Hyunjin kimerülten esik be a színpad alatt elhelyezett öltöző ajtaján. Tenyere által nagy lendülettel tárul ki a falap, majd visszacsapódik, és a fiú csupán reménykedik benne, hogy senki nem követi befelé. Eleve volt mára az emberekből, a mímelt személyiségekből és az összes felszínes beszélgetésből, így ezúttal tényleges fellélegzéssel célozza meg a szemközti fal előtt álló asztalt.

Ezidáig olyasvalakik társaságát kényszerült élvezni, akikkel a legkevésbé sem szeretett volna időt tölteni. Férfiakkal, zömmel. Ahogy lehuppan az asztalka elé tolt székbe, enyhén megrázkódik, mivel érzi a bőrén a nála több, mint tíz évvel idősebb üzletember érintését. Azt, ahogyan az ujjai a derekára, bagószagú ajkai pedig a nyakára tapadtak. Hyunjin egyszerűen viszolyog a hasonló alakoktól, egészen attól kezdve, hogy betette a lábát erre a helyre. Ha megtehetné, hanyatt-homlok menekülne, olyan messzire, amennyire csak lehetősége van rá. De nincs. Nincs lehetősége.

Kopogó cipőtalpakat hall meg a folyosón. Valószínűleg tompa lenne a füle a fentről lehallatszó zene révén, hogyha nem szokott volna már hozzá, és az idegességhez, amit a tény vált ki belőle, miszerint akármelyik momentumban ráronthat az egyik munkatársa egy új klienssel. Gyülemlik benne a feszültség, majd bekövetkezik az, amitől tartott: az ajtó fájdalmas nyikordulással tárul ki. Háttal ül neki, azonban nem kell megfordulnia ahhoz, hogy rálátást kapjon a betérőre, éppen elég csupán belebámulnia a vele szemben álló nagy tükörbe. 

Mindenek előtt, látja magát. Vagy önmagának mostanra lepusztult, törött maradékát. Gusztustalan, fekete ruhákban, amelyek nagy része pusztán háló, vagy sokat mutató, vékony anyag. Meg az izzadtságtól elmosódott sminket. Aztán becsukódik az ajtólap, és elhalnak a kívülről beérkező fények. Eltűnnek, mintha zöld és lila ködként odébb illantak volna. Kell néhány másodperc, hogy újfent hozzászokjon a sötétséghez. Mire visszanyeri a látásra való képességét, két csontos tenyér simul a vállára. 

Összerezzen. Legszívesebben lerázná magáról ezt az érintést, a kezeket. Elűzné a közeléből őt. Nem néz rá hátra, mindössze kihúzza magát és metsző tekintettel belenéz tükörképe szemébe, aztán az övébe. A két tekintet egymásba villan. Gyűlölettel méregeti a másikat, már nem igyekszik takargatni ezeket a negatív, erős érzelmeket. A szék mögött álló férfi ezúttal is fűtől és alkoholtól bűzlik, mint mindig, amelyhez drága parfüm és szivarszag dukál. Nem képes tovább tartani rajta a pillantását; úgy érzi, akármelyik momentumban képes lenne megfojtani őt. Vagy akár saját magát. Arrébb fordítja a fejét, és szereti elhinni ebben a másodpercben, hogy talán a tükörben élő Hyunjin továbbra is őt vizslatja, várva a tökéletes alkalomra, amikor előtörhet onnan, és kiolthatja az életét ― úgy, ahogyan azt voltaképpen ő is megtette vele, mikor bekényszerítette ebbe a lyukba, ahol egymást érik az illegális cselekedetek, s vége sincs a bűnöknek. 

Ahelyett, hogy értené a néma, de igenis kifejezett elutasítást, a férfi csupán közelebb simítja a tenyerét Hyunjin válláról a nyaka irányába, aztán mikor a fiú nem hajlandó tudomást venni róla, hüvelykujját figyelmeztetően végighúzza a nyaki ütőerén. Undorodik minden mozdulatától, de bármilyen fájdalmas beismerni; ugyanakkor retteg is tőle. Nem tüntethet örökké, ő is tudja, ráadásul a félelmei erősebbek, mint az elhatározottsága. Szikrázó szemekkel visszafordul eredeti irányába, és hagyja, hogy ez a gazember szemkontaktust teremtsen vele. 

― Mit akarsz? Mondd, aztán hagyj egyedül ― utasítja ridegen. Végigköveti, ahogy főnöke ajka szélén gusztustalan vigyor bontakozik ki, és már ekkor tudja, hogy bizony túllőtt a célon.

― Itt én vagyok az, aki a szabályokat hozza ― a szeme féltébolyultan csillog a szegényes megvilágításban. ― Készülj, legyél csinos. Fél óra múlva új vendéged érkezik. ― Háta meggörnyed, és lehajol hozzá. Anélkül, hogy megszakítaná a szemeik között létrejött mérges kapcsot, belesuttog a fülébe. ― Valami különlegesre vágyik. 

Hyunjin köpni tudna utána, amikor végre felegyenesedik egy, a nyakára nyomott, idegőrlő csókot követően, és hosszú léptekkel kifordul az öltözőszobából. Nyílik az ajtó, beömlenek az élénk partifények, aztán nyikorgás és sötétség. Ő pedig ismételten egyedül marad a gondolataival ― vagy pontosan a gondolatai nélkül, hiszen már abban sem biztos, hogyan kéne vélekednie. Semlegesen áll hozzá az egész élethez, mióta a napjai ugyanebben a sémában pörögnek. Úgy érzi, most nem tudna belenézni a saját tekintetébe, így elkerüli a tükör látványát, és csak könyökeit támasztja le az asztal lapjára, hogy a kezébe temethesse az arát. 

Lehunyt szemhéja mögött eleinte csupán feketeséget lát. Kiürül az agya, nincsenek benne értelmes gondolatok, azonban lassanként emlékek kezdenek alakot ölteni a képzeletében. Ezek megmaradtak még neki, de igen ritkán hagyja felszínre törni őket. Fájdalmasak, a legtöbbször. Vagy csupán melankolikusak. Még tisztán él benne az az időszak, amelyet néhány évvel korábban tudhatott a sajátjának. Fogalma sem volt róla, hogy a töméntelen szórakozás, a kábulatban töltött esték, baráti nevetés és beszélgetés egyszer ezzé válik; mindenné, amiről azt gondolta, sosem szerepelhet majd az életében. 

Felnéz a falra. Közvetlenül a tükör mellé felaggatva egy régi fotót talál, még ebből a korszakból. Messzinek és elérhetetlennek érződik ezeken a szürke, sivár napokon. Két arc mosolyog rá, az egyiken felismerni véli magát, a másikat viszont már csak erről a képről tudja feleleveníteni. 

Ül a fojtogató némaságban, ahol senki nincs, akihez szólni tudna, és minden amit tenni képes, hogy szomorú szemekkel mered egykori legjobb barátjának gyermeki, önfeledt arckifejezésére. Sajnálja, hogy így lett vége, hogy nem volt vele abban a pillanatban, amikor drogtúladagolás miatt utoljára hunyta le a szemét, maga után hagyva egy vagyonnyi tartozást valakinek, aki belerángatta őt a világ kegyetlen és mocskos oldalába. 

Hyunjin felsóhajt. Világfájdalom függ a lelkén, miközben gyenge lábakkal felkel, és betolja maga után a széket. 

Ő már nincs, és ennek részben ő az okozója. Az összes, amit utólag tehet érte, hogy kisétál ebből a helyiségből, át egy szobába, ahol valaki már minden bizonnyal vár ― a helyében.

nem tudom átjön e, de ezt most itt hagyom, haha