egyesek számára felkavaró cuccos // rendőrgyűlölet // kábítószerek // törvényszegés

Éjszaka volt, a sötétséget szinte vágni lehetett volna az emeleteket összekötő lépcsőn haladva. Minho nem gyújtotta fel a villanyt, mivel nem szerette volna felzavarni a lakosokat az álmaikból. Ezen kívül persze, nem volt szűksége a lelepleződésre, elég gondja akadt az utóbbi néhány órában. Éppen csak sikerült meglépnie, mielőtt a rendőrség elérte volna a sokadik emeleti lerobbant lakást, ahol ő és néhány barátnak nem nevezhető jöttment ismerőse találkoztak.

Az acélbetétes bakancs hangosan koppant a némaságban. Minho fülét bántotta a zaj, holott egyenesen imádta a cipője hangját ― azonban nem éjnek idején, amikor különben is lopakodnia kellene. Egy dolog gátolta mindenben; a tagjait elviselhetetlen fájdalom járta át. A bokája valószínűleg meghúzódott a mutatványok közben, és azt sem tartotta kizártnak, hogy a bordái közül egyik-másik megrepedt. Fájt, pokoli kínnal párosult a harmadikra való felkapaszkodás, viszont a lift nem jöhetett számításba. Nagy hangzavart csapna, nem a legújabb kivitelezés, így hát inkább összeszorította a fogait és megszenvedett az önnön butasága miatt.

Tagadhatatlanul felnyögött volna a gyötrődéstől, ha még egy lépcsőt meg kell másznia ebben az állapotban, ám szerencséjére elérkezett a megfelelő szintre. Sántítva ballagott végig a megmaradt pár méteren, mire a lakás ajtaja elé állt. A zsebéhez nyúlva tudatosult benne, hogy az általában ott rejtőzködő kulcs mindenhol van, azonban a helyén egyáltalán nincsen ― meg sem nyikkanva eresztette ki a tüdejéből sűrített levegőt, megpróbálva nyugalmat erőltetni a heves reakciókkal működő idegzetére.  Nem volt mit tenni, ha odabent akart éjszakázni, és nem a gangon várni meg a kora reggelt: felemelt öklével egyetlen egyet koppantott az ajtólapon, reménykedve, hogy az otthon lévő még nem aludt el. A folyosón visszhangot vert az ütés, így kelletlenül beharapta az alsó ajkát.

A második szintről motozás hallatszott fel. A szeme tágra nyílt, amint eszébe jutott, hogy talán ez az egy cselekedet felébresztette az ott élő férfit. Az arcából kifutott a vér; az illető a hatóságnak dolgozott. Amennyiben most nyakon csípi itt, minden bizonnyal lebukik és fújhatja az egészen hazáig tartó gondos menekülést ― pedig nem volt kis teljesítmény lerázni a zsarukat. Egészen büszkének is érezhette volna magát emiatt, ha akkor és ott nem szidja az idióta ötleteit.

Kattant a zár ― ezzel egy időben a második emeleten is. Csupán a mázlin múlt, hogy Han Jisung azelőtt rántotta be őt a bejáraton, hogy a negyvenes éveit taposó férfi felkíváncsiskodhatott volna hozzájuk. Halvány fény derengett az ajtó mögött. A sötét hajú fiú hunyorogva emelte a szemei elé a tenyerét, hogy ne irritálja tovább a világosság. Ezzel együtt megakadályozta, hogy a barátja tekintete mérgesen az övébe fúródjon; valószínűleg még Lee Minho is megtántorodna attól a pillantástól. Inkább lehajolt, hogy ― a rendőrgyűlölet jegyében kék színű ― cipőfűzőit kikötözze. Az acélbetétest rövidesen a sarokba hajította, s lerángatta magáról a bőrkabátot is ― minden térölelő mozdulat kínzással ért fel, hiszen a válla is csaknem kiszakadt a helyéről.

Jisung megenyhült. A szemei megteltek aggódással, amint az esetlen és jól láthatóan fájdalmas küszködést nézte, azonban nem segített a sötétbarna tincsek tulajdonosának. Haragudott rá, ez volt az igazság, de ennek ellenére a szíve mélyén irtózatos féltés bujkált. Aggódott, hogy vajon mi történhetett a fiúval, amiért ennyi ideig elmarad. Hajnali kettőt ütött az óra, lassan azt is elhagyta már, amikor nagy sokára berobbant a lakásba.

― Magyarázatot kérek ― jelentette ki. Elmarta a magasabbtól a kabátot és a fogasra akasztotta, majd néhány mozdulattal a fürdőszoba felé kezdte lökdösni őt.

A másik felszisszenve engedett neki. Lomha léptekkel indult meg, s ugyanilyen vontatottan vált meg a ruháitól, ameddig a szőke vizet engedett a kádba. A szemét forgatva pásztázta végig a feltárt bőrfelületet ― Minho sportos alkatának ellentmondóan ezernyi sötétlila foltot fedezett fel rajta. A mellkasán csúnya seb húzódott, ráadásként a tenyere és az alkarja is egy-egy terjedelmes horzsolással gazdagodott.

Jisung egy sóhajt hallatva lépett a mosdókagyló fölé szerelt szekrényhez. Felnyitva azt fertőtlenítő és kötszer után nézett ― nem akarta ápolatlanul hagyni a zúzódásokat, habár nem számított arra, hogy Minho majd elmeséli neki honnan szerezte őket. Általában hallgatott minden olyan dologról, ami számára kényesnek bizonyult. Nem beszélt róluk, a szőke pedig inkább figyelmen kívül hagyta a rejtélyes nyomokat, pusztán fél szemét tartotta az idősebben.

Halkan fodrozódott a víz a fürdőkádban, jelezve, hogy a sötét hajú végre helyet foglalt benne. A hangulat dermedten lebegett, azonban egyiküknek sem volt ereje  ilyesmivel törődni. A fiatalabb a peremre telepedett, s egyesével lepakolt mindent, ami a kezei között érkezett idáig a mosógép tetejére. Szótlanul ült ott, figyelte a párja lehunyt szemeit és a homlokába ragadó feketés tincseket, amiket olyannyira szeretett. Ezúttal sem tudta türtőztetni magát, így óvatosan kisimított egyet, mely a szempillái előtt kunkorodott. Minho fáradtan emelte fel a karját, hogy az ujjait finoman csúsztassa a fürtjeivel foglalkozók közé. Összekulcsolt kezeiket a kád szélére engedte, a tarkóját is azon támasztotta meg valamivel távolabb.

― Ismered Changbint... Nos, ő...

― Nem ismerem.

Minho gondterhelten ráncolta össze a szemöldökét. Tisztában volt vele, hogy nem tudott mindent titkolni Jisung elől, többek között azért, mert ezer helyzetben látta már. Részegen, gyengébb kábítószertől elhomályosodott gondolkodással, önmagából kifordulva egy-egy utcai verekedést követően. Most mégis nehezére esett kimondani az igazságot, amiről eddig explicit módon sosem beszéltek.

― Changbin, hát ― keresgélt a szavak között tétovázva ―, mondjuk úgy, hogy néhány illegális ügyben benne van. Például a helyi drogkereskedelemben elég jártas. Mindegy, nem ez a lényeg. Egy kis segítség kellett neki, úgyhogy páran odamentünk, de... valahogy megjelent a fasszopolice. Nem tudom, hogy elkaptak-e valakit. Én a tűzlépcsőn jöttem le, vagy mit csináltam ― húzta el a száját. 

Fintorgás közben a meglévő hegek felszakadtak, s az ajka megviselt felületén kövér, vörös vércsepp siklott le. Nem törődött vele, mindössze a nyelvét használatba véve lenyalta onnan, miközben visszagondolt a távozás valódi kinézetére. Ténylegesen nem volt róla információja, hogy hány embernek sikerült kiszabadulnia az épületből, mielőtt bilincsbe fogták volna a csuklójukat, ám a kijutás is bonyolultan végződött. A tűzlépcsőt évek óta nem tartották karban, így a rozsdás vasszerkezet az utolsó métereken megadta magát, s néhány fok a fiú súlya alatt leszakadt. Ugyan nem számított rá, de kétségbe sem esett emiatt; a vállára és az oldalára érkezett. Legfeljebb egy kis ficam, ezzel nyugtatta magát, ahogy kissé kiemelkedett a vízből és a padlón fekvő nadrágjáért nyúlt ― a kulcscsontja környékébe belehasított a fájdalom. Ignorálva azt az egyik zsebében kezdett kutakodni, mígnem egy apró tárgyat húzott elő belőle.

A markában egy zsebtükör lapult. Isten tudja már, hogyan került az oda, nem is különösebben foglalkoztatták az efféle részletek ― az viszont többször bebizonyosodott, hogy praktikus tárgy, ha az embernek sebtében kell borotválkozni vagy sebeket kötöznie. Ezúttal is finoman pattintotta fel a fedelét, azonban váratlanul üvegdarabok zuhantak a vízbe. A kád porcelán aljzata csörrenve fogta fel őket. Minho elcsigázott nyugalommal vizsgálta meg a szilánkokra törött üveglapot. Sóhajtva vette tudomásul, hogy ennek vége, valószínűleg a zuhanás után semmisítette meg az ügyetlenségével. 

Jisung szavak nélkül is megértette őt. Csak egy halk kuncogást hallatott, aztán lassan közelebb hajolt. Az ujjhegye gyengéden szántott végig a dús húspárnán, ezzel a csekély simítással letisztítva a friss vérgyöngyöket. Minho arra számított, hogy kiakad majd, kiabál és esetleg leteremti a felelőtlensége miatt. Ha igazán önmagába tekintett nem értette, mit keres mellette egy olyan srác, mint a jóság megtestesült angyala, Han Jisung. Rendes végzettséggel, odaadással, érzelmi és értelmi intelligenciával rendelkezett ― azon dolgok sokaságával, amije Minhonak nem volt és talán nem is lesz soha. Egymás szöges ellentéteiként tengették a napjaikat. Az idősebb menekült a törvény és a bandaháborúk miatt magára haragított ellenségek elől, emellett szakadatlanul féltette a barátját is, aki ugyan a légynek nem ártott egyszer sem, mégis veszélynek volt kitéve. 

Azért, mert a szíve Lee Minhohoz húzta.

A belső vívódást megtörte az a lassú és mindennél érzelmesebb csók, amelyet a minden szempontból tökéletes Jisung lehelt az ajkaira. A nagyobb feje hirtelen megüresedett a kószáló gondolatoktól, és nem maradt benne más, mint a végtelen és lángoló szerelem a szőke irányába, aki finomkodva helyezte a tenyerét a térdére. Ahogy a víz mélyén kezdett tapogatózni, az ujjai beleakadtak a tükör kis darabkáiba. Az ujjai közé csípve emelte ki őket, s szemléltetésképpen a fekete elé tartotta. Minho pillantása megakadt a vöröslő vágáson, ami abban a momentumban keletkezett az éles szélek miatt.

― A tükörtörés balszerencse ― közölte mosolyogva Jisung.

Minho pajkos vigyorral húzta ki a szorításából az üveg szilánkját, majd határozottan pakolta arrébb a kád peremén, hogy egyiküknek se legyen elérhető, avagy zavaró közelségben. A szája szegletéből nem fakult a görbület, mialatt felegyenesedett, így majdnem egy szintbe emelkedett a szőkével, akinek töretlenül bámulta telt, rózsaszín alsó ajkát. 

― Na, a picsába ―  kuncogott fel, mielőtt a válasz a csókjában halt volna el.