-Kérlek ülj le!- mutatott az asztal másik felén elhelyezkedő egyik székre a 40-es éveiben járó nő.

Jisung félve ült le a székre miközben nem vette le a szemeit az előtte ülő nőről. A mókus fiú tudta, hogy mindent tud a vezérük hiszen csal úgy nem hívat be senkit sem az irodájába.

-2 hét múlva lesz az a bizonyos parti amikor a bukott angyalok és a normális angyalok társaloghatnak egymással. Addigra minden bizonnyal teljesen fekete lesz a szárnyad és bukott angyalnak fogsz számítani. Először is sajnálom, hogy így alakult. Másodszor pedig a parti után bejelentjük az átváltozásod! Harmadszor pedig a bejelentésig nem kell tudnia senkinek sem, hogy milyen folyamaton megy keresztül és egyenlőre dolgozhat is!- mondta el a fontos tudni valókat majd sajnálkozva nézte a még csak 17 éves fiút.

-Rendben, hölgyem!- hajtotta le a fejét Jisung majd megvárta míg a vezér távozását parancsolja.

Könnyes szemekkel lépett ki az ajtón majd összeszedve minden erejét törölte le az éppen kibuggyanó könnycsepekket. Másodpercek alatt tűnt el az épületből és a hídnál megpillantotta a két beszélgető egyént. Felix Changbin mögött állt, csendben lehajtott fejjel. Jisung tudta, hogy a nála egy nappal fiatalabb fiú nem akarja felfedni itt létét. Sóhajtva ült le Hyesoo mellé aki egyből felékapta a fejét. Mosolyogva köszönt neki majd átkarolva a vállát húzta magához közelebb.

-Szóval ő az őrangyalod!- nézett Changbin is a fehérbe öltözött fiúra.

-Han Jisung!- nyújtotta felé egyik kezét amit Changbin el is fogadott.

-Seo Changbin!

-A te őrangyalod hol van ilyenkor? Bármikor lezuhanhatsz innen!- nézett le a hídról Sungie majd kicsit elborzadt a látványtól.

Mindig is utáltam a mély vizeket.

-Már nem kötelessége itt lenni! Elbasztam, mert túlságosan félek az érzéseimtől és a szerelemtől! Jobb lesz nekem egy másik őrangyallal akibe nem fogok beleszeretni úgy mint Felixbe!- mosolyodott el keserűen majd lenézett a mélybe.

Legszívesebben leugrana innen hiszen már nincs aki megmentse őt, de mégis fél a haláltól.

-Szerelmes vagy Felixbe?- tettetett meglepődést Hyesoo őrangyala.

-Szerintem nem meglepő! Felix a leggyönyörűbb angyal akit valaha láttam és már a legelső pillanatban beleszerettem. Eleinte még könnyű volt, de aztán nehézzé vált elfogadni azt, hogy nem szeret engem viszont. Nem akarok szenvedni mégtöbbet, szóval másik őrangyalom lesz!

Felix Changbin szavait hallva láthatóvá tette magát és a fekete hajú vállaira tette kezeit. Bin egyből felé fordította a fejét és nagyot nyelt a szeplős fiút látva. Felix elmosolyodott majd egy apró puszit nyomott a meglepett fiú ajkaira.

-Ha lettél volna elég bátor ahhoz, hogy bevalld nekem az érzéseid akkor gondolkodás nélkül borultam volna a karjaidba! Szeretlek te lüke!- mosolygott tovább majd megvárta míg a fiú leszáll a hídról és elé áll.

-Én is szeretlek és sajnálom amiket mondtam rád!- simított az angyal arcára majd egy érzelmes csókba hívta a fiatalabb fiút.

-Ne nézz oda!- takarta el Hyesoo Jisung könnyes szemeit.

-Meddig lesztek még itt?- kérdezte Jisung miközben eltolta Hyesoo kezét szemei elől.

-Szerintem én megyek haza szóval te is haza mehetsz pihenni!- pattant le a hídről, persze nem a mélybe.

-Köszönöm Hyesoo!- ölelte magához a lányt majd el is tűnt.

Az utcán találta magát ahol egy csomó angyal sétálgatott. Sóhajtott egyet majd elindult a házuk felé. Persze nem mehet minden ilyen könnyen, igazam van?

Könnyezve figyelte a boldognak látszó Minhot aki a bukott angyal fiú kezét fogva sétálgatott a többi fekete szárnyú angyallal. Szomorúan lehajtott fejjel indult meg ismét majd elment mellettük egy pillantást vetve rájuk. Jisungnak azt fáj a legjobban, hogy egykori barátja még csak rá sem nézett. Családjával közös lakásukhoz érve sírva nyitotta ki az ajtót. A szülei nem voltak otthon, de ő ezt cseppet sem bánta. Felszaladt a szobájába és ágyára dőlve kuporodott össze magzatpózba, hogy így sírja át az éjszakát. Remélte, hogy majd tud aludni egy keveset az éjszaka folyamán, de sajnos ez nem jött össze. Ha el is szenderedett egy pár percre, sírva kelt fel és kezdődött minden előről.

Hajnali 3 óra volt amikor ismét zokogva kelt fel a pár perces alvásából. Már nem csak azért sírt, mert a mellkasában lévő fájdalom egyre csak erősödött. A feje a sok sírástól olyannyira fájt, hogy rosszul lett tőle. A háttámlának dőlve sírt tovább miközben szemmel láthatóan egyre jobban szenvedett a fejébe nyilaló fájdalomtól. A szülei nyugodtan szunyókáltak a saját szobájukba mit sem sejtve arról, hogy a fiuk lelkileg a poklok poklát éli át.

-Gyűlölöm, hogy ennyire szeretlek!- motyogta karjaiba marva majd lecsúszott a puha matracra.

Párnájába fúrta a fejét és úgy zokogott tovább majd a percek elteltével kicsit csillapodott a sírása. Megtörölte a szemeit majd kifújta az orrát és próbálta elterelni a figyelmét Minhoról. Szenvedve kelt ki az ágyból majd lement a konyhába ahol bevett egy fájdalomcsillapítót és evett pár falatot, hogy biztosan hasson a gyógyszer. Visszament a szobába és visszafeküdt a pihe puha ágyba. Betakarózott majd leoltotta az éjjeliszekrényén elhelyezkedő lámpát. Lehunyta a szemeit és próbált aludni végre, de a fájó feje nem igazán engedte neki. Fél óra forgolódás után végre eltudott aludni anélkül, hogy felébredt volna.

Végre megnyugodott, de ez sem tarthat örökké, nem igaz?