Lola

- Marci, ide! - emeltem fel a kezem, mert megint üresen hagytak a jobb oldalon, ahol Sergionak kellett volna lennie. Levettem a labdát és megindultam Diego kapuja felé. Csak egy fehér villanást láttam és őrült fájdalom nyílalt a bokámba. Pillanatokig csillagok repkedtek a lehunyt szemhéjam alatt, majd felültem és a bokámhoz kaptam. Éreztem, hogy komoly a baj, de összeszorított fogakkal tűrtem a fájdalmat.

- Úristen, Lola jól vagy? - guggolt le mellém Ramos és bűntudatos képpel nézett rám. - Ne haragudj, nem direkt volt.

Tehát ő trafálta telibe a lábamat.

- Nem, nem vagyok jól - sziszegtem, mert tudtam hogy nem a saját lábamon fogom elhagyni a pályát. - Te normális vagy? - kaptam le a tíz körméről a védőt. - Egy ilyen megmozdulásért a pályán, minimum piros lap jár és legalább három meccses eltiltás - tört elő belőlem az edző.

A körénk gyűlt játékosok elhűlve néztek rám.

- Most komolyan azzal foglalkozol, hogy mi lett volna a meccsen? - háborodott fel Marcelo. - Lola, a bokád háromszorosára dagadt, ráadásul lila és zöld - kiabált velem.

- Nyugi - néztem fel rájuk, ami kicsit levont a tekintélyemből. - Nincs gond, jó esettben csak zúzódott, de az is lehet, hogy eltört.

- Nyugi? - emelkedett két oktávot hangja a brazilnak. - Hogy a picsába tudsz ilyenkor is ennyire flegma lenni?

- Marci, nem én fogok játszani, hanem ti - világosítottam fel. - Ha valamelyiktekkel történt volna, akkor biztos ideges lennék, de így nincs gond, mert holnap mindenki ott lehet a pályán, aki nem sérült. De most légyszi segítsetek, mert egyedül nem fogok eljutni a dokihoz - nyújtottam feléjük a kezemet. Marci és Sergio ugrottak először. Óvatosan álltam fel, megpróbáltam beléjük kapaszkodva ugrálni, de nem ment.

- Ez így nem lesz jó - morgott Sergio, majd a térdem alá nyúlt és felkapott az ölébe. Átöleltem a nyakát, hogy ne essek le, mire a szívem hevesebben kezdett dobogni a közelségétől. Nem mertem az arcára nézni és hogy eltereljem magamról a figyelmet, visszaszóltam a fiúknak.

- Sergio pirosat kapott és mivel a 16-oson belül rúgott fel, ezért 11-es nekünk. Fejezzétek be a meccset, aztán mehettek zuhanyozni - adtam ki a parancsot és Ramos válla felett visszanézve, a döbbent tekintetüket látva, elvigyorodtam.

- Lola, tényleg ne haragudj - nézett az arcomra a védő, de én még mindig nem mertem viszonozni. - Nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle, de olyan gyorsan megindultál...

- Persze, mert megint üresen hagytatok. A te dolgod lenne a jobb oldal védelme és nem értem, hogy miért nem voltál ott - oktattam a folyosón, ahol már közeledett az orvosi szoba ajtaja.

- Tudom, megint elkúrtam - sóhajtott fel és benyitott az ajtón, ahol kíváncsi tekintetekkel találtuk szemben magunkat.

- Senorita Faria - nézett rám az orvos. - Mi történt?

- Semmi, csak egy rossz becsúszás - legyintettem, miközben Sergio letett a vizsgálóasztalra.

- Ez elég rondának néz ki - vette a kezébe Pirri a lábamat.

- Aú - nyögtem fel fájdalmasan, mire a védő összerándult. - Ramos, kifelé! - mutattam az ajtóra, mert nem volt kedvem nézni a búval bélelt fejét.

- De hát...

- Nincs de, kifelé! - üvöltöttem vele, mert így kevésbé volt feltűnő, hogy a fájdalom miatt ordítok, amit az orvos érintései okoznak. Lehajtott fejjel csukta be maga után az ajtót. Megadóan dőltem hátra és végre szabad folyást engedtem a könnyeimnek.

- Dolores - nézett rám Dr. Martínez komolyan -, ez nagyon csúnya sérülés, ugye tudja?

- Igen - nyögtem fel. - Ismerős érzés, már volt hasonlóm. Legalább repedés, ha nem törés.

- Én is így gondolom. Gipszet kap és egy csomó fájdalomcsillapítót. Van valaki, aki segíteni tud a mindennapokban?

Értetlenül néztem rá.

- Senorita, ezzel a sérüléssel pihenni kell. Nem terhelheti legalább egy hétig, utána pedig majd meglátjuk.

- Holnap Copa del Rey, a Xativánál. Nem tehetem meg, hogy pihenek.

- Ó, dehogynem - lépett be a bácsikám, elkapva az utolsó mondatomat. - Megtiltom, hogy elgyere. Szigorúan ellenőrizni foglak. Zidane átveszi a helyed addig, míg fel nem épülsz!

- Erre semmi szükség - próbáltam győzködni, miközben a doki már a gipszemet csinálta. - Te is tudod, hogy nem tudok megülni a fenekemen.

- Márpedig most kénytelen leszel - nézett rám szigorúan, és tudtam, hogy nem viccel. - Hogy is mondtad ma nekem? Amíg valaki nem épül fel 100%-osan, addig nem szabad a pálya közelébe se engedni.

- Én nem így mondtam - morogtam, mert rossz volt visszahallani a beszélgetésünk ezen részét, rám vonatkoztatva. - Amúgy is, ez a játékosokra vonatkozik és nem az edzőre.

- Lolita, elég legyen! - csattant fel. - Ha nem értesz a szép szóból, szólok Romáriónak, aki szívesen vár pár napra.

Tudta, hogy ezzel megfogott. Hiába imádtuk egymást apámmal, egyforma természetünk miatt egy óránál tovább nem bírtuk veszekedés nélkül.

- Utálom, mikor ilyen vagy! - nyafogtam.