Az orvosi sátorban tért magához. Már akkor tudta, hol van, mikor megérezte a fertőtlenítő és vér szagát, ami izzadt testek bűzével keveredett. Rahim elmormogott egy káromkodást, de a tompa hang, amit hallott előbb emlékeztette egy haldokló hörgésére, mintsem emberi beszédre. Minden tompán, zúgva csengett vissza, nehezen kapott levegőt, mintha egy burok lett volna a feje körül. Nem kapott oxigént a feje. Bezzeg a bűzt érezte... Elkeseredett próbát tett arra, hogy felidézze, hogyan is keveredett az orvosok keze alá, de minden igyekezete csupán koponya roppantó fájdalmat vont maga után. Szédülve, hányingerrel és rosszulléttel harcolva ismét csupán káromkodni tudott. Nem bírt mozdulni. Talán véletlenül tért magához. Talán telenyomták őt morfiummal, hogy abba haljon bele, csak egy szerencsétlen hülye volt már megint. Megpróbálta felnyitni a szemét, de nem járt sikerrel. Ismét káromkodott, vagy legalább is valamit érthetetlenül nyöszörgött és hörgött, amire válaszul valami megfogta a kezét.

Rahim arca grimaszba torzult próbálta felismerni a kezet, ami az övét fogta és finoman, talán egy hüvelykujjal simogatni kezdte. Széles tenyér volt, hosszú ujjak, érdes bőr, ami puhán simult rá az övére, nem karcolta egy pillanat erejéig sem. Nem tudta, ki volt az, aki mellette volt, csak annyit, hogy barát volt. Máskülönben nem simogatta volna a kezét. Az ismeretlen hirtelen elengedte őt, majd megfordította az ő kezét, hogy tenyere legyen felfelé és a kézhát feküdjön a durva ágyon. Rahim nem értette, mígnem az eszement, aki mellette volt el nem kezdett egy ujjal ritmust kopogni a tenyerébe. Rahim felmordult, be akarta zárni a kezét, hogy a másik elölről kezdje a morzejeleket, de csupán az ujjpercek vége rándultak meg keservesen. A jelelés abbamaradt, aztán pár másodpercnyi szünet után ismét kopogni kezdett a tenyerébe. Rahim feje belesajdult a koncentrálásba. De bárki is volt mellette, lassan morzézott neki, egy-egy betű között annyi szünetet tartva, hogy ő felfogja, mit akart mondani. Rövid-hosszú-rövid-rövid, szünet. L. Rövid-rövid, szünet. I. Ismét egy L. Aztán hosszabb szünet, mintha szóközt akart volna hagyni. Rövid-rövid-hosszú-rövid, szünet. F. Rövid-rövid-hosszú, szünet. U. Hosszú-rövid-hosszú-rövid, szünet. C. Hosszú-rövid-hosszú, szünet. K.

Rahimnak már meg sem kellett várnia az utolsó két betűt. Széles vigyor ült ki az arcára, és olyasfajta boldogság öntötte el, ami képes volt elfeledtetni vele a fejfájását és szerencsétlen helyzetét. „Lil' fucker".

Manfred Wittmann, te állat! Rahim vigyorgott, halkan káromkodva köszöntötte kapitányát, aki abban a pillanatban abbahagyta a morzejelelést, és megszorította a kezét. Rahim ujjai apró, görcsbe rándultak, viszonozni akarta a kézszorítást, de nem volt ereje hozzá. Manfred mintha értette volna, nyugtatóan megpaskolta a kezét, mielőtt ismét megszorította volna. Már nem volt miért aggódni. Rahim vigyora halovány, de őszinte mosollyá fakult. Jó kezekben volt.

Négy napig Manfredról semmi hírt nem kapott. Nem volt a sátor foglya, ez pedig két dolgot jelentett, a sebei nem voltak súlyosak, vagy meghalt. Utóbbit Rahim egy pillanatig sem hitte el. Nem olyannak ismerte meg Manfred Wittmannt, akit egy kézigránát csak úgy a pokolra tud küldeni. A kapitánya holléte felől a nővért és az orvost ugyanakkor nem merte faggatni. Pedig még indoka is lett volna rá, hogy aggódjon. Emlékezett, hogyan került a gyengélkedőre. Hogyan hagyta őt ott az a szarházi Sam Anderson, hogy a kibaszott tálibok ráomlasszák az épületet. Arra is emlékezett, a kapitánya hogyan is bukkant fel a semmiből. Mint az ostoba, nyugati mesékben a hős lovag, akit egy tűzokádó sárkány, vagy esetükben a gépkarabély sem tudott megállítani. Nem volt egy tiszta fialás az ember. De nem is csodálta, valamelyik fiától hallotta, hogy a fasiszta nagyapja nevelte. Rahim gúnyosan felröhögött, ami kínkeserves fájdalmat vont maga után. Elfeledte, hogy a hasát szétlőtték és a légzést leszámítva minden más mozdulat fájdalmat vont maga után. A sátor koszos ponyvafedelét nézte. Száraz volt a torka, inni akart, de a nővér valahol máshol járt éppen.

Másnap délelőtt előkerült a seggfeje. Rahim leplezetlen örömmel fogadta a kapitányt, aki ugyan mocskosul nyúzott és szar állapotban volt, de az istenért sem maradt volna a gyengélkedőn pihenni, ha megannyi dolga volt. A bal karja befáslizva fel volt kötve, talán a gránát robbanása közepette sérült meg. A homlokán is volt egy-két frissebb seb, amit fehér tapaszokkal húztak össze, de a sisakja jó szolgálatot végzett, mert a hollófekete hajhoz nem nyúltak az orvosok, hogy esetleges sebekhez hozzáférjenek. A szeme ugyanakkor csúnyán be volt vérezve, és kicsit dülöngélve járt, mint aki nem találta az egyensúlyát. Talán a fülével volt neki is gond, valamit szétbaszott a detonáció ereje. Legalább is valami ilyet beszélt az orvos, de Rahim nem figyelt rá.

Köszönés képpen Manfred azért szokás szerint feléje nyújtotta a jobb öklét. Rahim pedig ezúttal ökölpacsi helyett inkább tenyérrel megpaskolta a kapitány kezét, hálája jeléül. Manfred nem szólt semmit, csupán elmosolyodott, és jobb kezével átkulcsolva a hasát, finoman ráfogott bal oldalt a bordák vonalára, miközben leült melléje egy üres székre. Ezek szerint törött vagy minimum megrepedt pár csontja. Rahim grimaszba húzta az arcát, amire a német csupán vállat rántott, majd jobb kézzel a bal fülére mutatott, mielőtt hüvelykujjával lefelé mutatva hozzá tette volna, hogy a hallásával valami nagyon nem volt rendben. Rahim válaszul maga is csupán mutogatott neki, hogy nála sem volt teljesen oké a helyzet, majd gúnyosan felröhögött a szerencsétlenségükön, amit szétlőtt hasizmokkal egyhamar megbánt. Ezen a kapitány jót derült, míg a tekintete aggodalmat sugárzott. Rahim leintette, hogy ne aggódjon érte, a nehezén már túl volt, innen már sétagalopp volt a gyógyulás. Nem baszogatta őt senki az orvoson és a nővéren kívül, és Manfred volt az egyetlen látogatója, aki foglalkozott vele.

Vagyis ő lett volna az egyetlen, ha a szarházi hadnagyuk elő nem kerül. Rahim alighogy megpillantotta a sátor ajtajában a hegyomlás méretű fekete férfit, undorodva köpött egyet. Nem is kellett mást tennie ahhoz, hogy a kapitány tudja, ki volt a vendégük. Ha valaki, akkor Sam Anderson mindenkinek a bőre alá tudott bújni. Egy mocskos disznó volt, akit Rahim nagyon szívesen látott volna láncra verve egy ültetvényen rabszolgaként. De mindez csupán édes vágyálom volt, és az is fog maradni. Kendőzetlen dühvel és undorral mérte végig Samet, aki ugyanakkor egy pillantásra sem méltatta őt, rögvest a kapitányához fordult.

– Így lenne ötösöm a lottón, bassza meg! – szólt magából kikelve a hadnagy.

Puszta pillantással képes lett volna ízekre tépni a felettesét, aki szokása szerint komor némasággal nézett vissza rá. Rahim sosem értette, hogy Manfred miért tűrte el Sam viselkedését. Már rég agyon kellett volna vernie a tiszteletlensége miatt. De Manfred ilyen volt, vele sem állt le veszekedni, pedig Rahim azért igyekezett néha napján bosszantó dolgokat mondani neki, hogy a tűréshatárát feszegesse. De a németnek acél idegei voltak, nem lehetett egykönnyen kihozni a sodrából.

– Mit pátyolgatod a korcsot?! – mordult fel fogcsikorgatva Sam. Rahim sértetten felhorkantott a megnevezés hallatán. A hadnagy egy pillanatra feléje nézett, önelégülten konstatálta, hogy sikerült már ennyivel felbosszantania, mielőtt visszafordult volna Manfredhoz. – Szart sem jelent neki ez az egész, és abban a pillanatban hátba fog döfni minket, hogy a tálibok több pénzt tömnek a zsebébe, mint mi!

– Megeshet – szólt Manfred rezzenéstelen arccal, olyan nyugodtsággal, amit Rahim mélyen tisztelt benne.

Nem ez volt az első eset, hogy Sam a torkának ugrott, amiért törődni mert vele. Sokaknak szúrta a szemét a helyzet, de a Samét leginkább. Rahim nagyon szívesen kiosztotta volna a hadnagyot, hogy ő lesz az első, akit élve kibelez, amint ellenséges csapatban fognak játszani. De jobbnak látta csendben maradni, a „gazdája" ott volt mellette, majd ő kézben tartja a helyzetet. Az legalább törődött vele, és tudta, hogy pénz nélkül is megvehető a hűsége.

– Megeshet! Megeshet?! – tombolt a hadnagy. – Hallod te, hogy miket beszélsz?!

– Nem – vetette oda Manfred cinikusan.

Rahimot kirázta a hideg, szinte érezte, ahogyan a halál belibbent a sátorba, és vészjósló árnyékként a székről lassan felemelkedő kapitány mögé lépett. Manfred pillantása vészjósló villanásként adta a hadnagy tudtára, hogy átlépett egy határt, amit nem szabadott volna. Sam állkapcsa megfeszült, farkasszemet nézett a nála fél fejjel alacsonyabb kapitánnyal.

– Képzeld, nem hallom – folytatta Manfred hátborzongató mosollyal. – Mert a nyakamba robbant egy gránát azok után, hogy a társadat hátra hagytad megdögleni! Szóval kérlek, emeld fel egy kicsit jobban a hangod, mert kurvára nem hallom, amit mondani akarsz mindezzel!

– Az életedet tetted kockára ezért a...

– Mi a fasz közöd van az életemhez?! – kaffogott rá Manfred dühösen. Rahim ijedten összerezzent. A német ritkán emelte fel a hangját, de akkor bizony megtette a hatását. És még csak nem is üvöltött, éppen csak hangosabban kezdett beszélni.

– A kapitányom vagy, bassza meg! – fakadt ki magából Sam, szavaival nyálat fröcsögve felettese arcába.

– Akkor viselkedjen is úgy, mintha a kapitányával beszélne, és nem egy mocskos rongydarabbal, amivel a szaros seggét szokta kitörölni! – üvöltött rá most már Manfred is a másikra. – Megértette, Anderson hadnagy?!

Rahim legszívesebben a földre vergődött volna, mint egy csúszó-mászó féreg, hogy az ágy alá bújva némi menedéket szerezzen magának. Kicsit sem hiányzott neki, hogy a feje fölött robbanjon ki egy harmadik világháború a két tiszt között. A szeme sarkából a szomszédos ágyon fekvő bajtársra pillantott, aki elsápadva és nagyokat pislogva talán hasonló terveket szőtt. Néma csend ereszkedett a sátorra, az egyik nővér inkább ki is fordult, amint belépett a sátor ajtaján.

A hadnagy orrlyukai kitágultak, fújtatott, akár a felbőszült bika. Ujjai pattogva ökölbe szorultak, és Rahim már előre felkészült arra, hogy a hadnagy ökle Manfred arcában fog landolni, de minderre nem került sor. Sam remegett az idegtől, de ezúttal kontroll alatt tudta tartani az érzelmeit. Nem esett neki a felettesének úgy, ahogyan két hónapja a mexikói társuknak, aki valamivel kihozta őt a sodrából.

– Megértettem – szólt fogcsikorgatva. – Engedélyt kérek lelépni.

Manfred csupán a fejével intett a kijárat fele, amire cserébe kapott egy utálatos pillantást és tisztelgést. A hadnagy távozott, de a feszült légkör bent rekedt a sátor ponyvája alatt a fullasztó meleggel és bűzös szagokkal együtt. Rahim komoran bámult maga elé. Úgy érezte, köszönettel tartozott volna, amiért Manfred megint megvédte a seggét, de valahogy nem tartotta jó ötletnek meghálálni a dolgot. Mit hálálkodjon azon, hogy a kapitánnyal ismét szembefordult az egyik tengerészgyalogosa? És méghozzá jogosan.

Rahim nem esküdött fel semmire, csak a pénz miatt volt ott velük. Nem értette, hogy Manfred miért akart úgy bánni vele, mintha a csapatuk tagja lenne. Csak az ő szemében volt az, senki máséban. Manfred egy reszketeg sóhaj közepette visszaült mellé a székre, és némi mormogás közepette a homlokát masszírozta.

– Ne vedd magadra – sóhajtott fel végül a kapitány. – Az aggodalom beszélt belőle.

Rahim nem tudta eldönteni, hogy kinek szánta a szavait. Neki? Vagy saját magának? Minél tovább nézte a homlokát és orrnyergét masszírozó kapitányt, annál tisztábbá vált számára, hogy Manfred saját magának intézte a szavait.

– Anderson egy pöcsfej – jegyezte meg Rahim mormogva. Manfred felsóhajtott, hátradőlt a székben, és fanyarul elmosolyodott.

– De az én pöcsfejem. Az én hülye és kibaszottul féltékeny pöcsfejem, aki azért tombol, mert megsérültem – felelte grimaszolva, majd a nadrágja zsebéből inkább előtúrta cigarettadobozát és rágyújtott. – Ne lepődj meg, ha megpróbálja beverni a pofád, amikor nem figyelek oda rá.

~*~

Rahim megborzongott a csípős hajnali fagytól. Morogva átfordult a másik oldalára, és résnyire nyílt, csipás szemmel vetett egy utálatos pillantást a megüresedett fekhelyre. Se Manfred, se pokróc, se meleg. Csupán a barlang hideg sötétje nézett vissza rá. Rahim káromkodott, feltolta magát hálózsákjáról, és pokrócába burkolódzott. Átkozott német, hogy nem képes várni napkeltéig!

Rahim morogva visszafordult a barlang kijárata és a lobogó tábortűz felé. Friss tea illata lengte be a barlangot, de a tábortűz magányosan lobogott. Manfred sehol. Rahim a homlokát ráncolva magára kapta csizmáját, majd pokrócába bugyolálva kisétált a szabadég alá.

A barlang szájában állva megtorpant, szótlanul nézte, ahogyan a felhők bársonyos lepelként ereszkedtek rá a hegycsúcsokra. Lomhán úsztak a hajnali félhomályban, elrejtve előlük a hófedte, gleccserekkel szabdalt hegyvidéket. Rahim felsóhajtott, lehelete beleveszett a hegységet beborító fellegekbe. Mélyen magába lélegezte a jeges levegőt, melytől megborzongott a teste. Tekintetével a felkelő nap aranyló sugarait kereste, melyek még nem tudtak teljesen áttörni a hegycsúcsok között. Odaát Pakisztánban már minden bizonnyal ragyogó napsütés uralt mindent. De ideát még néma csendben úszott a vidék, Hindu Kush mélyen nyugodott a lábuk előtt heverve. Rahim elmosolyodott, micsoda látvány, mintha a világ tetején állnának.

– Megbocsájtok – morogta az orra alatt.

A barlang szája mellett gubbasztó veterán elmosolyodott, felnézett rá a szeme sarkából.

– Miért is?

– Amiért mindig arra kell kelnem, hogy lefagynak a golyóim – felelte morogva, cserébe egy könnyed, szívmelengető nevetést kapott válaszul. Megigazította vállán a pokrócát, mielőtt elmosolyodhatott volna. Örült, hogy Manfred már jobb állapotban volt, mint a minap. – De megbocsájtok érte, mert ez valóban olyan, amiről kár lemaradni.

– Részvétem – kuncogott fel Manfred jóízűen.

Rahim elfojtott egy szórakozott mosolyt, visszanézett a veteránra. Már régen nem az a titán volt, akit húsz évvel ezelőtt megismert. És egyes napokon rá sem ismert volna. Ezúttal is nehezen hitte el, hogy az emlékek és álmok világából felbukkanó fiatal kapitány ugyanaz az ember, aki ott ült a lába mellett, gyönyörködve a napkeltében. Régen sosem tett ilyet. Jórészt komor volt, nem viccelődött a bajtársaival és pláne nem állt meg gyönyörködni a tájban. Rahim nem tudta valahogy egy nevezőre hozni ezt a csupaszív, gyengéd lelket azzal a halált és félelmet nem ismerő szarházival, aki többször mentette meg a seggét, minthogy azt bármelyikük is számon tudta volna tartani. Hiányzott neki a jó öreg kapitánya, de ezt a békés nyugalmat sokkal többre értékelte. Mocskosul megöregedett. Nyugalomra vágyott.

– Na mire jutottál? – kérdezte Rahim nyersen. – Megyünk vagy még maradunk?

– Nem tudom – sóhajtott fel Manfred komoran.

Rahim arca grimaszba torzult. Lelki szemei előtt maga elé idézte Manfred csonka lábát, amelyet előző este megvilágított a tábortűz fénye. A bőre vöröses színben úszott, úgy tűnt, feltörte és kidörzsölte a protézis. Rahim lehunyt szemmel káromkodott.

– Jó lenne pár nap pihenő a völgyben – szólt végül Manfred egy újabb sóhaj közepette. – Kicsit kiolvadnánk, megzabáltatnánk magunkat a szúnyogokkal. De le is kellene jutni.

– Ez így van – morogta Rahim válaszul. Tönkre fogja tenni a lábát, ha így indulnak neki. Pihenésre volt szüksége. – Van még bőven ételünk és vizünk. Idefent tudunk tölteni még pár napot, mielőtt lemennénk a völgybe. Aztán megpróbálunk bérelni valami szamarat vagy lovat.

– Három nap szerintem elég lesz – biccentett a veterán, majd a hátát a sziklának döntve felsóhajtott. – Nem hiányzik a modern világ?

– Nem. Semmi sem hiányzik abból a mocsokból – felelte komoran, majd felrántotta az állát. – Neked?

– Honvágy emészt, amióta csak repülőre szálltam. Pár napja szerintem ezért is omlottam kicsit össze. De... így látom, miféle értékek után sír a szívem. Tudok nélkülük élni, de piszkosul fáj.

– Nem értelek, Manfred Wittmann, mi a faszért jöttél vissza? – horkantott fel Rahim értetlenkedve.

Manfred keserűen felsóhajtott, kicsit megigazította a pokrócát, hogy a nyakát is védje vele a feltámadó széltől, ami ott huhogott és süvített a sziklák közt.

– Elegem lett abból, hogy menekülök – szólt a halk felelet. – Belefáradtam abba, hogy mindenkinek azt hazudom, hogy jól vagyok, beleértve saját magamat is. Ezért jöttem vissza.

– Biztos jót tesz ez neked? – gondolkozott el Rahim hangosan. Nagyon úgy hangzott neki, mintha egy elgennyesedett, de varral fedett sebet szaggatna fel éppen magában a veterán.

– Igen – biccentett Manfred meglepően magabiztosan. – Az emlékek fájnak, a gyógyulás folyamata sem éppen kellemes... De végre képes vagyok szembenézni mindazzal, ami történt, és ami voltam. Hindu Kush pedig segít emlékezni, még olyan dolgokra is, amiknek a létezéséről is megfeledkeztem. Segít... tisztábban látni – tette hozzá csendesen.

Rahim bólintott, majd hunyorogva grimaszba rándult az arca, amikor az első fénysugarak áttörtek a hegyek közt, és őket is elérték. A távolban feltűnő hegycsúcsok éjsötét köntösüket levetkőzve az aranyló napsugarak fényében fürdőztek, visszatükrözve az égbolt színeit. A mindeddig szürke, komor fellegek pedig aranyszín folyammá váltak. Rahim a napfényben hunyorogva elmosolyodott. Micsoda látvány. A szeme sarkából lepillantott Manfredra, aki a táj szépségében gyönyörködött. Jobbnak látta, ha most egy kicsit magára hagyja a veteránt a békéjével együtt. Visszatért a barlang sötétjébe, és töltött magának egy pohár teát.

Amíg az ital hűlt, levetette a pokrócot, és vissza akarta hajítani a hálózsákjára, de egy kirojtosodott szál fennakadt a karkötőjén. Rahim káromkodva lehuppant a hálózsákra, hogy a fonalat kibogozza az éjfekete, kerekre csiszolt gyöngyök közül. Rátekeredett az a nyavalyás arra a damilra, amire az ékszert fűzték. Sehogy sem boldogult vele, inkább foggal eltépte a pokróc fonalát, és megszabadulva a súlytól, már könnyedén le tudta tekerni azt a damilról is. Eligazgatta a gyöngyöket, és a fekete kövek közt felragyogó egyetlen, halovány rózsaszín kavicsot a csuklóhajlatához forgatta. Azt is úgy rendezve, hogy a kőbe vésett M betű a bőrének simuljon, és el legyen rejtve a világ szeme elől.