Átfagyott, remegő kezét az arcához emelte, rálehelt, majd összedörzsölte. Az ujjai nehezen mozdultak, fájt minden porcikája és a kipirosodott bőrön megannyi olyan heg nyoma fehérlett fel, amikről Rahim már régen megfeledkezett. Ismét rálehelt a kezére, lélegzete fehér felhőként szállt a magasba, tenyerei közt a pára és olvadó hó vízzé vált.

– A fenébe is – suttogta vacogó fogakkal.

A teste kontrollt vesztve remegett, a lábujjait a csizmában szinte már nem is érezte, csupán a szúró fájdalomról tudta, hogy a lábának a helyén fakadt. Halkan felszipogott, csöpögő orrát a kézfejével törölte le, mielőtt a takony zúzmarás bajszára ragadhatott volna. A felkarját dörzsölve, hunyorogva körbenézett, a hófedte hegyoldal körülötte vakító ragyogásban tündökölt. Még egyszer rálehelt a kezére, ami a dörzsölés hatására egy csöppet feléledt, és bizseregni kezdett. Teletömte hóval az utolsó nejlonzacskót is, majd a táskájába gyűrte a többi mellé.

– Ennyi talán megteszi – mormogta az orra alatt.

Vállára lendítette a teli táskát, ami jóval nehezebb volt, mint elsőre gondolta. Pár hosszabb perc erejéig megpihent, majd a lába mellett heverő kőszáli kecske tetemét a nyakába akasztotta. Némi káromkodás közepette megpróbált nem orra bukni, a dög is nehezebb volt, mint emlékezett rá. Puskájával a kezében, csúszkálva elindult lefelé a térdig érő hóban.

Mire visszaért a táborukként szolgáló barlanghoz, egészen kimelegedett. Csupán a nadrágja nem volt hajlandó teljesen megszáradni. Vizesen és hidegen simult rá a lábszárára. A tűző koranyári nap égette az arcát, Rahim pedig átkozta magát, amiért nem volt kéznél semmi nála, amit a fejére csavarhatott volna. És még a kecskét se merte a nyakában túlzottan mozgatni, nehogy elveszítse miatta az egyensúlyát. Menet közben olykor átmozgatta enyhén zsibbadt lábujjait, amik immáron izzadtságban tocsogva főttek a bakancsban. Egy pillanatra megállt, vetett egy pillantást Mir Samir hófedte csúcsa felé, majd tovább indult a sziklás úton. Bele sem mert gondolni, hogy a hegycsúcson miféle időjárás uralkodhat, ha ő alig a hegy közepénél szarrá fagyott az imént. Gúnyosan felröhögött. Hülye szamár volt, amiért pulcsiban nekivágott a mínusz fokoknak és a hófedte hegyoldalnak. Nem tervezett olyan magasra menni, mint ahogyan tette, de mit volt mit tenni, ha tiszta havat akart gyűjteni.

Rahim gyomra hangosan megkordult, mikor a barlangjuk közelében valamiféle olyan főtt étel illatát érezte, ami idegennek hatott. Egy pillanatra megtorpant, a levegőbe szagolt, az illatokat elemezte, míg korgó gyomra egyre hangosabban jelzett számára. A gyomra emlékezett a főtt konzervbabra, még ha az agya hirtelen nem is tudta, honnan volt ismerős számára az étel illata. Rahim mosolyogva indult tovább. Manfrednak valamiféle csodahátizsákja lehetett, aminek a mélyén ezek szerint nem csupán alkohol, de tengeren túlról hozott babkonzerv is lapult.

– Már kezdtem aggódni érted – szólt Manfred csípős megjegyzése a barlangból, pedig még egyikük sem látta a másikat. Rahim felröhögött. A veterán felismerte őt a lépteiről.

– Nyugalom, Fritz, itt vagyok – felelte vigyorogva, és belépett a barlangba.

Manfred a tábortűztől nem messze, falnak vetett háttal ült, a fortyogó babot nézte. Csupán akkor nézett fel rá, amikor Rahim ledobta a lába mellé a döglött kecskét. Attól a pillantástól ugyanakkor Rahim minden jókedve a semmivé foszlott. Vonallá préselte az ajkait és a tekintetét lesütötte, a kecskét nézte, de bárhogy szerette volna megjegyezni, mennyi munkája volt vele, a torkára szoruló érzés nem engedte beszélni. Azt sem tudta büszkén megjegyezni, hogy gyűjtött havat a veteránnak, amivel a kidörzsölt lábát és csonkjait le tudja hűteni. Csupán állt némán, meghunyászkodva és olyasfajta szégyent érezve, amihez foghatót talán sosem tapasztalt előtte. Manfred tekintete ugyanis egyetlen pillantással képes volt a tudtára adni, hogy nem csupán dühös volt, amiért aggódnia kellett érte és azon töprengeni, hová tűnt el, hanem ezek miatt még rettenetesen nagyot csalódott is benne. Rahim szája megremegett. Bocsánatot akart kérni, pedig soha semmiért nem kért bocsánatot. A puszta gondolattól, hogy bocsánatot akart kérni, felforrt a vére. Mégis hova nem gondolt?! Hogy ő bocsánatot kérjen? Még mit nem! Megmakacsolta magát, felnézett Manfredra, de a figyelmeztető atyai pillantás ismét arra késztette, hogy meghunyászkodva lesüsse a szemét. Rahim elmormogott egy káromkodást az orra alatt. Levágta a földre a táskáját, és míg Manfred kemény pillantásokkal illette őt, kivett egy nejlonzacskónyi havat és sértetten nekivágta az ülő veteránnak.

– Dögölj meg – köpte oda, miközben a táskát beljebb vitte a barlang hűvös sötétjébe.

Amint végzett, duzzogva eltrappolt még egyszer Manfred előtt, aki még mindig nem mondott semmit, de ugyanolyan kemény, rezzenéstelen vonásokkal nézett utána, mint eddig tette. Rahimot nem érdekelte, hogy gyerekesen viselkedett, hogy egy egyszerű „sajnálommal" meg tudná oldani a problémáját.

Egyszer akart valami jót tenni, és lám, mi a hála. Dühösen és felettébb sértetten lehuppant a barlang szájában, háttal Manfrednak. Lerángatta magáról a bakancsait, és hanyagul hátra dobta a válla felett, azt sem bánva, ha netán az egyik csizma eltalálja a németet. A lábát tette csak ki a tűző napra, hogy a nadrágja megszáradjon. Hallotta, ahogyan Manfred valamit zörgött a zacskó hóval. Rahim bármennyire is dühös volt rá, abban reménykedett, hogy hasznát veszi a hideg borogatásnak. És hogy kezd valamit a kecskével. Kár lenne azért a dögért, egész húsos példány volt.

Rahim némaságba burkolódzva duzzogott hosszú perceken át a barlang szájában. Hallgatta, ahogyan Manfred kibelezte és megnyúzta a kecskét, majd kisvártatva a barlangot nem csupán a főtt bab, hanem a sülő hús illata is ellepte. Rahim halkan káromkodott bárhányszor a gyomra hangosabban korgott, mint szerette volna. Éhes volt, szomjas és fáradt az eszement túrájának köszönhetően. De a büszkesége nem engedte vissza a tábortűz mellé, hogy megebédeljen. A tűz ropogását hallgatta, a szél halk zúgását, ahogyan végigfutott a hegyoldalak közt, mígnem ismerős kattogás ütötte meg a fülét. Manfred protézislába volt azt, amit a veterán felcsatolt, pedig pihentetnie kellene a csonkját. Léptek dobogtak Rahim háta mögött, és a főtt bab illata felerősödött. A gyomra hangos korgással fogadta a veteránt, aki helyet foglalt mellette. De Rahimot nem érdekelte már az ebéd gondolata, nem volt éhes. Az érzelmek, amikkel küzdött olyasfajta feszültséget vontak magukkal, ami elvette az étvágyát.

– Mein Gott, ne légy már ilyen makacs öszvér – sóhajtott fel a veterán békítően. – Még Pakisztánban is hallani, ahogyan a gyomrod korog.

– Nem vagyok éhes – jegyezte meg Rahim fogcsikorgatva. Nem értette, miért ment el az étvágya. Hogy egyáltalán ilyesmit hogyan engedhetett meg magának.

– Ne morogj, hanem egyél – horkantott fel a német, és a kezébe nyomta a kopott fémtányért.

Rahim kénytelen volt megfogni az ebédet, hacsak nem akarta, hogy a gőzölgő bab az ölében kössön ki. A gyomra keservesen korgott, míg a torkánál valami olyan megfoghatatlan érzés fojtogatta, ami leginkább arra emlékeztette, amikor Manfred egyik hülye bajtársa torkon vágta őt. Két napig nyelni nem tudott, nemhogy beszélni, de ez is volt annak a szőke szarházinak a célja. Rahim felhorkantott. Rettentően bosszantó jelenség volt ez az egész. Letette a földre maga elé a tányért, miközben Manfred már az ebédhez járó kanalat nyújtotta felé. Rahim a kanalat már nem akarta elvenni, de ahogyan vetett egy pillantást az evőeszközre, úgy tekintete a protéziskéz tenyerében húzódó karcolásra tévedt. A szépséghiba láttán a feje egy pillanat alatt kitisztul, és míg szíve akkorát dobbant, hogy azon sem lepődött volna meg, ha a hegység beleremeg, ő néma ámulattal nézte a fekete anyagon szürkéllő karcolást. Eddig sosem figyelt Manfred protézisára, a veterán is jórészt kesztyűt viselt a kezén, hogy a szerkezetet kevesebb fény és kosz érje. Vajon eddig is ott volt a tenyerén az a vágás? Pontosan ugyanott, ahol egykor valódi sebként húzódott a bőrén? Rahim saját tenyerében szúrni kezdett a heg nyoma, ökölbe szorította a kezét, ujjbegyeit a sebhelynek simítva, mielőtt átvette volna a kanalat a veterántól. Lopva felpillantott Manfredra, némán kérdezve csupán, hogy jól látta-e, amit látott. A német egy halovány mosollyal felelt, a tekintete gyengéd volt, nem akarta már elevenen megnyúzni. Igen, jól látta.

– Legközelebb kelts fel – szólt halkan a veterán. Rahim aprót bólintott.

– Úgy lesz – felelte maga is már-már suttogva.

Manfred szeme csillogott, elégedett volt a válasszal, és ennyi éppen elég is volt Rahimnak. Nem kellett neki sem köszönet, sem bocsánatkérés. Ismét megjött az étvágya, az ölébe vette a tányért, és belemerítette a kanalát. Szeme sarkából lopva Manfredra pillantott, aki bal kézzel kanalazta a babot, míg protézisével csupán a tányérját tartotta az ölében. Rahim gyomra egy pillanatra fájóan összeszorult, de aztán megrázta a fejét, nem törődött a múlttal, az egykori titánnal, akinek megismerte Manfredot. Csendben, gépiesen evett.

~*~

Nem tudott aludni. Az elméjét homályos és tiszta emlékek képei és hangjai töltötték meg. Géppuska ropogás, helikopterek zaja. Homokviharok. Átmulatott éjszakák és megannyi olyan, amikor nem találtak nyugalmat.

Az éj leple alatt kúsztak elő az emlékek, befészkelték magukat a gondolatai közé. Akár a pókok, amik alattomosan az ember csizmájába bújtak. Rahimot hidegrázás fogta el, a teste rettentően fáradt volt, a tábortűz melege kevésnek bizonyult neki. Nem tudta felmelegíteni, sem pedig az emlékeit elűzni. Jó lett volna inni. Vágyott az alkoholra, a bódult, zsibbadt nyugalomra, a csendre. Hiába vette őt körbe csend, amit csupán a tűz ropogása és Manfred halk szuszogása tört meg, ha közben az agyában úgy zúgtak az emlékek, mintha golyózápor zúdult volna a fejére. A vörös és arany lángok táncát nézte, miközben gondolatban nagyon távol járt. Csupán akkor rezzent össze, amikor Manfred közelebb bújt hozzá, és a homlokát finoman a lapockái közé támasztotta. Rahim felsóhajtott, jólesett neki az a meleg, amin osztozkodtak a pokrócok alatt. Manfred halk szuszogását hallgatta, még vetett egy utolsó pillantást a tábortűzre, majd lehunyta a szemét, és bevackolta magát alváshoz.

Mikor a táborba érkezett, a legtöbben tudomást sem vettek róla. Örült, hogy volt annyi esze, hogy a Wafi által szerzett ACU-ban jelenjen meg. Nem is bánta a maskarát. Tetszett neki az amerikaiak egyenruhája. A foltos, kissé szürkés terepszínt idéző kabát és nadrág anyaga, pláne a bakancs, amit megfelelő méretben szerzett az öreg. Csupán a mellkasán virított két üres tépőzár helye miatt nem tartozott sehova. De távolról úgy tűnt, hogy ez senkit nem érdekelt. Akkor vetettek csupán egy pillantást a hiányos egyenruhára, mikor valakihez odalépett, hogy megtudja, merre találja Manfred Wittmannt. Ezt a nevet mondta neki Wafi, mikor munka után érdeklődött nála. Az öreg azt mondta, hogy ennél a fickónál találni fog munkát, és nem fog unatkozni.

Átirányították őt a tábor másik felébe, ahol az árnyékban gubbasztó katonák már inkább homokszín egyenruhát viseltek, mintsem olyat, amilyen Wafi szerzett neki. Rahimot nem érdekelte, hogy megbámulták. Kinézett magának egy gyerekarcú fiatalt, aki az egyik épület árnyékban ülve valamiféle levél írásán dolgozhatott. Feléje indult, hogy ismét útbaigazítást kérjen. Arra számított, hogy majd ez a srác is tovább küldi őt, mint az előző, de ehelyett az inkább eltette a levelét, a ceruzát a füle mögé kanyarintotta és feltápászkodott a földről.

– Te leszel az új tolmácsunk, mi? – kérdezte a kölyök kíváncsian, miközben a napfényben hunyorogva, oldalra billentett fejjel végigmérte őt. Rahim komoran biccentett, amire válaszul a barna hajú fiú kezet nyújtott neki. – Üdv. Rody vagyok.

– Rahim – biccentett, és kezet rázott a kölyökkel, aki elégedett vigyorra húzta a száját.

– Erős kézfogásod van, ez tetszeni fog a kapitánynak. Gyere, bemutatlak a főnöknek, aztán szerzünk neked normális ruhát.

– Mi a baj ezzel? – horkantott fel Rahim értetlenkedve. Nem volt édesmindegy, hogy miben jelent meg, amíg tette a dolgát? A Rody nevű kölyök szórakozottan felröhögött.

– Csupán annyi, hogy ez a Tengerészgyalogság, te meg a Hadsereg tollával ékeskedsz.

Rahim bólintott. Követte a kölyköt a tábor egy félreeső pontjára, ahol az egyik épületük mellett valamiféle vasszerkezet állt. Talán egy sátor maradék alkatrésze lehetett. A vasszerkezet mellette egy igencsak termetes, fekete férfi állt, összefont karral nekidőlve az állvány lábának, aminek a felső keresztvasáról egy férfi lógott fejjel lefelé. A térdhajlatánál tartotta magát, és úgy tűnt, felüléseket csinál. Rahim arca grimaszba rándult. Csendben haladt tovább Rody mellett, miközben a jóeséllyel büntetőmunkát végző férfit figyelte, aki rommá izzadva, minden ízében remegve függőlegesből vízszintesbe küzdötte a felsőtestét, majd onnan fel majdnem egészen a keresztvasig, amin a lábával kapaszkodott, de az utolsó pillanatban a hasizmok megadták magukat, és a felsőteste tehetetlenül, akár egy rongybaba visszazuhant. A fekete ember minderre nyersen megjegyezte, hogy nem fogja ezt elszámolni, mert nem érte el a keresztvasat az állával. A másik, napbarnított európainak tűnő férfi letörölte az arcán csorgó izzadtságot és ismeretlen nyelven káromkodott. Rahim igyekezett nem látványosan fintorogni. Ugyan annak dolgozott, aki megfizette, de a négerrel voltak fenntartásai. A napsütésben már az is kegyetlen volt, ha valaki nem keresett árnyékot, nemhogy ilyen büntetőt adni egy nyomorultnak, hogy ott pusztuljon. Elég, ha a vérnyomása bezavarja a fejét, és a lába máris cserben hagyja őt. Abból a magasságból leesve pedig bizony, kitöri a nyakát.

– Kapitány, meghoztam a tolmácsunkat! – jelentette be a Rody nevű srác büszkén, amint közel kerültek a két másikhoz.

A fekete ember gyanakvóan végigmérte őt a sapkája árnyékából, de nem szólt semmit, pedig Rahim még ki is erőszakolt magából egy tisztelgést. A másik még mindig fejjel lefelé lógott, immáron csípőre tett kézzel, a napfényben és izzadságban úszva csupán hunyorgott és fintorgott. A vasszerkezetnek hála a feje nagyjából Rahiméval egy magasságban volt.

– Rahim, ugye? – kérdezte a lógó.

Rahim őszinte döbbenettel, tágra nyílt szemmel fordult oda a férfihoz, akinek még rövid, fekete hajából is izzadtság csepegett.

– Igen – felelte nemes egyszerűséggel.

– Késett a busz, katona? Tegnapra vártunk – jegyezte meg a férfi csípősen, miközben mellkasa előtt összefonta a karját.

Rahim kissé megilletődve és zavartan a nagydarab fekete emberre nézett, akinek átsuhant egy gúnyosan önelégült mosoly az arcán. Ezek szerint nem ő lett volna a főnök? Rahim visszanézett a fejjel lefelé lógóra, aki elvigyorodott, majd nyögve felhúzta magát a keresztvasig és leugrott a rúdról. A tartása egy pillanatra megingott, de aztán büszkén kihúzta magát, izmos alakjára rásimult az izzadtságban úszó fehér póló. Rahim tekintete végigfutott rajta, ebből a szemszögből már inkább tűnt katonatisztnek, mint fejjel lefelé lógva.

– Manfred Wittmann – nyújtott kezet a férfi. Rahim meglepetten pislogott, majd a döbbenetből felriadva kezet rázott leendő főnökével. Manfred halkan lihegve csípőre tette a kezét, az izmai remegtek a kimerültségtől. – Rövidre fogom az állásinterjút, ha nem bánod.

– Nem bánom.

– Wafi azt mondta, beszéled a pastut és a darit, és amint hallom, az angolod is jó, a hülyegyerekek meg fognak érteni – lihegte, majd kézfejével letörölte izzadtságtól gyöngyöző homlokát. – Hogy állsz a fegyverekkel?

– Nem fosom össze magam, ha a kezembe nyomsz egy Kalasnyikovot – felelte Rahim nyersen. – Elboldogulok bármivel, amit adtok. Ha nem adtok semmit, akkor megszerzem magamnak, ami kell.

– És hogy állsz a tálibokkal? – kérdezte oldalra billentett fejjel a kapitány, majd némi nyálat a földre köpött. Rahim a porban sötétlő foltra pillantott, majd vissza Manfredra. Nem undor, csupán a szájába folyt izzadtság állt a tett mögött. – Az elődöd bosszúból csapódott mellénk. Nem szeretem az ilyet. Az érzelmek elnyomják a józan észt.

– Zsoldos vagyok – felelte Rahim rezzenéstelen arccal.

– Máris jobban hangzik – biccentett a kapitány egyetértően. – Majd teszünk róla, hogy jobban megfizessünk, mint a másik oldalon tennék.

– Másik oldalon? – kérdezett vissza zavartan. Manfred mély levegőt vett, bólintott.

– Minden nézőpont kérdése. Nekik mi vagyunk a rosszfiúk. Nekünk meg ők a rosszfiúk. Ugyanott vagyunk, csak éppen mással mossuk a kezünket, mikor valaki megkérdi, mi a francért gyilkoljuk egymást – vont vállat nem törődően, majd orra alól letörölt egy izzadtságcseppet mielőtt az ajkaira folyhatott volna. Rahimot kielégítette a válasz, kicsit talán meg is lepte, de nagyon találónak vélte. Tetszett neki, hogy így gondolkozott a leendő főnöke.

– Nemigen hallottam még amerikait így beszélni.

– Német vagyok – vigyorodott el Manfred büszkén. – Amerika felőlem megbaszhatja magát. De ettől függetlenül tiszteletben tartom a srácaimat és mindent, amiben hisznek, vagy éppen nem hisznek – tette hozzá egy biccentéssel, ami azt jelezte, hogy Rahim sem lesz ez alól kivétel. – Te miben hiszel?

– Pénzben. Fegyverben. Alkoholban – felelte Rahim rezzenéstelen arccal, amivel sikerült megmosolyogtatnia a kapitányt, és a Rody kölyökből kicsalnia egy szórakozott horkantást.

– Akkor semmi Bishmilla és Allahu Akbar? – vonta fel a szemöldökét Manfred kíváncsian.

– Semmi – felelte Rahim komoran. Nem volt hívő, túl sokat csalódott, hogy bármiben is higgyen. A kapitány elgondolkozva, talán egy kicsit meglepetten, de rábólintott.

– Rendben van, Rahim. Amíg öltök magamra valami vállalhatóbb megjelenést, a srácokra bízlak, aztán megbeszéljük a mocskos kis anyagiakat. Aztán ha egyetértünk a fontos dolgokban; üdv a csapatban.