Ha bárki megkérdezte volna tőle, hogy milyen érzéseket táplál Manfred Wittmann irányába, azt felelte volna; legszívesebben kitekerné a nyakát.

Rahim fáradtan és nyűgösen battyogott le a hotel recsegő falépcsőjén az étkezőbe, miután a veterán nem engedte, hogy nyakig csatakosan bevágódjon az ágyba. Tény és való, a fehér ágyneműhuzat megsínylette volna, de arra volt a mosógép, hogy ezeket a problémákat orvosolják. Rahim így hát vagy fél órát a zuhanyzóban töltött, és még a körmei alól is kikaparta a koszt, nehogy a német megszólja őt, és vacsora helyett visszaküldje őt mosakodni. A sampon és a tusfürdő szaga zavarta az orrát. Az elmúlt hónapban hozzászokott, hogy jórészt csupán a saját szagát érezte magán. Na meg Manfredét, ha együtt aludtak. De a különféle szappanok és a városban vett új garnitúra ruha szaga bántotta az orrát.

Képes lett volna ültében elaludni a nehéz faszéken, aminek magas, faragott háttámlája a csontjait nyomta. Azzal tudta csak éberen tartani magát, hogy a fehér abroszt fedő másik, koszolásra szánt vörös abrosz csücskét pöckölgette. Egy évezrednek tűnt, mire vacsorát kaptak, és Rahim fejében nem egyszer fordult meg az a gondolat, hogy inkább kihagyja a vacsorát, és aludni megy. De a kiadós étkezés gondolata pont olyan csábító volt, mint a puha ágyé. Gépiesen tömte magába a köretként szolgáló kenyeret, miközben elgondolkozott, a Wafi által sütött naan miért volt finomabb, és hogy lehetett különbség egy ilyen egyszerű étel elkészítésénél.

Vele szemben Manfred bosszantóan éber volt és úgy zsizsgett, mint akinek hangyaboly mászott a seggébe. Talán a civil környezet dobta fel ennyire, vagy talán az, hogy végre kulturált emberi lényekkel tudott beszélni. Bármi is volt a kicsattanó öröm oka, Rahimot nem érdekelte. Vagy legalább is próbált úgy tenni, mint akit nem érdekel. Manfred ugyan jól érezte magát, de őt nem nyaggatta, és Rahim cserébe nem szólt rá a veteránra, hogy lője már agyon magát, mert bosszantó a zsizsegése.

Vacsora után szétváltak útjaik. Két kis külön, de szomszédos szobácskát béreltek ki maguknak. Kellett már mind a kettejüknek némi magány és privát szféra. Leginkább Manfrednak. De ezt Rahim nem csodálta. Tizenhat évet húzott le magányosan a veterán, és csupán az elmúlt hat évben társult be mellé Sköll, a németjuhásza. De egy kutya társasága mégiscsak más volt, mint az övé. Pláne úgy, hogy sokszor egy durva pokróc jobb társaságnak bizonyult, mint Rahim maga. És ezzel mind a ketten tisztában voltak.

Furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy egy olyan pofás fickó, mint Manfred Wittmann, hogy lehetett magányos farkas, ha közben tagadhatatlanul igényelte más emberek társaságát és szeretetét. Pláne azt, hogy valakiről gondoskodni tudjon. Ha valaki, akkor Manfred bizony jó partner alap lett volna. De a német valamiért mégis a magányt választotta. Rahim nem firtatta az okokat. Ismerte már annyira a másikat, hogy tudja, nem szereti, ha faggatják.

~*~

Mikor az éjszaka közepén felriadt, hirtelen nem tudta, merre is van. A teste előbb magához tért, mint az agya. Ösztönből lökte alkarra magát és ragadta magához a párna alá rejtett kést, keresve az ismeretlen zaj forrását. A szobában félhomály honolt. A kinti utcalámpák fénye bekúszott a résnyire szétnyitott függönyök között. A klíma halkan zúgott, friss és kellemesen hideg levegőt fújt el a feje fölött, míg a kis tv piros lámpácskája magasan a falon ragyogott. Rahim nagyokat pislogott a sötétben, a feje zúgott, a teste alatt besüppedt a vékony matrac és puha párna. Mormogva átmasszírozta az arcát, mikor ismét furcsa hangokat hallott. Bambán a hang irányába fordult. Tompa nevetést hallott. Méghozzá azon a falon átszűrődni, ami Manfred szobájával volt szomszédos. Halkan és tompán, de hallotta, ahogyan a német nevetett, majd valamit beszélt angolul. Rahim nyűgösen kivergődött az alacsony faágyból, kis híján lefejelve a faragott támlát. A papucsot éppen csak magára szenvedte, felrúgva a földet borító bordó szőnyegeket, amik miatt káromkodva jutott el az ajtóig.

Nagyot ásítva lépett ki a folyosóra, majd csoszogott át hanyagul Manfred szobájáig. Éppen csak bekopogott, mire válaszul a veterán vidáman felkacagott. Rahim döbbenten állt, fel sem fogva, hogy közben engedélyt kapott belépni az ajtón. Még sosem hallott ilyen szívből jövő nevetést. Vagy ha hallott is, csupán gyerekek közt. A felnőttek nem tudtak már úgy nevetni, mint ahogyan gyerekként tették egykor. Belefásultak az életbe, és nem látták már annak csodáit. Az ajtóhoz közeledő léptek zaját hallva már sikerült összeszednie magát, az arcát dörzsölve köszöntötte a vigyorgó németet, aki megjelent az ajtóban.

– Hangosak voltunk? – kérdezte Manfred gyengéd mosollyal. Rahim nem tudta hova tenni a hangsúlyt és kipirult arcot, a csillogó szempárt.

– Voltunk? – kérdezett vissza bambán a többes szám hallatán. Manfred felkuncogott és alighogy visszapillantott a válla felett, egy farkas szerű lény felvonyított. A hang valamiféle recsegő hangszóróból szólt, és egy férfi kacagása követte.

– Haza telefonáltam – felelte Manfred bocsánatkérően, majd ismét felkuncogott, mikor a farkas ismét vonyítani kezdett, és egy kutya ugatott mellette öblös hangon.

– Egy állatkertben laksz? – mormogott Rahim értetlenkedve, kiérdemelve magának egy vidám kacagást.

– Oh az csak Hati, aki ordibál. A másik meg Sköll. Bemutatlak nekik, ha nem bánod.

– Egye a fene – bólintott rá Rahim fáradtan, és megpróbált kisimítani az arcán egy ráncot, amit a párnája nyomott a bőrébe. Manfred mosolya még szélesebbé vált, és csillogó tekintettel, mint egy izgatott kisgyerek visszapördült a szobába. Rahim döbbenten követte, miközben némi nyálmaradványt kitörölt a szája szegletéből. Vajon nyáladzott valaha is álmában? Aludt valaha is olyan mélyen, hogy a nyála kicsorduljon?

Követte Manfredot, aki már vissza is huppant az ágyába, ami halkan reccsent egyet alatta. Rahim alighogy átlépett a küszöbön, ismét megtorpant. Semmihez sem tudta fogni azt a légkört, amibe csöppent. Egyetlen zöldellő völgy madárdala, egyetlen ragyogó nyári napsugár, vagy csobogó patak és vízesés sem tudta visszaadni azt a szabadságot és boldogságot, amit érzett az aprócska szobában. Egy sem tudta felvenni a versenyt azzal a békés gyönyörűséggel, ami előtte hevert. Zavartan pislogva beljebb lépett, behúzta maga után az ajtót, miközben Manfred már kuncogva és csipkelődve beszélgetett a telefonos videóhívás túloldalán levő férfival. Rahimnak tetszett az ismeretlen idegen hangja. Vidám volt, élettel teli, egyes szavaknál kicsit érces, de máskor meg olyan cirógatóan gyengéd, hogy Rahim beleborzongott. Halkan becsukta maga mögött az ajtót, nehogy megzavarja a beszélgetést. Nem figyelt a kimondott szavakra, csupán arra, ahogyan a két férfi mosolyogva és boldogan beszélgetett, néha finoman egymás szavába vágva, egyszerre kimondva valamit, ami miatt felnevettek. Rahim csupán állt, próbálta befogadni a látványt és a szoba légkörét. Még sosem hallotta Manfredot ennyit beszélni, pláne nem látta annyit mosolyogni, hogy a szeme mellett kiráncosodjon a bőre. Némán gyönyörködött, és amikor a veterán túlcsorduló jókedve még az ő bőre alá is bekúszott, elmosolyodott. Manfred persze pont akkor fordult feléje tündöklő mosollyal, és Rahimnak nem maradt ideje rendezni az arcizmait.

– Gyere beljebb, kisköcsög – szólt vidáman a német. – Szeretnélek bemutatni a többieknek.

Rahim arca lángolt, amiért tetten érték, próbált komor maradni, miközben bizonytalanul beljebb ment. Mikor Manfred megpaskolta maga mellett a keskeny ágy üresen maradt felületét, leült. Az ágy támlájára volt feltámasztva egy telefon, nekidöntve a fehér szobafalnak. Rahim zavarban volt, nem értette az izgatottságot és örömöt, amivel Manfred feléje és a telefonra pillantgatott. Rahim összeráncolta a homlokát, majd mivel nem kapott választ, a telefon irányába fordult.

Legvadabb álmaiban sem hitte volna, hogy valaha is találkozni fog olyan emberrel, akit látva az első szó, ami az eszébe jut, a gyönyörű jelző lesz. Döbbenten pislogott vissza a tenyérnyi képernyőről rámosolygó férfira, aki két igencsak termetes farkas között ülve integetett. Külsőre igazán nem volt átlag feletti az ember, jóképűnek ugyan egészen jóképű volt, a haja napszítta barna, a szeme ragyogó kék... De az a ragyogás, ami áradt a férfi lelkéből, és láthatóvá vált a szeme csillogásában és a tündöklő mosolyában... Az volt az igazi oka Rahim néma ámulatának. Egy pillanatra elmerengett, hogy érzett-e valaha is így, de nem jutott eszébe egyetlen másik alkalom sem. Ugyanakkor emlékezett Wafira és az isteni áhítatra, amivel mesélt neki Mekkáról, ahol egyszer fiatalon tett látogatást.

Dimitri volt a neve, vérbeli, szentpétervári orosz. A balján ülő megtermett, szürke farkas pedig Hati volt, a kutyája. Játékosak és gügyék voltak mind a ketten, míg Sköll fegyelmezetten ült mellettük, le sem tagadva, hogy Manfred társa volt. Rahim nem számított arra, hogy az orosz olyan kitörő örömmel fogadja őt, minta édestestvérek lettek volna. Nem tudott mit kezdeni a mosolyokkal, bókokkal és rajongással, amivel el lett árasztva. Zavarában csupán bólintott egyet-kettőt, nagyon ritkán odaköhintett egy köszönömöt. De ennél többre nem futotta, minden erejével azért küzdött, hogy szíve dobogását, az arcát elöntő forróságot, és a keze remegését kontroll alatt tudja tartani. Egy ideig a mosolygással is véres csatát vívott, amit aztán mocskosul elveszített. Manfred persze jót mulatott a szenvedésén, és többször megjegyezte Dimitrinek, hogy sosem látta még őt ennyire zavarban lenni. Rahim szeretett volna visszaszúrni, de végül csendben maradt. Élvezte a figyelmet és szeretetet, amire mindig is vágyott, de sosem lehetett igazán az övé. Ahogyan teltek a későesti órák, úgy egyre többször csatlakozott be maga is a beszélgetésbe, csipkelődve a veteránnal, és elregélve Dimitrinek, hogy milyen hátast dobott pár napja a német, mikor a hóban megcsúszott, és szinte teljesen eltűnt a vaskos hóréteg alatt. Rahim már nem szégyellte a mosolyait és olykor vidáman fel is nevetett a másik kettővel együtt. Sosem érezte magát annyira boldognak és felszabadultnak, mint akkor. Még a felkelő nap sugarai sem tudták a kedvüket szegni. Kilenc óra eltolódás volt köztük, New Orleansban éppen csak besötétedett, mikor Dimitri elzavarta őket reggelizni, és a lelkükre kötötte, hogy a nap további részét pihenéssel fogják tölteni.

A lehetetlent kérte tőlük. Rahim nem érzett fáradtságot, ahhoz túlságosan feldobta őt a Dimitrivel és Manfreddal töltött idő. Nem emlékezett, hogy valaha is beszélt volna-e bárkivel olyan felszabadultan, mint velük. Fájtak az arcizmai a sok mosolygástól, a hasa pedig a nevetéstől. Hitetlenkedve odafordult a veteránhoz, aki csillogó szemmel csupán mosolyogni és nevetni tudott még azok után is, hogy már régen befejezték a video chatet.

– Azt hiszem... – gondolkozott el Rahim hangosan. – Kezdem érteni, miért van honvágyad.

Manfred mosolygott, bólintott neki, majd kikászálódott az ágyból, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait.

– Mióta ismered? – kérdezte Rahim kíváncsian, miközben törökülésbe fonta lábait.

Ez a kérdés biztonságos volt, pláne most, hogy órákon keresztül beszélgettek mindenről, ami éppen eszükbe jutott. Sok dolgot megtudott Dimitriről, Hatiról és Sköllről, de még Manfredról is. Rengeteg jelentéktelen, apró információval lett gazdagabb, amik ugyanakkor a saját jelentéktelen kis életükben igazán fontos szerepet töltöttek be. Kíváncsian várta a választ, mert Manfred eddig egyszer sem tett említést Dimitriről, ami igazán furcsává vált azok után, ahogyan viselkedtek azok ketten. Rahim pedig le merte volna fogadni, hogy nem csak barátság van köztük.

– Egy éve, kicsit talán több – felelte a veterán még mindig mosolyogva, majd nadrágja zsebébe süllyesztette jobb kezét, míg ballal lazán beletúrt kócos hajába. Az aprócska grimaszból Rahim arra a következtetésre jutott, hogy a veteránra már ráférne némi hajvágás, ha meg akarja tartani a rövid frizurát.

– Finom és ártatlan lélek – jegyezte meg Rahim, miközben maga is nyújtózott egyet. Furcsa volt mindezt kimondani, pláne egy olyan edzett férfira, mint Dimitri, de a külső mögött egy valódi orosz romantikus lélek bujkált.

– Pedig aztán elég hányatott volt neki is a gyerekkora – sóhajtott fel Manfred fanyarul. Rahim meglepetten pislogott. A veterán elhúzta a száját. – Kommunista felmenők, agresszív nagypapa és apuka, akik annyira szarul bántak vele, meg az anyjával, hogy Dimka tizenöt évesen gyalog indult el világgá. Nem volt pénze, a szülei pénzét pedig nem merte elvenni, félt, hogy az apja mérges lenne, és az anyján töltené ki a dühét.

Rahim szeme tágra nyílt a döbbenettől. Nem akart hinni a fülének. Pedig Manfred az igazat mondta neki. Ha az ember szemébe nézett a veterán, mindig az igazat mondta. Nem tudott és nem is szeretett hazudni. Rahim nem tudta felfogni, hogyan válhatott ilyen szeretettel teli emberré valaki olyan, akinek a világ nagyon sokáig csupán a zord oldalát mutatta.

– Az apja jó pár éven át szolgált Afganisztánban – sóhajtott fel a veterán. – Ha Dimkával rossz napomon futottunk össze, sikerült az elnyomott traumáit megpiszkálnom a tudtom nélkül. És nem hazudok, ha azt mondom, hogy nagyon féltett attól, hogy visszajöjjek ide. De... – mosolyogva visszafordult Rahimhoz. – Úgy érzem, most már nyugodtabban fog aludni, hogy tudja, mi a helyzet, és hogy jó kezekben vagyok.

Rahim felhorkantott, nem éppen nevezte volna jónak magát, megbízhatónak sem éppen. De Manfred bízott benne, valamiért mindig is bízott benne. Rahim lesütötte a tekintetét, a jobb tenyerében levő vágás nyomát simogatta, mígnem finom, szúró fájdalom kúszott végig a bőre alatt.

Emlékezett arra, ahogyan az első közös bevetésük után a srácok felelőtlennek és megbízhatatlannak titulálták. Hogy Manfred volt az egyetlen, aki megértette; nem volt még jó csapatjátékos. Rahim nem hitte el neki, mikor a kapitánya a szavát adta, hogy bízni fog benne. Kis híján össze is vesztek ezen, mire aztán Manfred előrántotta a kését, és a tenyerét felvágva, halálos komolysággal vérrel akarta aláírni a bizalmat és szövetséget, amit nyújtott neki. Rahim persze faképnél hagyta, őrültnek nevezte. Aztán ahogyan egyre többet töprengett azon, mit is jelentett az, amit Manfred tett volna érte, rájött, hogy talán soha senki nem kötne vele ilyen szerződést. Félelmetes volt, és egyazon pillanatban Rahim életében először úgy érezte, tartozott valahová. Két napra rá visszament a kapitányához, és elfogadta a szerződést. Onnantól kezdve pedig Manfred úgy vigyázott rá, mintha a sajátja lett volna, és nem csupán a pénz miatt lett volna mellettük. Elmosolyodott, miközben a sebhely nyomát simogatta, majd lopva felpillantott a veteránra.

– Mikor karcoltad fel a protézist? – kérdezte félve reménykedve.

– Mielőtt elindultam volna otthonról – felelte Manfred őszintén. Kihúzta a kezét a zsebből, és miközben az ujjait átmozgatta, vetett egy pillantást a protézis sérült tenyerére. – Így tartottam helyén valónak. Nem feledkeztem meg róla. De sokáig nem is éreztem magaménak a protézist, hogy ilyeneket tegyek vele. Tizenöt éven át rejtegettem mások szeme elől, aztán megismertem Dimitrit, és... nem hazudok, ha azt mondom, felforgatta az életem, és arra inspirált, hogy végre igazán elfogadjam ezt az egészet. És tudod, örülök, hogy ez a sebhely ismét az enyém lehet.

– Én is örülök – felelte Rahim csendesen, majd féloldalas mosolyra húzta a száját a melengető érzéstől, ami elöntötte. – Sokat jelent – tette hozzá mormogva. Jólesett neki ezt kimondani, de alig egy pillanattal később úgy érezte, hiba volt megszólalnia. El akarta terelni a témát. Nem akart semmiféle kötődést mutatni, annak ellenére sem, hogy vérszerződés kötötte őket össze. – Kajás vagyok. Szerinted van már reggeli?