Lola

Ahogy kiértem az épületből, fogtam egy taxit és bemondtam a címet. Hátradőltem az ülésen és csendben nézelődtem. Eszembe jutott, hogy már lassan két napja nem kapcsoltam be a mobilomat, így sóhajtva nyúltam a táskámba és vettem kezembe azt. Ahogy megnyomtam a gombot, millió pittyegés figyelmeztetett a nem fogadott hívásokra és az olvasatlan üzenetekre. Rájuk se nézve töröltem ki mindet egyszerre. Már tettem volna el, mikor megszólalt, a hívófélnél pedig Cristiano neve villogott.

- Hola - szóltam bele vidámságot tettetve.

- Hol a picsában vagy? - csattant idegesen a portugál hangja.

- A csarnok előtt? - néztem körül, mert akkor állt meg a taxim a célnál. Kifizettem a sofőrt, miközben Cris portugál káromkodását hallgattam.

- Állítsd már le magad! - szóltam végre közbe. - Két perc és ott vagyok - nyomtam ki a telefont, majd beléptem az épületbe. Kedvesen fogadtak és egy biztonsági őr az öltözőkhöz kísért.

- Gracie - köszöntem meg majd beléptem a helységbe, ahol a fiúk meglepetten kapták rám a tekintetüket.

- Azt hittük, hogy már nem is jössz - ölelt meg Marcelo, majd sorban a többiek is.

- Veled még beszédem van - néztem Benzemára, aki értetlenül pislogott rám. - Találkoztam Matuidivel - mondtam neki, mire elvörösödött.

- Baszd meg! - nyögött fel hangosan.

- Úgy van. Látom nem kell magyaráznom, miről lesz szó - bólintott, így otthagytam, és Zizuhoz léptem. - Minden oké?

- Persze - adott puszit a a francia. - Jobban vagy?

- Sokkal - vigyorogtam rá.

- Jó a levegő Párizsban? - bökött oldalba.

- Miből gondolod, hogy ott voltam? - néztem rá.

- Vannak besúgóim - vonta meg nevetve a vállát.

- Cabaye - esett le a tantusz. - Méghogy mi nők vagyunk a pletykások - ráztam meg a fejemet mosolyogva, de azonnal el is komorultam, mikor szemeim megakadtak Sergio bánatos íriszeiben. Idegesen kaptam el a fejem.

- Úgy néztek ki, mintha most szöktetek volna meg valamelyik börtönből - néztem végig narancssárga ruháikon.

- Csitt - nézett rám csúnyán Modrič. - Örülj neki, hogy neked nem kell ilyet hordanod.

- Örülök is, bár nekem még ez is jól állna - mosolyodtam el, majd kitessékeltem őket az öltözőből. Cris maradt utoljára és mikor kérdőn felnéztem rá, keze félretolta az ingem nyakát.

- Látom, nem unatkoztál - húzta el a száját.

- Gondolom te sem - néztem rá rezzenéstelen arccal.

- Lola... - sóhajtott el, de leállítottam.

- Annyiszor megbeszéltük már. Engem nem érdekel a magánéleted, téged se érdekeljen az enyém, de ha ezt nem tudod így folytatni, akkor fejezzük be az egészet - csattantam fel.

- Soha - jött a gyors válasz, majd a portugál a fülemhez hajolt. - Még tartozol és te mondtad, hogy nem szeretsz adós maradni, úgyhogy ne zárd be az ajtódat ma.

- Cris - léptem el tőle. - Talán nem ma kéne...

- Nem érdekel - rántott magához szikrázó szemekkel. - Ahogy mondtad, az a magánéleted, ez pedig az egyezségünk - mart bele a fenekembe, majd hirtelen elengedett és otthagyott lefagyva.

Kusza gondolatok millióival a fejemben ültem le a kispadra és először életemben jutottam el oda, hogy nem tudtam mit tegyek.