian. Nem volt képben az efféle dolgokkal. És Manfred fanyar, már-már gunyoros mosolya nem pozitív választ sejtetett.

– Tudod, ebben az egészben az a legmókásabb, hogy a hősi halottakkal sokkal többet foglalkoznak, mint azokkal, akik túléltek, és önmagukkal és a traumáikkal küzdenek. Két éve majdnem 40%-os volt a katonáink öngyilkosságba torkollott halálának aránya. Negyven százalék, Rahim... A kétezerhetes fekete évben nem érte el ezt az arányt az, hogy hányan haltak meg a harcok folyamán Irakban és idekint.

– Eddig is undorítónak találtam azt, ahogyan bánnak a katonákkal a fejesek, de véglegesen meggyőztél, hogy magasról leszarják, hogy mi van velünk.

– Hadd ne meséljek – sóhajtott fel Manfred szemforgatva. – Nagyapám is katona volt. Ne tudd meg, hányakat küldtek feleslegesen a halálba. Vaskáról és a Vörös Hadsereg szépségeiről pedig ne is beszéljünk... Csodálom, hogy élve haza tudott jutni innen. 

– Akkor térjünk vissza az eredeti témára – ajánlotta fel Rahim, de csupán gúnyos nevetést kapott válaszul, ami értetlenkedő grimaszba rándította az arcát. – Most meg mit röhögsz?

– Ki fogsz akadni azon, amit mondani fogok – felelte Manfred még mindig fájóan nevetve a helyzeten, amibe került. Rahim felhorkantott.

– Nem fogok. Becsszó. Oké?

– Sammyvel mi... jegyben jártunk – felelte a veterán grimaszolva.

Rahim szeme tágra nyílt a döbbenettől, de alighogy szólásra nyitotta a száját, inkább lassan be is csukta. Bólintott egyet, majd felemelte mutatóujját, hogy némi időt kérjen magának, hogy feldolgozza a hallottakat. Manfred rábiccentett, úgy tűnt, mindaddig meg fog elégedni ilyesfajta reakcióval, amíg Rahim szavakkal is ki nem fejezi a döbbenetét. Rahim a fejét fogta, csupán pislogni tudott maga elé a folyóparti kavicsokra, amiken megcsillantak a vízcseppek. Próbálta felfogni mindazt, amit megtudott, de bárhogy kutatott az emlékei között, semmi olyan interakcióra nem bukkant a két férfi közt, ami elárulhatta volna a kapcsolatukat. Mi több... inkább tűntek sokszor riválisoknak, mintsem partnereknek. Rahim lassan visszafordult a veteránhoz.

– Mégis hogyan? – kérdezte elképedve. – Hogyan tudtátok ezt kezelni?

– Szarul – sóhajtott fel Manfred fanyarul. – Nagyon szarul. Visszagondolva, nem is értem. Sem azt, hogy miért erőszakoltam ki, hogy együtt legyünk. Sem azt, hogy miért romantizáltam el utólag az egészet. Szükségem volt rá, tény... De ha visszamehetnék... – halkan felszipogott, letörölte kézfejjel az orrát. – Nem tudom... annyira komplikált volt az egész. Még mindig nem látom át, hiába próbálok rájönni, mit kellett volna máshogy csinálnom. 

– Vannak olyan helyzetek, amikor szart sem ér, bármit csinálsz – szólt közbe Rahim. – Ha a kurva anyámnak kedveskedtem, akkor az volt a baja. Ha meg éppen magasról leszartam őt, akkor meg az. 

– Sammy sosem volt az érzelmek embere, nem tudta a helyén kezelni őket. Ezért gyűlölt téged, és volt olyan paprikás, ha kettesben talált veled. Féltékeny volt a hülye, úgy érezte, melletted jobban érzem magam, hogy téged jobban kedvellek.

– Féltékeny... rám? – kérdezett vissza Rahim talán nagyobb döbbenettel, mint eddig tette.

Manfred szórakozottan elmosolyodott, bólintott, majd ismét keserűen elhúzta a száját, és magához vett egy másik aprócska kavicsot, hogy morzsolgassa. Rahim nem értette. Semmit sem értett. Sem azt, hogy Manfred és Sam együtt voltak, ha mások előtt a nap nagy részében csak ölni tudták egymást. Sem pedig azt, hogy mindeközben Sam féltékeny volt, hogy a pasiját valaki más mellett látta. Rahim megrökönyödve pislogott. Mégis hogy lehetett Sam Anderson féltékeny rá? Egy utolsó senkiházi csótány volt. Semmi esélye nem lett volna Sammel szemben. Pláne nem Dimitrivel szemben!

– Ez törte össze George-ot – sóhajtott fel Manfred szomorúan, kiragadva Rahimot a gondolatai közül. – A többiek nem tudták, senki sem tudta, csak ő, mert ő volt ott Sammyvel az utolsó perceiben. És... George sosem bocsájtotta meg, hogy a vőlegényem miatta halt meg. Talán megbocsájtotta volna, ha valaki más mellett boldognak látott volna. De nem voltam olyan állapotban, Rahim, hogy bárki felé is nyissak. Gyászoltam, az életem romokban hevert, és többször próbáltam véget vetni az életemnek, mint azt számon tudtam volna tartani. Azt sem tudtam, hogyan kell szeretni – tette hozzá egy gunyoros nevetés közepette. – Sammyvel nem volt egészséges kapcsolatunk, de láttunk benne reményt. Tudom, hogy szeretett. Mikor kórházba kerültem, készített hangfelvételt. Szerintem érezte, hogy nem találkozunk többet, szépen akart búcsút venni tőlem, de az a felvétel a nagyapám kezében kötött ki, és tavaly ősszel került csupán elő. Lehet, máshogy alakult volna minden, ha akkor kapom meg, amikor kellett volna...

– Szóval ezért maradtál egyedül annyi éven át... – mormogta Rahim az orra alatt. Manfred keserűen felsóhajtott, bólintott. A kis kavicsot morzsolgatta, de ezúttal nem sírt. Talán valami olyanról beszélt, amit már egyszer megosztott valaki mással mindezek előtt.

– Nem tudtam, milyen egy egészséges, szerető kapcsolatban lenni. De Sammy nagyon sokat jelentett nekem, hűséges akartam maradni hozzá. Viszont egy idő után mocskosul fájt, hogy egyedül vagyok. Szóval elkezdtem olvasni. Romantikus regényeket – tette hozzá szemforgatva, majd a kis kavicsot forgatva felsóhajtott. – Nem volt merszem ismerkedni, féltem, hogy megégetem magam. Hogy valaki bántani fog. Tudod... a nagyapám kidobott, mikor megtudta, hogy együtt vagyok Sammyvel. Pár nappal azelőtt, hogy megkaptam volna a hívást, hogy a vőlegényem halott. Féltem kérdezni, megtudni, hogy valóban meleg vagyok-e, vagy csak... mindegy is. Össze voltam zavarodva – elhajította a kavicsot, majd felhúzott lábát körülkulcsolta a karjával, egészen a mellkasához húzva a combját. – Szükségem lett volna az öreg támogatására, és olykor elgondolkoztam, hogy megtagadok mindent, ami köztem és Sammy közt történt, csak hogy visszafogadjon. Szerencsére Vaska mellettem állt. És amikor szükségem volt rá, emlékeztetett, hogyan tette ki a szűrömet az öreg, és milyen szavakat vágott a fejemhez. El voltam veszve. Még Vaskát is eltoltam magamtól, már amennyire el lehet tolni egy olyan önfejű és makacs embert, mint ő. Akkoriban mindent is megkérdőjeleztem az életemmel kapcsolatban. Úgy éreztem, senki nem értene meg. Szóval olvastam, reménykedtem, és a választ a könyvektől vártam, valódi és kitalált történetektől. Szerencsére találtam olyat, amiben megértésre leltem, ami segített feldolgozni egyes dolgokat. Aztán szép lassan, morzsákból kialakítottam egy képet a fejemben arról, mi lenne számomra a szerelem, amire vágyok. – Manfred felsóhajtott, majd a szája olyasfajta örömteli mosolyba rándult, amiről Rahim jól tudta, mit jelentett. – És akkor Dimitri betoppant az életembe. Hiába laktunk két utcányira egymástól már évek óta, pontosan akkor szólított le, amikor már esélyt akartam adni annak, hogy megtaláljam az igazit.

Rahim könnyáztatta szemmel csupán pislogni tudott maga elé. Nagyon sok dolgot tudott meg. Talán többet is, mint szabadott volna tudnia. De örült, még a fájdalom ellenére is, ami a szívét marcangolta. Örült, hogy Manfred megbízott benne. Hogy mert őszinte és sebezhető lenni mellette. Hogy már nem az a kemény kapitány volt, akit mindenki olyan sebezhetetlen félistennek hitt, mint a görög regék Akhilleuszát. Amikor a veterán félve és vonakodva feléje pillantott, Rahim gyengéd mosollyal felelt számára. Manfred egy múló pillanat erejéig úgy tűnt, meglepődött a reakción, majd viszonozta a mosolyt. Nem számított arra, hogy Rahim elfogadja az őszinteségét, hogy nem fog felette ítélkezni. 

– Kicsit túl sok mindent zúdítottam a nyakadba, mi?

– Csak egy kicsit – felelte Rahim cinikusan, lopva kitörölve egy könnycseppet a szeme sarkából, majd felsóhajtott. Ideje volt végre valami biztatót is mondani. Manfred megérdemelt volna pár kedves szót, még ha nem is kérte tőle ilyet. – Kösz, hogy elmondtad, mi lett a srácaiddal. Sajnálom, ami történt. De örülök, hogy itt vagy, és hogy Dimitri mellett boldog vagy. Jófej a srác, bírom a pofáját. Neked való.

– Barátnője van.

– Ne basszál fel! – horkantott fel Rahim dühösen. Ez csak egy rossz vicc volt! Manfred megérdemelte a boldog életet, a szeretetet. Jó ember volt! Nem olyan útszéli korcs patkány, mint ő! Immáron villogó tekintettel nézte a veteránt, aki ezúttal a nadrágja szárát piszkálgatta, miközben a csobogó folyót nézte, és fintorogva elhúzta a száját.

– Pedig igaz.

– Mész a faszba, nem hiszek neked! – mordult rá. – Láttam, hogy néztetek egymásra.

– Nem érted. Elbasztuk... – felelte egy dühödt sóhaj közepette. – Divattá vált, hogy az emberek nyitott kapcsolatban élnek, és hogy úgymond szüneteket tartanak a kapcsolatban. Dimitri belefutott egy ilyenbe, a barátnőjét előbb megismerte, mint engem. De aztán a csaj hosszú hónapokra elutazott, és szünetet kért. 

– Faszság – horkantott fel Rahim. A kapitánya bólintott. 

– Az... Dimitri nem regélt a barátnőjéről, és amíg ők szüneteltették a dolgokat a távkapcsolat miatt... Nos – Manfred megköszörülte a torkát. – Köztünk történtek dolgok. Barátként jól működünk együtt, de párkapcsolatban? – gúnyosan felnevetett. – Túl sok szarság van a háttérben. Közben Angie is hazatért, és ismét összejöttek. És jobb is így.

– A kurva életbe is, Manfred. Harcolj érte, bassza meg! – fakadt ki magából Rahim. 

– Nem fogom elragadni Angie mellől. Téma lezárva! Az ilyeneknek sosincs jó vége – tette hozzá lemondóan. – Kedvelem azt a csajt. Tiszteletben fogom tartani a kapcsolatukat.

– Te hülye vagy. Az a fickó lehet, hogy életed szerelme! Mit lehet? Biztos, hogy még egy ilyet nem találnál! És te hagynád menni? Ne légy már balfasz!

– Pont te akarsz nekem tanácsot adni?! – kérdezett vissza sértetten, és feltolta magát a földről. Rahim dühösen fújt egyet, felpattant maga is. Megvárta, hogy Manfred biztos lábakon álljon, aztán életében először, és reményei szerint utoljára, lekevert egy istenes pofont egykori kapitányának.

Manfredot váratlanul érte a pofon, éppen csak a fejét rántotta meg a döbbenettől, mielőtt kikerekedett szemmel feléje fordult volna. Rahim tajtékzott. Nem fogja engedni, hogy valami csitri a kapitánya boldogságának útjába álljon.

– Igen! Én fogok tanácsot adni, mert neked teljesen elmentek otthonról! – kaffogott rá a veteránra. – Az a gyerek szeret téged! És nem, mint a barátját! Meg a fenéket! Azok a fiaid voltak, akik úgy néztek rád, mint a testvérükre!

– Rahim ez nem ilyen egyszerű – szólt végül Manfred csendesen, amikor magához tért a döbbenetből.

– Szarom le! Túlkomplikálod, túl sok időd van gondolkozni, az a fasz bajod van! – fortyogott Rahim továbbra is. – Nem azt mondom, hogy holnap húzz haza a picsába, vágd neki a falnak és dugd meg. Meg a faszt! De legyél már vele végre őszinte, bassza meg! Mondd a szemébe! SZE-RET-LEK!

– Tudja, és nem áll készen rá! – fakadt ki magából Manfred. – Értsd meg, hogy...

– Soha senki nem áll készen semmire! – kaffogott vissza Rahim, néma döbbenetbe taszítva a veteránt. – A legnagyobb hülyeség, ha valaki azt hiszi, bármire készen lehet állni! Mégis hány évet akarsz még kibaszni az ablakon, mire veszed a fáradtságot, hogy boldog legyél?! Hányat, Manfred?! Há?!

Rahim szíve a torkában dobogott, a hangja reszelőssé vált a kiabálástól, és a hirtelen csend, mely ismét a völgyre ereszkedett, valahogy furcsának hatott. Nem tudott mit kezdeni a néma döbbenettel, amivel Manfred nézett rá. Nem ehhez volt szokva. Ha valaha is veszekedtek, mindig Manfredé volt az utolsó szó, ő pedig mindig sértetten távozott, mert vereséget szenvedett. A veterán még pislogott kettőt, majd halkan felnevetett. Rahim zavartan pislogott.

– Most meg mi a faszt nevetsz?

– Sosem gondoltam volna, hogy ilyen ösztönzőbeszédet fogsz az arcomba vágni – felelte kuncogva.

– Szívesen? – szólt Rahim bizonytalanul, inkább kérdésként kimondva a gondolatait, mintsem kijelentésként. Manfred halkan, jóízűen nevetett, majd közelebb lépett hozzá, és bal kezével meglapogatta az arcát. Rahim félve nyelt egyet, ó azt a pofont egyszer még mocskosul vissza fogja kapni. De Manfred nem bántotta őt, csupán mosolygott.

– Tudtam, hogy számíthatok rád, kisköcsög.