Lola

- Szia, Lolo! - nevetett rám és mielőtt észbe kaptam volna, már a nyakamba ugrott.

- Lolo? - húzkodta a szemöldökét Xabi vigyorogva.

- Kuss! - dörrentem rá. - Csak Clarisse hívhat így. Ha megtudom, hogy elmondtad valakinek, megkeserítem az életed - néztem rá szigorúan, majd a barátnőmhöz fordultam.

- Hiányoztál, te dinka!

- Én is szeretlek - dobta le magát mellém, vigyázva, hogy ne érjen a fájós lábamhoz.

Alonso csak kapkodta a fejét köztünk.

- Ezer éve nem láttalak - néztem végig a nőn, aki nagyon csinos volt, még a szülés után is.

- Hát ja, utoljára akkor találkoztunk, mikor... - hirtelen hallagtott el, mert neki is bevillant az utolsó találkozásunk, ami egy kórházi ágy mellett történt.

- Maradjunk annyiban, hogy régen volt - tereltem el a gondolatainkat.

- Ja - pislogott rám megértőn. - Mesélj, mi a fenét csináltál, hogy megint gipszben vagy?

- Loholtam a pasik után - vigyorogtam, mire Xabi felröhögött. - Mi van? - néztünk rá kíváncsian.

- Olyanok vagytok, mint két öregasszony egy kabaré jelenetből.

Két oldalról kapta a nyakonvágást, hogy nehogy csálé legyen a feje.

- Segítség! - kiabált nevetve. - Meg akarnak ölni!

- Ha megakarnálak, már nem élnél - néztem rá gúnyos mosollyal.

- Cöcö - adott hangot hitetlenkedésének.

- A helyedben nem kezdenék ki Lolával, mert három évig önvédelmet tanult - nézegette a körmeit Clarisse.

Xabi tátott szájjal nézett rám.

- Te tudsz verekedni?

- Egy kicsit - mutattam az ujjaim közt egy elenyésző távolságot. Nem akartam a baszk orrára kötni, hogy az egyetem alatt illegális verekedéseken vezettem le a feszültségemet.

- Kezdek tőled félni - húzódott arrébb Xabi.

- Azt jól teszed - nevetett fel a barátnőm.

- Ne ijesztgesd már - néztem csúnyán Clarissera

- Most már értem, hogy Simeone mitől borult akkorát - hümmögött a focista.

- Nem jegelhetnénk ezt a témát? - húztam el a számat. - Beszéljünk másról.

- Akkor vissza a kiindulópontig. Mit csináltál a lábaddal? - kérdezte újra a barátnőm.

- Tegnap, edzésen, Ramos véletlenül eltrafálta.

- Mert olyan béna, mint a ...

- Xabi! - szóltam rá. - Elbaszta. Ő is tudja, mi is tudjuk, de nem kell ezért folyamatosan piszkálni.

- Eltört? - kíváncsiskodott tovább a nő, meg sem hallva Alonso morgását.

- Igen, de nem olyan vészes. Csak nem csinálhatok semmit egyedül.

- Szívás - kacagott fel, mert tudta, hogy útálok másokra szorulni.

- Még fürdeni se mehetek egyedül. Segítenél? - néztem rá bociszemekkel.

- Persze, szívesen. Mit csináljak?

- Először is fel kéne jutnom az emeletre, hogy legyen váltóruhám, aztán gyere be velem, mert állítólag egyedül veszélyes zuhanyoznom - forgattam meg a szemeimet, Pirri szavait idézve.

- Menjünk - segített fel a kanapéról, kezembe adva a mankóimat. Elbicegtem a lépcsőig, majd felnéztem a tetejére. Így mankóval nagyon hosszú útnak tűnt.

- Na gyere, te lány! - kapott fel Xabi az ölébe és én egy apró sikkantás után, a nyakába fontam a karjaimat.

- Bolond vagy? - szidtam meg azonnal. - A frászt hoztad rám.

- Ne ijedezz vagy talán rossz a lelkiismereted? - vigyorgott, miközben lerakott a szobám előtt.

- Nem, csak nem vagyok hozzászokva, hogy pasik kapkodjanak fel az ölükbe.

- Pedig biztos hozzá lehetne szokni - ábrándozott Clarisse, aki a mankóimmal a kezében követett minket.

- Majd beiktatom Marcelo edzéstervébe, hogy naponta legalább kétszer kapjon ölbe és vigyen végig a házon - ugrattam a nőt, aki vállon boxolt. - Naaa! - adtam hangot a nem tetszésemnek. - Nem ér bántani a kisebbet, aki ráadásul még sérült is - játszottam az óvodást.

Mindhárman egymásra néztünk és kirobbant belőlünk a röhögés. Mikor végre befejeztük, kipirult arccal és a nevetéstől könnyes szemekkel kapkodtuk a levegőt.

- Veletek aztán nem lehet unatkozni - nézett ránk a baszk jókedvűen.

- Hányszor hallottuk mi már ezt? - legyintett Clar.

- Marci rengeteget tudna mesélni róla, hogy milyen az, ha összeengedsz minket - vigyorogtam, mint a tejbetök.

- Inkább nem akarom tudni - nyögött fel játékosan Alonso.

A nagy nevetéstől megéheztem és megkordult a gyomrom. Ekkor jutott eszembe, hogy ma még nem is ettem.

- Xabi, lent a nappali kisasztalán találsz egy szórólapot, légyszi rendelj valami kaját, mert éhen halok - kértem meg.

- Okés. Mit szeretnél enni?

- Két gyrost pitában - nyaltam meg a számat, a kajára gondolva.

- Kettőt? - kerekedtek el a szemei. - Nem lesz az sok? Az, hogy én kettőt eszek, az egy dolog, mert én egy nagydarab férfi vagyok, de te?

- Mi bajod velem? - kuncogtam fel.

- Olyan vékony vagy, hogy be tudnálak fűzni egy tűbe. Ki nem nézném belőled, hogy salátán kívül mást is eszel.

- Pedig de - somolyogtam. - Utálom a salátát. Imádok jókat enni és tudok is. Majd meglátod, de ha nem igyekszel, nem tudom megmutatni, mert feldobom a pacskert, mielőtt táplálékhoz juthatnék. Úgyhogy indíts rendelni! Pénzt találsz a tv melletti kisdobozban.

- Tehát két gyros - engedte el a füle mellett az utolsó mondatomat. - Neked Clarisse?

- Én is gyrost kérek, de csak egyet. Én nem örököltem olyan szuper géneket, hogy fél ökör felzabálása után is nádszál vékony legyek - húzta el a száját.

- Akkor öt gyros - vigyorgott Xabi. - Ha megjön a kaja, rendezhetnénk egy versenyt, hogy melyikünk eszi meg hamarabb.

- Benne vagyok - néztem a baszkra. - Csak nehogy sírj, ha vesztesz.

- De nagy a szája valakinek - cukkolt Alonso. - Nem baj, majd megmutatom, hogyan kell nyerni.

- Elhitted? - néztem az önelégült fejére. - De most már menj, mert soha nem eszünk, ha itt rontod a levegőt.

Xabi megfordult és lelépett. Clarisse segített összeszedni a ruhákat és bejött velem a fürdőbe. Rengeteget szerencsétlenkedtünk és nevettünk közben.

- Tegnap hogy oldottad meg az öltözést? - kérdezte, miközben a bugyimat segítette rám.

- Ööö... - pirultam el.

Döbbenten nézett rám.

- Lola, te elpirultál? Mi történt?

Nyögvenyelősen meséltem el neki a tegnapi tusolós jelenetet Ramossal. Aztán beavattam a garázsban történtekbe is. Jó érzés volt valakivel megbeszélni ezeket, mert lassan már szétfeszített belülről.

- Neked bejön Sergio - állapította meg.

- Nagyon hasonlít Rá - mondtam ki, ami a szívemet nyomta.

- Jaj, te lány - ölelt magához. - Még mindig nem tetted rajta túl magad? - kérdezte és nekem kigördültek az első könnycseppek a szememből. Előtte nem féltem gyengének mutatkozni.

- De, csak még mindig fáj - suttogtam.

Magához ölelt és simogatta a hátam, hogy megnyugodjak. Percek múlva bújtam ki az öleléséből. Megigazítottam a hajamat és hideg vízzel lehűtöttem az arcomat.

- Szerintem már megjött a kaja - nyitottam ki az ajtót és elindultam a lépcső felé. Mankóimat a szótlanul követő Clarisse kezébe nyomtam és a korlátba kapaszkodva, egy lábon ugráltam le a nappaliba.