Lola

Délelőtt telefoncsörgésre ébredtünk. Thiago panaszosan fújtatva nyúlt a készülékért. Morcos hangon beszélt valakivel, majd gyorsan le is zárta.

- Ibra volt - fordult felém. - Azt kérdezte, nincs-e kedvem csavarogni edzésig, de mondtam neki, hogy most semmi kedvem hozzá - mosolyodott el.

- Nem árultad el neki, hogy itt vagyok? - néztem csillogó szemeibe.

- De nem ám. Te leszel a meglepim - mászott fölém, majd megcsókolt. Megnyugtató érzés volt vele lenni, mintha minden gondom eltűnt volna. Miután felkeltünk, lezuhanyoztunk és úgy döntöttünk, hogy edzésig a lakásban maradunk. Kitaláltuk, hogy együtt készítünk ebédet, így neki álltunk.

- Nem arról volt szó, hogy közösen főzünk? - néztem rá összeszűkült szemekkel.

- Dehogynem - vigyorgott. - Te megcsinálod, én nézlek közben és a végén közösen megesszük.

- Elhitted? - boxoltam vállba. - Pucold meg a zöldségeket - toltam elé a tálat. Engedelmesen vette el tőlem a felé nyújtott kést. Gyorsan készen lettünk, de a szemünk már így is kiakart ugrani az éhségtől.

- Ez nagyon finom - pislogott rám Thiago kedvesen. - Többször is csinálhatnánk ilyet. Mikor tudunk találkozni legközelebb?

- Háát - gondolkodtam el - azt hiszem, huszonnyolcadika után csak másodikán lesz meccsünk. Négy teljes szabad napom lesz - vittem a tányéromat a mosogatóhoz.

- Én nem tudom fejből, de szerintem nekem sem lesz akkor semmi. Jössz te, vagy menjek én? - kérdezte.

- Még nem tudom - vontam meg a vállam és elvettem tőle is az üres tányért, hogy elmosogassam. - Addig még úgyis beszélünk.

- Igazad van - bólintott. - Majd akkor eldöntjük, bár én jobb szeretném, ha te jönnél és akkor elvihetnélek egy csomó helyre. Megmutatnám neked a várost - ölelt át, én pedig neki dőltem izmos mellkasának.

- Indulnunk kéne - nézett az órára Thiago. - Kíváncsi leszek a fiúk arcára mikor meglátnak - vigyorodott el.

- Arra én is - válaszoltam, miközben már a cipőmet kötöttem. - Szerinted edzhetnék veletek? - jött a hirtelen ötlet.

- Velünk? - kerekedtek el a brazil szemei. - Nem tudom, erről Blanct kérdezd meg.

- Meg is fogom - kaptam a vállamra egy sporttáskát, amibe belegyűrtem Thiago egy pólóját, egy rövid nadrágot és egy törölközőt.

- Te most komolyan játszani akarsz velünk? - kérdezte már vagy huszadszor miközben az edzőpálya felé kocsikáztunk.

- Talán félsz, hogy jobb vagyok nálad? - cukkoltam.

- Nem - jelentette ki magabiztosan. - De te mégiscsak egy nő vagy és a fiúk pedig vadállatok a pályán - kezdett bele a magyarázatba.

- Ezt most fejezd be! - emeltem fel az ujjam és szakítottam félbe a hülyeségét. - Most már csakazért is játszani akarok, hogy megmutassam, nem vagyok cukorból - pufogtam.

- Pedig pont olyan édes vagy - mosolygott rám kedvesen, miközben leparkolt a pálya előtt. - Megjöttünk - mutatott az épületre és mikor kiszálltunk , magunkhoz vettük a táskáinkat. Egymást ölelve léptünk be az ajtón.

- Szépek vagytok mondhatom! - hallottunk meg egy ismerős hangot amire vigyorogva megfordultunk. - Ezért nem akartál te sehova sem jönni - csóválta rosszallóan a fejét a svéd, de közben mosolygott. - Běběchaton, mióta vagy itt? - ölelt meg és egy puszit nyomott a fejemre.

- Tegnap délután érkeztem - mosolyogtam Ibrára.

- És te ma még tudsz edzeni? - vigyorgott Thiagora, majd ők is üdvözölték egymást.

- Képzeld, még én is - nyújtottam ki rá a nyelvemet.

- Mi van? - kapkodta köztünk a tekintetét.

- Lola a fejébe vette, hogy ma velünk edz - sóhajtott fel a barátom, mire nyakon csaptam.

- Ez az Lola, neveld meg a Kölyköt - hallottam meg Cavani hangját mögülem.

- Szia Ed - adtam neki puszit, amit hatalmas öleléssel viszonzott. - Nem tudjátok, hol van Laurent? - néztem a fiúkra, akik elmagyarázták, hogy merre találom az edzőt.

- Elkísérjelek? - pislogott rám Thiago szépen.

- Nem kell, te csak készülj az edzésre - csókoltam meg. Kapva-kapott az alkalmon és azonnal elmélyítette azt. A csapattársai fütyüléssel fejezték ki a tetszésüket.

- Bolondok - mosolyogtam rájuk mikor elszakadtam a brazilomtól.

- Dolores? - kérdezte valaki döbbenten és ahogy megfordultam a Paris edzőjével néztem farkasszemet.

- Bonjour Laurent! - nyújtottam felé a kezem, amit megfogott és megcsókolt. Nevetve ráztam meg a fejem, mert ezt soha nem fogom tudni megszokni. - Éppen magát keresem.

- Hát, megtalált. Miben segíthetek? Talán átigazolna hozzánk? - kérdezte somolyogva.

- Köszönöm, de még mindig a blancok a szívemcsücskei. Azt szerettem volna tudni, hogy részt vehetnék-e a mai edzésen? - pislogtam rá és figyeltem a reakcióit.

- Ez igen érdekes kérés - nézett rám elkomolyodva, majd pár perc gondolkodás után valami felcsillant a szemében. - Felőlem semmi akadálya.

- Köszönöm - villantottam rá egy hálás mosolyt.

- Mindjárt megkeresem a vendégöltöző kulcsát és azt birtokba is veheti.

- Miattam ne fáradjon - legyintettem.

- Nem fáradtság - nézett rám, majd az egyik infópulthoz lépve benyúlt az egyik fiókba és az onnan kivett kulcsot a kezembe nyomta. - Szerintem Thiago segít megtalálni az öltözőjét.

- Remélem - vettem vállamra a táskám. - Ja és Laurent - néztem a férfira - kérem ne kíméljen, csak mert nő vagyok. Ugyanazokat a feladatokat szeretném végig csinálni, mint a fiúk.

- Rendben - bólintott komolyan. - Akkor - nézett az órájára - van tíz perce, hogy elkészüljön és a pálya szélén sorakozzon a többiekkel.