I mever dreamed that
I'd meet somebody like you

A tavasz szinte álomszerű szépséggel bontakozott ki az iskola udvarán. A hatalmas cseresznyefák ágain rózsaszín virágok tömege nyílt, a szirmok apró csónakokként sodródtak a langyos szellőben. Az ablakon át beszűrődő napfény arany szalagokban omlott a padlóra, megtörve a szél mozgásán. Odakint a fák árnyékában néhány diák nevetett, cipőjük alatt halk roppanással törték a lehullott szirmokat. Az idő tökéletes volt – az a fajta, amikor egy könnyű pulóver is éppen elég, amikor az esték végtelennek tűnnek, és a világ egy pillanatra igazán élhetővé válik.

Éreztem, ahogy a nap melege lustán cirógatta az arcomat, a friss levegő halkan susogott az ablaknyíláson át. Az órára kellett volna figyelnem, de a szemem folyamatosan a kinti tájra vándorolt, elveszve a színek és a tavasz lüktető életének látványában. Aztán, mintha egy láthatatlan erő húzta volna, tekintetem egy másik szépségre talált – az ablak mellett ülő szőkeségre.

Az aranyló napfény puhán simult rá a hajára, kiemelve annak finom, selymes tincseit, melyek úgy ragyogtak, mintha apró csillagok bújtak volna meg köztük. Az ujjaival halkan dobolt a padon, apró, ritmikus mozdulatokkal, mintha egy dallamot keresne, amely csak az ő fejében szólt. Az ajkai enyhén csücsörítve, koncentráltan figyelte a jegyzeteit, homlokán egy apró ránc árulkodott a gondolkodás mélységéről. Egész lényéből áradt valami könnyed báj, valami megmagyarázhatatlanul vonzó finomság, amitől úgy éreztem, hogy az idő egy pillanatra megállt körülötte. Ahogy figyeltem, minden apró mozdulata lenyűgözött – az, ahogyan a hajtincsei finoman a vállára hullottak, ahogyan kis keze elidőzött a padon, az ujjai alatt szinte éreztem a fa sima felületét, mintha az érintése nyomot hagyna maga után.

Aztán, mintha megérezte volna a tekintetemet, lassan felém fordult. A mozdulat könnyed volt, természetes, mégis olyan, mintha valami titkot hordozott volna magában. A napfény játszadozva csillant meg a szemében, mely úgy ragyogott, akár a legmélyebb tavaszi égbolt.

Halvány mosoly kúszott az ajkaira, egy olyan mosoly, amely egyszerre volt ismerős és mégis minden alkalommal újra meg újra rabul ejtett. A szemei finoman összeszűkültek, ahogy a tekintetem fogságába vonta, majd halkan, kuncogva szólalt meg, hangja lágyan simított végig a csendes osztálytermen.

— Figyelj az órára — suttogta, hangjában játékos feddés bujkált, de a szemei elárulták, hogy pontosan tudja, miért kalandoztak el a gondolataim.

Mielőtt bármit mondhattam volna, ajkai szórakozott mosolyra húzódtak, és egy apró, alig észrevehető mozdulattal küldött felém egy puszit. Nem volt benne semmi szándékos csábítás, semmi túlzás – csak egy természetes gesztus, ami mégis teljesen kizökkentett a valóságból. Az idő újra lelassult, mintha a világ egy röpke pillanatra csak körülötte létezett volna.

Éreztem, ahogy az ajkam szélén lassan kibontakozik egy mosoly. Egyik kezemet a tarkómra csúsztattam, és megráztam a fejem, mintha ezzel próbálnám visszarázni magam a jelenbe. A tanár halk magyarázata hirtelen újra érthetővé vált, az osztály zsongása visszaszivárgott a fülembe.

Még egyszer utoljára rápillantottam – a csillogó szemekre, az aranyló hajra, az apró mosolyra, amely ott játszott az ajkán –, majd végül vettem egy mély levegőt, és a tanár felé fordultam. De tudtam, hogy a gondolataim még egy jó ideig mellette fognak időzni.

[...]

Amint a csengő felcsendült, az osztályterem nyüzsgő méhkassá változott. A diákok székek súrlódó hangja és a táskák cipzárjának surrogása töltötte be a teret, mindenki igyekezett minél hamarabb összepakolni és kiszabadulni az iskola falai közül. A nap még mindig ragyogott odakint, a kellemes tavaszi idő csábítóan hívogatta őket, mintha a cseresznyefák virágai és a lágy szellő mind azt suttogták volna; Itt az idő élni.

Én sem akartam lemaradni. Nem vesztegettem az időt azzal, hogy gondosan elrendezzem a füzeteimet és a könyveimet – egyszerűen csak mindent a táskámba dobtam, ügyet sem vetve arra, hogy később talán egy örökkévalóságig kell majd keresgélnem benne a dolgaimat. Ahogy a cipzárt nagyjából behúztam, pillantásom akaratlanul is visszatalált hozzá.

Ő persze nem kapkodott. A szőke kis hercegem komótosan pakolászott, mintha az idő nem is létezne számára. Gondosan elrendezte a tolltartójában a tollakat, egyesével helyére tette a füzeteket, és csak azután csukta be a táskáját, mikor már minden tökéletes rendben állt benne. A mozdulatai olyan könnyedek és természetesek voltak, hogy egy pillanatra el is felejtettem, miért nézem ennyire elbűvölve. Egy halk kuncogás szökött ki belőlem, majd lassan odasétáltam mellé, figyelve, ahogy a végső simításokat végzi a pakolásán.

Aztán, mintha ez számára is teljesen természetes lenne, hirtelen felpattant a székről, és egyetlen mozdulattal szembefordult velem. A mosolya széles volt, őszinte és ragyogó, mintha a napfény maga is belőle áradna. Mielőtt még bármit reagálhattam volna, váratlanul közelebb lépett, és egy puha, mégis határozott csókot nyomott az ajkaimra. A mozdulat hirtelen jött, de nem kapkodóan – tele volt melegséggel és valami könnyed játékossággal, amitől a gyomromban azonnal pillangók ezrei hadakoztak.

— Szeretlek — motyogta az ajkaimra, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

A szavai még ott bizsergették a bőrömet, amikor finoman megfogta a kezem, és egy határozott mozdulattal elkezdett maga után húzni. Az ujjaim reflexszerűen fonódtak az övéi köré, mintha mindig is ott kellett volna lenniük, mintha az én kezem pontosan az övéhez lett volna teremtve.

Még mindig kissé megszeppenve követtem, egyik kezemmel önkéntelenül is megérintve az ajkaimat, mintha ezzel próbálnám felfogni a pillanat valóságát. Az ajkai melegsége még mindig ott égett rajtam, édes emlékeztetőként a csók röpke, mégis végtelennek tűnő pillanatára.

Ahogy a folyosón sétáltunk, ujjaim még szorosabban fonódtak az övéi köré, és a szívem furcsa, ismerős ritmusban kalapált. Odakint a cseresznyefák virágai továbbra is hullottak a széllel táncolva, mintha csak minket ünnepelnének – minket.

Ahogy kiléptünk az iskola kapuján, a friss tavaszi szél lágyan belekapott Felix szőke tincseibe, néhány hajszálat a homlokára söpörve. A nap még magasan járt, a meleg fénye megfestette a világot, mintha aranyporba burkolta volna az udvart és az utcát. A cseresznyefák még mindig ontották magukból a rózsaszín szirmokat, amelyek a széllel táncolva körülöttünk hullottak alá. Az egész jelenet olyan volt, mint egy festmény – tökéletes harmóniában mozgott minden, mintha az univerzum pontosan tudta volna, milyen pillanatot akar nekünk adni.

Kuncogva engedtem el Felix kezét, és mielőtt még reagálhatott volna, karjaimat finoman a nyaka köré fontam. Meg sem próbált elhúzódni – sőt, mintha ösztönösen dőlt volna hozzám, ahogy közelebb húztam. Éreztem a teste melegét, azt a nyugodt, megnyugtató érzést, ami mindig vele járt. Egy pillanatig csak tartottam őt, aztán egy puha puszit nyomtam a hajába, ahol az aranyló tincsek közé kapott a napfény.

Arcán azonnal egy halvány rózsaszínes pír terült szét, amely még a nap meleg fénye alatt is jól látszott. Kicsit lesütötte a szemét, de a szája sarka mosolyra húzódott, és ujjai finoman a pulcsim szélébe kapaszkodtak, mintha így akarná eltitkolni, mennyire hatott rá az apró gesztus.

— Képzeld, reggel vettem neked epres tejet — kezdtem el magyarázni, még mindig mosolyogva. — Tudom, hogy szereted, és gondoltam, megleplek vele. Csak hát... ez volt az egyetlen közös óránk, és a szünetekben valahogy mindig elkerültük egymást, szóval végül egész nap a táskámban hurcoltam.

Felnézett rám, a szemei azonnal felcsillantak a kedvenc italának említésére. Mielőtt még bármit mondhatott volna, a kezébe nyomtam a kis dobozt, amelyet már reggel óta őrizgettem neki. Azonnal az ujjaival dobolni kezdett rajta, szinte gyermeki izgatottsággal, ami mindig is rá jellemző volt.

— Remélem, még nem melegedett fel túlzottan — tettem hozzá nevetve.

Felix nem válaszolt azonnal, helyette egy széles, elégedett mosollyal az arcán felemelte a tejet, mintha a világ legnagyobb ajándékát kapta volna. Már épp szóra nyitotta a száját, amikor hirtelen eszembe jutott valami, és egy játékos félmosollyal néztem rá.

— Valamit cserébe is kérek.

Felix azonnal kíváncsian oldalra billentette a fejét, arany tincsei lágyan hullottak a vállára.

— Mit?

— Egy csókot.

A szőkeség csak egy másodpercig hezitált, aztán halkan nevetve közelebb lépett. A mozdulata könnyed volt, természetes, mintha nem is kellett volna gondolkodnia rajta. Ujjaival finoman a pulcsim szélébe kapaszkodott, majd egy lágy csókot nyomott az ajkaimra. A világ egy pillanatra elcsendesedett körülöttünk, csak a szél susogását hallottam és a cseresznyefák halk remegését.

Mikor elhúzódott, a mosoly még mindig ott játszott az ajkán, mintha tudta volna, hogy éppen most tett engem teljesen és visszavonhatatlanul a rabjává.

— Megérte? — kérdezte halkan.

Bólintottam, és újra megfogtam a kezét, ujjaimat könnyedén az övéi közé fűzve.

— Egyébként... átjöhetnél délután. Anya csinált valami ebédet, úgyis biztos éhes vagy — kezdtem el beszélni, miközben lassan elindultunk. — Meg amúgy is segíthetnék neked tanulni.

Felix egy pillanatra elhúzta a száját, és rögtön tudtam, mire gondol. Soha nem szerette az egyéni tanóráit. Figyelemzavara miatt mindig nehezen tudott koncentrálni az órákon, és az iskola külön tanárokat rendelt mellé, hogy segítsenek neki, de ő mindig is utálta azokat az alkalmakat. Túl szigorúnak érezte a rendszert, túl feszélyezőnek a helyzetet. Én viszont más voltam. Én nem kényszerítettem, nem erőltettem rá semmit – csak mellette voltam, segítettem, amikor szüksége volt rá, és hagytam, hogy a saját tempójában haladjon.

— Tudod, hogy én sokkal jobb tanár vagyok, mint akármelyikük — mondtam játékosan, meglökve a vállát.

Halkan felnevetett, majd finoman megszorította a kezemet.

— Igen tudom. Veled mindig minden könnyebb.

A hangja őszinte volt, és a szívem egy kicsit gyorsabban kezdett verni tőle.

— Szóval?

Felix egy pillanatig gondolkodott, de végül szélesen elmosolyodott, és bólintott.

— Rendben, megyek.

A válaszát hallva elégedetten szorítottam meg a vállát, majd tovább sétáltunk a napfényben, a világ legtermészetesebb módján összefonódva, mintha mindig is így kellett volna lennie. A cseresznyefák virágai pedig továbbra is hullottak körülöttünk, mintha ünnepelnének minket – minket, és a köztünk lévő tökéletes, megmagyarázhatatlan harmóniát.

[...]

Ahogy tovább sétáltunk, a tavaszi szél kellemesen cirógatta a bőrünket, a napfény pedig arany fényben fürdette az utcát. A macskaköves úton apró repedések között növekvő fűszálak hirdették az újjászülető természet erejét, és a cseresznyefák illata lágyan keveredett a frissen mosott levegő tiszta aromájával. Lassan egy ismerős, mindig nyüzsgő utcába fordultunk, ahol gyümölcsárusok hosszú sora sorakozott egymás mellett. A kis standokon egymásra halmozott gyümölcsök vibráló színekben pompáztak – az eprek mélyvörösen csillogtak a napsütésben, a barackok puha héja aranyló fényben tündökölt, és a frissen vágott mangók illata édesen lengte be a levegőt.

Felix szemei azonnal felcsillantak, és a lépései kissé lelassultak, ahogy elragadtatva bámulta a gyümölcsöket. Kíváncsian oldalra billentette a fejét, tekintete mohón itta magába a látványt. A szája sarka mosolyra húzódott, és az apró kezei izgatottan ökölbe szorultak a pulcsija ujjában. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki először látja meg a vidámpark óriáskerekét – minden egyes pillanatot magába akart szívni, minden színt, minden illatot, minden apró rezdülést.

Egy halvány mosollyal hajoltam közelebb hozzá, annyira, hogy az ajkaim szinte súrolták a fülét, ahogy halkan motyogva megszólaltam.

— Vegyünk valamit? Epret? Mangót? Mit szeretnél?

A szőkeség egy pillanatig mozdulatlan maradt, majd hirtelen, mintha áramütés érte volna, elkezdett aprókat ugrándozni a helyén, és hevesen bólogatott. A mozdulatai gyermeki lelkesedéssel voltak teli, mintha egyetlen szavam is elég lett volna ahhoz, hogy teljesen feldobjam a napját.

— Epret! És málnát! Meg talán egy kis barackot is... meg... meg... mindent! — csicseregte izgatottan, ahogy a tekintete végigfutott az árusok portékáján.

Nem bírtam megállni, hogy ne nevessek halkan. Az a tiszta, őszinte öröm, ami belőle áradt, mindig is a legédesebb dolog volt számomra. Egyszerű dolgok tették boldoggá, és pontosan emiatt volt olyan elragadó.

Mielőtt azonban ténylegesen odaléptünk volna az egyik standhoz, egy játékos gondolat suhant át a fejemen. Nem vártam tovább – egyik kezem finoman nyaka köré siklott, hüvelykujjammal végigsimítottam a bőre meleg felszínén, majd ajkaimat óvatosan a nyakára tapasztottam. Az apró csók nedves nyomot hagyott rajta, és egy kicsit hosszabban időztem ott, mint kellett volna, érezve, ahogy a bőre alatt megremeg a pulzusa. A hirtelen jött érintés teljesen kizökkentette, a testén végigszaladt egy apró borzongás, és a gyümölcsök egy pillanatra teljesen kikerültek a figyelméből.

Apró kezei ösztönösen az arcomra vándoroltak, mintha ezzel próbálná visszatartani a levegőt, amit az előbb egy pillanatra elfelejtett venni. A szemei kissé megnőttek, ajkai résnyire nyíltak, és egyetlen másodpercre olyan arckifejezést vágott, mintha nem tudná eldönteni, hogy elpiruljon-e vagy halkan felnevessen.

De aztán, ahogy ajkaim elváltak a bőrétől, valami megváltozott a tekintetében. Egy szívdobbanásnyi ideig mozdulatlan maradt, majd egy határozott mozdulattal az enyémre tapasztotta puha, szív alakú ajkait. Az édes, eperízű csók úgy olvadt rám, mint egy tökéletesen illő puzzle-darab – finoman, mégis határozottan. Nem volt sietős, nem volt kapkodó, csak egy olyan csók, amelyben minden benne volt; a játékosság, a melegség, a szeretet, és az a tiszta ragaszkodás, ami mindig is átszőtte a kapcsolatunkat.

Ujjai puhán simultak az arcomra, mintha minden apró rezdülésemet érezni akarná, és ahogy kissé közelebb lépett, a testünk szinte észrevétlenül illeszkedett egymáshoz. A világ lassan elhomályosult körülöttünk – a gyümölcsök vibráló színei, a szél susogása, a halk utcai zajok mind elhalványultak, ahogy csak őt éreztem.

Aztán, ahogy az ajkaink végül elváltak egymástól, szemei csillogtak, ajkán egy apró, elégedett mosoly játszott.

— Most már mehetünk gyümölcsöt venni — suttogta, még mindig az arcomat érintve, mintha nem akarná elengedni a pillanatot.

Én pedig csak nevetve bólintottam, miközben a kezem újra az övébe fontam, és végre elindultunk az egyik árus felé, a tavaszi napfényben sétálva, egymás mosolyában fürdőzve.

[...]

Ahogy kiléptem a boltból, a napsütés kellemes melege azonnal körülölelt, és a friss tavaszi levegő újra betöltötte a tüdőmet. A kezemben egy teli zacskót szorongattam, amiben ott lapult minden, amit csak Felix szeme kívánt – friss, lédús eprek, aranyló barackok, mézédes málnák és még néhány ropogós szőlőszem is, amit az egyik árus külön ajánlott. A gyümölcsök illata keveredett az utcán terjengő virágok és a frissen sült péksütemények aromájával, így az egész környezet egyszerre volt nyugodt és élénk, mintha minden tökéletes összhangban lett volna.

Felix az egyik árus bódéja mellett várt rám, csillogó szemekkel és türelmetlen rugózással a helyén. Amint észrevett, azonnal elmosolyodott, és gyors, könnyed léptekkel sietett hozzám. Nem szólt semmit, csak egy édes kis sóhajjal átkulcsolta az egyik karomat, apró ujjait puhán a pulcsim anyagába mélyesztve. A fejét kissé oldalra billentette, majd játékosan felnézett rám azokkal a ragyogó, mézszínű szemeivel, amelyekben mindig ott bujkált egy kis gyermeki huncutság.

— Nem túl nehéz? — kérdezte, miközben az ujjai finoman végigsiklottak az alkaromon. — Segítsek cipelni? Tudod, nem akarom, hogy elfáradj...

A hangja édes volt és törődő, a szokásos vidám csengéssel a végén, ami mindig képes volt megolvasztani a szívemet. Az apró kezei még mindig a karomon pihentek, és éreztem, hogy ujjaival alig észrevehetően dobol a bőrömön, mintha ezzel próbálná elterelni a figyelmét arról, hogy mennyire szeretne segíteni.

Elmosolyodtam, és egy kicsit megráztam a fejem.

— Szerinted tényleg veled fogom cipeltetni? Nem, nem nehéz — mondtam nyugodtan, miközben a szőkeség kicsit feljebb húzta az orrát, láthatóan nem teljesen elégedett a válaszommal.

— De... biztos? Mert nekem nem lenne gond...

Felnevettem, majd szabad kezemmel óvatosan végigsimítottam az aranyló tincsein, amelyek szinte világítottak a napsütésben.

— Biztos

Ő csak durcásan megcsóválta a fejét, de végül elégedetten fűzte össze az ujjainkat, miközben továbbindultunk. Az út hazafelé csendesen telt, de nem az a feszengő csend volt – inkább az a fajta meghitt nyugalom, amikor nincs szükség szavakra. Csak a lágy szellő, az édes tavaszi illatok, és az ujjainak melegsége az enyém körül.

Mire hazaértünk, a nap már egyre mélyebben aranyozta be az eget, és a házunk előtti kis virágoskertben az anyukám által ültetett tulipánok szirmai finoman ringatóztak a szélben. Felix izgatottan toporgott mellettem, ahogy a zsebembe nyúltam a kulcsaimért, majd gyorsan kinyitottam az ajtót, előre engedve őt.

A szőkeség azonnal vidáman köszönt, ahogy belépett a házba.

— Jó napot, Mrs. Hwang! — kiáltotta lelkesen, majd már szaladt is az anyukámhoz, hogy egy öleléssel köszöntse.

Anyukám nevetve ölelte magához, és láthatóan már megszokta, hogy Felix így robban be hozzánk, mint egy kis napsugár. Mióta csak ismerte, mindig is szerette őt – valahogy a személyisége és az a végtelen kedvessége azonnal belopta magát a szívébe.

Én csak halvány mosollyal figyeltem, ahogy a szőkeség úgy simult anyám ölelésébe, mintha mindig is a család része lett volna. Az a könnyedség, ahogy beilleszkedett az életünkbe, mindig megmelengette a szívemet.

Miután ledobtam a táskámat az előszobában, követtem őt a konyhába, ahol letettem a gyümölcsökkel teli zacskót a konyhapultra. Azonnal megcsapta az orromat az érett eprek és a friss barackok illata, ahogy a nejlonból kibontva finoman elrendeztem őket a pulton.

— Oké, akkor most eszünk, vagy tanulunk előbb?

Én csak egy sokatmondó pillantással néztem rá, és azonnal tudta, hogy mit akarok mondani.

— Jó, jó, tudom... előbb eszünk — kuncogott halkan, majd vidáman csipegetni kezdett az egyik eperből.

Ahogy ott állt a konyhában, napsütötte tincseivel, arcán azzal a hamisítatlan boldogsággal, amit csak ő tudott ilyen természetesen sugározni, rájöttem, hogy talán soha nem volt még egy olyan pillanat az életemben, amikor ennyire biztos lettem volna valamiben. Felix mellett minden olyan volt, mintha épp a világ legtermészetesebb helyén lennék – otthon.

Mielőtt még bármit is mondhattam volna neki, ő izgatottan sietett el mellettem, apró lépteivel szinte szökdécselve rohant a konyhaablakhoz. Ujjai puhán támaszkodtak meg a párkányon, ahogy előrehajolt, hogy jobban lássa a hátsó kiskertet. A tavaszi napsütés finoman megvilágította aranyló tincseit, amelyek szinte glóriaként ragyogtak körülötte. Szemei csillogtak, ahogy a hatalmas cseresznyefára pillantott odakint – az ágak már teljesen virágba borultak, rózsaszín szirmok ezrei ringatóztak rajtuk a szélben, mintha maga a tavasz táncolt volna az ágak között.

— Annyira szép... — suttogta elbűvölve, mintha attól félne, hogy ha hangosabban mondaná, a pillanat valahogy szertefoszlana.

Egy halvány mosoly terült szét az arcomon, ahogy mögé léptem, majd finoman átkaroltam karcsú derekát. Melegsége azonnal átjárta a testemet, mintha nem is egyszerű ölelés lett volna, hanem egy menedék, ahol mindig otthon érezhettem magam. Ujjaim puhán simultak rá a vékony anyagra, ami elválasztotta a bőrét az enyémtől, és éreztem, ahogy egy kicsit megborzong az érintésemtől.

Nem szólt semmit, csak egy halk sóhajjal engedte, hogy közelebb húzzam magamhoz. Arcát kissé oldalra billentette, mintha várná, hogy megtegyem a következő lépést.

Lassan a nyakához hajoltam, éreztem a bőre melegségét, az enyhén édes illatát, amitől mindig egy kicsit elveszítettem a fejem. Ajkaimat puhán a bőréhez érintettem, először csak egy könnyed csókot hagyva a nyaka ívén. Majd egy következőt. És még egyet. Nedves, lusta csókokkal hintettem be a puha bőrét, miközben az ujjaimat finoman végighúztam a csípőjén.

Felix halk kuncogása megtörte a csendet, hangja olyan volt, mint egy lágy kis dallam, amitől azonnal elmosolyodtam.

— Jinnie... — motyogta kicsit nyafogva, de a hangjában ott bujkált az az elkerülhetetlen mosoly, amit sosem tudott elrejteni előlem.

Éreztem, ahogy a vállai picit megrázkódnak a kuncogásától, ahogy az apró kis sóhajai keverednek a nevetésével.

— Hmmm~ —hümmögtem a bőrének, miközben még egy utolsó, hosszabb csókot hagytam a nyaka hajlatában.

Megfordult a karjaimban, és azok a csillogó, mézszínű szemek egyenesen az enyémbe fúródtak. Ajkán ott játszott az a hamisítatlan, mosoly, ami mindig elárulta, hogy élvezte minden pillanatát annak, amit tettem. Egyik apró keze az arcomra siklott, hüvelykujjával finoman végigsimított az állkapcsomon.

— Csak ennyit tudsz? — kérdezte játékosan, szemöldökét kicsit felvonva.

Mézédes ajkai hívogatóan váltak el egymástól, ahogy közelebb hajoltam hozzá. Lassan, szinte várakozva érintettem ajkaimat az övéihez, érezve a puhaságát, a finom melegséget, amelytől mindig elveszítettem az eszem. Egy apró, elégedett sóhaj szökött ki ajkai közül, és amint kezei puhán a hajamba siklottak, ujjai finoman beletúrtak a tincseimbe. Apró ujjai közé csavarta a hajamat, mintha ezzel is közelebb akarna húzni magához, mintha nem akarna, vagy talán nem is tudna távol maradni tőlem.

Édesen ostromoltam az ajkait, lassan, puhán, szinte kóstolgatva minden egyes érintést, minden egyes pillanatot. Párnácskái hibátlanul simultak az enyémekhez, olyan természetességgel, mintha mindig is így kellett volna lennie. Mintha ebben a pillanatban minden a helyére került volna.

De nem bírtam magammal.

Felix törékeny kis derekára siklottak az ujjaim, majd csípőjénél fogva rántottam őt közelebb magamhoz, érezve, ahogy mellkasaink végül összeértek. Egy apró kis nyögés hagyta el ajkait a hirtelen mozdulattól, és ahogy közelebb húztam, fogaink egy pillanatra koccantak, ami egy halk kuncogást csalt volna ki belőlem, ha éppen nem lettem volna teljesen elveszve benne. Kezei erősebben markolták a hajamat, ujjai szinte kétségbeesetten kapaszkodtak belém, mintha attól félt volna, hogy ha elenged, akkor eltűnök.

Faltam azt a mézédes, puha száját, amelyet soha nem tudtam megunni. Faltam a finom kis sóhajait, a remegését, ahogy az ujjaim a derekánál játszottak, végighúzva a vékony anyagon, mintha minden egyes centiméterét memorizálni akarnám. Faltam az apró kis remegéseit, a halkan kiszakadó nyögéseit, mindent, amit csak adott nekem ebben a pillanatban.

Túl sok volt.

Túl tökéletes.

Végül a szőkeség zihálva szakította meg a csókot, hirtelen elhúzódva tőlem, mintha az ajkaim túlságosan is elrabolták volna a lélegzetét. Mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, ahogy levegő után kapkodott, feje pedig lehajtva maradt, mintha nem merne rám nézni. A vörös pír lassan elárasztotta az arcát, a nyakáig lecsúszva, és istenem esküszöm, ennél gyönyörűbb látványt még sosem láttam.

Elmosolyodtam, és finoman az álla alá nyúltam, hüvelykujjammal végigsimítva a forró bőrén, majd óvatosan magam felé fordítottam az arcát. Szemei még mindig kissé kába csillogással meredtek rám, ajkai duzzadtak és édesek voltak a csóktól, amit alig pár másodperce szakított meg.

Nem tudtam megállni.

Egy apró, leheletnyi csókot nyomtam a szájára, épp csak annyira, hogy érezze, még mindig ott vagyok, hogy tudja, nem megyek sehová.

Szemei megrebbentek, és még mindig kipirulva harapott az alsó ajkába, amitől a szívem csak még inkább kihagyott egy ütemet.

— Lélegezz, kicsim — suttogtam egy édes mosollyal, hüvelykujjammal finoman megsimogatva az állát.

Felix egy halk, nyafogó hangot adott ki, majd megbökött a mellkasomon, mintha ez a kis gesztus elég lenne ahhoz, hogy valahogy megbosszulja, amit az imént tettem vele.

— Ez nem fair — motyogta durcásan, de a hangja remegett, mintha még mindig próbálná visszanyerni az önuralmát.

Felnevettem, és az ujjaimat összefűztem az övéivel, finoman megszorítva a kezét.

— Dehogynem — feleltem játékosan, majd egy puszit nyomtam a homlokára. — És még nem végeztem veled.

Szemei nagyra nyíltak, ajkai megremegtek egy apró, zavart mosollyal, majd hirtelen az mellkasomba temette az arcát, hogy elrejtse az egyre mélyebb pírját.

— Hyunjin~ — nyafogta nevetve, én pedig csak még szélesebben mosolyogtam.

Istenem, hogy lehet valaki ennyire tökéletes?

Mosolyogva húztam magamhoz, karjaimat szorosan fűztem a dereka köré, mintha attól félnék, hogy ha elengedem, akkor egyszerűen szertefoszlik a karjaim között. A kis törékeny teste tökéletesen simult az enyémhez, arcát a mellkasomba fúrta, és mélyen beszívta a pulcsim anyagán átszűrődő illatomat. Éreztem, ahogy a légzése lassan lecsillapodik, pihegő kis sóhajai egyre ritkábbak lettek, helyette a mellkasomhoz simult és finoman fészkelődött, mintha csak még kényelmesebben akarna elhelyezkedni az ölelésemben.

Ujjaim puhán cirógatták a hátát, a vékony anyagon keresztül is éreztem a melegét. A kis hercegem. Az én drága, törékeny, aranyszőke kis napfényem. Felix lassan kuncogni kezdett, a mellkasomnak nyomva arcát, majd váratlanul apró kezei mohón markolták meg a pulcsim alatt húzódó izmokat. Egy halk sóhaj hagyta el az ajkamat, de nem ellenkeztem – tudtam, hogy szerette ezt csinálni, hogy mindig szórakoztatta az, ahogy az ujjaival finoman végigsimította a mellkasom, a karjaimat, mintha csak fel akarná mérni a változást.

— Hmm~ izmosabb lettél, Jinnie — dünnyögte halkan, miközben újra végigsimította a mellkasomat, majd ujjait játékosan megfeszítette rajta, mintha csak tesztelné az állítását. — Mindig is izmos voltál, de most olyan... nem is tudom... más. Istenem, egyre dögösebb lesz a pasim~

Felnevettem, miközben egyik kezemmel az arcára simítottam, hüvelykujjammal finoman megsimogatva az aranyló tincsek alól kikandikáló pirosló bőrét.

— Mostanában elkezdtem egy kicsit jobban figyelni a külsőmre — magyaráztam, mosolyogva figyelve, ahogy szemei csillogni kezdtek. — Edzek, próbálok több fehérjét enni... meg tudod, gondoltam, ha már ilyen tökéletes barátom van, akkor legalább próbáljak méltó lenni hozzá.

Felix elnyílt ajkakkal nézett rám, majd egy újabb nevetéssel az ölembe temette arcát, mintha a szavaim túl sokat jelentettek volna neki.

— Hyunjin... — motyogta puhán, mire még szorosabban magamhoz öleltem.

Lassan váltunk csak el egymástól, de mielőtt még bármit is mondhattam volna, édesanyám hangja töltötte be a konyhát.

— Fiúk, én indulok dolgozni! Délutános műszakos vagyok, úgyhogy csak hajnalban érek haza. Ne felejtsetek el enni, és Hyunjin, mosogassatok el, mielőtt hazaérek! — szólt kedvesen, miközben már a cipőjét húzta a bejáratnál.

Felix gyorsan elmosolyodott, és már ugrott is, hogy megölelje anyámat, aki a kezét finoman a hátára simította, megszokott, anyai gyengédséggel.

— Jó munkát, Mrs. Hwang! — kuncogott, mire anyám csak megrázta a fejét, de a szemei szeretettel teltek meg.

— Jók legyetek! — intett nekünk, majd kilépett az ajtón, és a csend lassan visszatért a házba.

Felix kíváncsian fordult vissza hozzám, szemeiben azzal a ragyogással, ami mindig megragadott benne.

— Akkor... eszünk? — kérdezte mosolyogva.

Elvigyorodtam, majd mielőtt még válaszolhatott volna, könnyed mozdulattal a pultra kaptam őt, két kezem a derekára csúsztattam, és figyeltem, ahogy az apró kis lábai a levegőben hintáztak. Meglepetten pislogott rám, de mielőtt bármit is szólhatott volna, egy puszit nyomtam az orrára, majd hátraléptem, hogy kivegyem az ételt.

— Maradj itt, és figyeld, ahogy gondoskodom rólad — mondtam játékosan, miközben elkezdtem előszedni a kaját a hűtőből.

Ő csak elmosolyodott, majd apró ujjait az asztallapon dobolva nézett engem, egyértelműen élvezve a látványt.

— Tetszik az ötlet — mondta halkan, mosolyogva.

Elnevettem, majd az előkészített ételekkel a kezemben visszanéztem rá, és a szemébe nézve elmosolyodtam.

Miután megterítettem, gondosan az asztalra helyeztem mindent: két tányér, evőeszközök, egy pohár víz Felixnek és egy nekem, majd az ételt is szépen elrendeztem. Mindig szerettem, ha az étkezések nem kapkodós, gyors falatozások voltak, hanem egy olyan pillanat, amikor együtt lehetünk, és csak egymásra figyelhetünk. Felix végig figyelte, ahogy elrendeztem az asztalt, apró ujjai finoman doboltak a konyhapulton, míg a lábai könnyedén rugóztak a levegőben.

Ahogy végeztem, visszaléptem hozzá, és két kezemet puhán a csípőjére simítottam. Felnézett rám azokkal a ragyogó, mézszínű szemeivel, és mielőtt még megszólalhatott volna, finoman széthúztam a combjait, hogy közéjük fészkelhessem magam. Egy játékos, féloldalas mosoly jelent meg az arcán, mielőtt karcsú lábait szorosan a derekam köré kulcsolta volna, teljesen magához húzva engem.

— Szóval... — kezdtem halkan, ujjaimmal lustán cirógatva a derekát. — Evés után tanulhatnánk aztán kimehetnénk a kertbe. Tudod, a cseresznyefa alatt mindig olyan jó az idő ilyenkor, és...

De mielőtt befejezhettem volna, Felix szó nélkül előrehajolt, és ajkait puhán az enyéimre tapasztotta.

Egy pillanatra teljesen lefagytam.

Ritka pillanatok egyike volt, amikor ő kezdeményezett egy csókot. Általában én voltam az, aki finoman magamhoz húztam, aki egy-egy puszival vagy apró érintéssel próbáltam elcsábítani, de most... most ő volt az, aki minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyszerűen cselekedett. És nem csak egy ártatlan kis csók volt. Nem, ez valami egészen más volt.

Lassan, szinte türelmetlenül mozdult, ajkai édesen cuppogtak az enyémeken, mintha szándékosan akarta volna az őrületbe kergetni azzal a lágy, mégis követelőző mozdulatával. A szívem hevesen dobogott a mellkasomban, ahogy apró kezei a tarkómra siklottak, ujjai puhán belefúródtak a hajamba, ezzel még közelebb húzva engem magához.

Mélyen beszívta a levegőt az orrán keresztül, mintha attól tartana, hogy ha elenged, akkor valami visszafordíthatatlan történik. Lassú, érzéki mozdulatokkal kényeztette az ajkaimat, és én csak hagytam magam elveszni benne. Minden csókja meleg volt, minden érintése olyan finom és törékeny, hogy attól féltem, ha túl gyorsan mozdulok, akkor megtöröm ezt a pillanatot.

A szabad kezem a derekáról lassan a hátára siklott, finoman magamhoz húzva, míg a másikkal az arcát cirógattam. Ahogy kezdtem felvenni a tempóját, egy apró kis sóhaj hagyta el az ajkait, és ebben a pillanatban éreztem, hogy elvesztem. Felix íze, a melege, az érintése mind olyan volt, mintha minden egyes csókjával egyre mélyebbre húzna magához, mintha minden egyes érintése az ujjaiban remegő lágy bizonytalanság és az irántam érzett mérhetetlen szeretet elegye lenne.

Lassan, puhán csókoltam vissza, az ő ritmusához igazodva, teljesen átadva magam neki.

Ez most az ő pillanata volt.

És én boldogan hagytam, hogy átvegye az irányítást.

A szőkeség ujjai egyre erősebben kapaszkodtak belém, mintha attól félne, hogy ha csak egy pillanatra is elenged, akkor elszakad tőlem. Ahogy ajkai még szorosabban tapadtak az enyéimre, éreztem, hogy lassan elemelkedik a pulttól, apró lábait ösztönösen körém fonva, ahogy még közelebb akarta magát tudni.

Kezeim ösztönösen csúsztak le a vékony derekáról, végigsimítva a puha anyagon keresztül az érzékeny bőrt, míg végül finoman a feneke alá nyúltam, és határozott mozdulattal az ölembe emeltem. Felix egy apró kis sóhajt hallatott, ujjai szorosabban markolták a tarkómat, és minden mozdulatából sugárzott az a ragaszkodás, amitől a szívem egy pillanatra kihagyott.

A csók egy pillanatra sem szakadt meg.

Egyre jobban beleélte magát, mintha teljesen elveszne ebben a pillanatban. A csókjai nedvesek és édesek voltak, ajkai puhán cuppogtak az enyémeken, minden mozdulata egyre szenvedélyesebb lett. Éreztem, ahogy apró kis nyelve kíváncsian végigsimít az alsó ajkamon, óvatosan kérve engedélyt, mintha nem lenne biztos benne, hogy szabad-e.

Nem haboztam.

Finoman résnyire nyitottam az ajkaimat, engedve neki, hogy felfedező útra induljon. Habozás nélkül mélyült el a csókban, nyelve óvatosan érintette az enyémet, először félénken, majd ahogy érezte, hogy nem állok ellen, egyre magabiztosabban.

A konyha közepén álltam, szorosan tartva őt az ölemben, teljesen átadva magam ennek az érzésnek. Minden mozdulata egyre jobban elvette az eszemet, ahogy apró kis ujjai a tarkómra siklottak, hajamba túrva, miközben a mellkasomhoz simult.

Minden érintésétől megremegtem.

A légzésünk egyre gyorsabbá vált, éreztem, ahogy Felix apró mellkasa szaporán emelkedik és süllyed az enyémnek nyomódva. Ő volt az, aki most irányított, én pedig hagytam, hogy úgy kényeztessen, ahogy csak akart. Az ölelésem szorosabb lett, egyik kezem a hátán pihent, míg a másik továbbra is a combját tartotta, hogy biztosan ne csússzon ki a karjaimból.

Minden mozdulata tiszta szenvedély és ragaszkodás volt, és én csak hagytam, hogy átadjam magam neki.

A kis herceg egyre szenvedélyesebben mélyítette el a csókot, apró nyelve mohón kóstolta az enyémet, mintha teljesen elveszne az érzésben. A mozdulatai eleinte óvatosak voltak, de ahogy az idő telt, egyre határozottabbá váltak, és már nem félénken tapogatózott, hanem tudatosan simította nyelvét az enyémhez. Édes, forró íze teljesen megbabonázott, és képtelen voltam betelni vele.

A nyelveink tökéletes összhangban táncoltak egymással, hol finoman, hol hevesebben simítva végig egymást, mintha versenyeznénk, ki tudja tovább elnyújtani ezt az érzéki pillanatot. Felix apró ujjai továbbra is a tarkómra siklottak, ujjaival a hajamba markolt, miközben testét még jobban hozzám préselte. Lassan, forrón faltuk egymást, és egyre mélyebbre merültünk a pillanatban, mintha a világ teljesen megszűnt volna körülöttünk.

Aztán egy pillanatra véletlenül egyszerre sóhajtottunk fel, ahogy az oxigénhiány utolért minket, és egy apró nevetést hallattam a csók közben. Felix is elmosolyodott, de nem szakította meg, még jobban hozzám simult, és egy utolsó, mély mozdulattal végigsimított a nyelvével az enyémen, mielőtt hirtelen lihegve eltolt magától.

Ajkai egy hangos, nedves cuppanással váltak el az enyéimtől, és ahogy elnéztem az arcát, elégedett vigyor terült szét az arcomon. Zihálva hajtotta hátra a fejét, tekintetét a plafonra szegezve, mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, mintha az imént lefutott volna egy maratont. Apró ajkai vörösen duzzadtak az intenzív csóktól, bőre finoman kipirult, és egész lényéből áradt az az édes kis fáradtság, amit mindig annyira imádtam rajta.

Én is szaporán vettem a levegőt, de nem bírtam megállni, hogy ne vigyorodjak el szélesen, látva, hogy ennyire kifárasztotta egy egyszerű francia csók. Gyönyörű volt így, ahogy a karjaimban pihegett, még mindig az ölemben, törékenyen és elveszetten, mintha teljesen kiszolgáltatta volna magát nekem.

Közelebb hajoltam, és lassan, puhán csókoltam az ádámcsutkájára, érezve, ahogy finoman megremeg az érintésemtől.

Felix halkan, édesen nevetett fel, kezeit gyengéden az arcomra simítva. A nevetése puha volt, szinte dallamos, és úgy csengett a fülemben, mintha az egész világ megszépült volna tőle.

— Meg akarsz ölni, Hwang — suttogta játékosan, még mindig kifulladva, miközben elpirulva próbált elfordulni tőlem.

Én csak nevetve vontam közelebb, és puhán csókoltam bele a nyakába, ahogy az ölelésemben tartottam.

— Egyáltalán nem állt szándékomban, de ha így kell elpusztulnod, szerintem nem bánnád — incselkedtem halkan, mire Felix durcásan belecsípett az oldalamba, de a mosolya elárulta, hogy minden szava igaz.

[...]

Kuncogva hajtottam hátra a fejem, ahogy Felix zavartan próbálta elfordítani a tekintetét. Az arca még mindig kipirult volt, ajkai duzzadtak az előbbi heves csóktól, és az egész testéből áradt az a fajta szégyenlős elégedettség, amit annyira imádtam benne.

— Milyen kis heves lettél — incselkedtem halkan, miközben még mindig az ölemben tartottam. — Máskor egy puszitól is zavarba jössz, most meg majdnem felfaltál. Francia csók és minden...

Felix duzzogva dünnyögött valamit, és próbált kibújni a karjaimból, de nem hagytam neki. Gyengéden tartottam a derekánál fogva, hogy ne tudjon elszökni, és éreztem, ahogy a teste egy pillanatra megfeszül, mielőtt végül megadóan felsóhajtott volna.

— Muszáj erről beszélnünk? — morogta, tekintetét a konyhapultra szegezve. — Ez olyan... kínos.

A hangja halk volt és bizonytalan, mintha attól tartana, hogy ha kimondja a gondolatait, valami megváltozik közöttünk. Láttam rajta, hogy a tekintete mindenhová vándorol, csak rám nem, mintha az arcom túlságosan veszélyes lenne számára ebben a helyzetben.

Elmosolyodtam, és egyik kezemet lassan a nyakára simítottam. Ujjaimmal finoman cirógatni kezdtem a bőrét, érezve a finom libabőrt, ami azonnal végigfutott rajta az érintésem nyomán. Nagyot sóhajtott, és végül felnézett rám, tekintetében egyfajta zavart őszinteséggel.

— Mondd el, mit gondolsz. Mi jár a fejedben — suttogtam halkan. — Kíváncsi vagyok.

Egy pillanatig még habozott, aztán lehunyta a szemét, és a fejemhez hajtotta a sajátját, arcát a nyakamba fúrva. Az ajkai forrók voltak a bőrömön, ahogy óvatosan beszélni kezdett.

— Csak... kíváncsi voltam — motyogta halkan. — Hogy tetszene-e neked.

— Mi tetszene? — kérdeztem gyengéden, kezeimmel továbbra is finoman simogatva a derekát.

— Hogy milyen lenne... ha tovább mennénk — suttogta zavartan. — Hogy milyen, amikor valaki teljesen elveszik a másikban. Amikor már nincs határ, amikor minden érzés olyan erős, hogy semmi más nem számít...

Szavai megremegtek a levegőben, mintha attól félne, hogy kimondva még ijesztőbbé válik a gondolat. Éreztem, hogy az arca még forróbb lett a zavarától, de közben ott volt benne az őszinte kíváncsiság is.

Lassan végigsimítottam a hátán, és hagytam, hogy szavai leülepedjenek bennem. Tudtam, hogy ez nem csak egy hirtelen jött gondolat volt – Felix sosem mondott volna ki ilyesmit, ha nem érezné igazán.

Finoman elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézhessek, de ő még mindig nem mert rám pillantani.

— Édesem — szóltam halkan, ujjaimmal az állára simítva, hogy finoman magam felé fordítsam az arcát. — Miért most jutott ez eszedbe?

Felix nagyot nyelt, ajkát beharapva, majd végül bátortalanul visszanézett rám.

— Mert te vagy az életem szerelme — felelte őszintén, halkan. — És szeretném tudni, milyen érzés lenne... veled.

Édes mosoly kúszott az ajkaimra, ahogy Felix arcát fürkésztem. A szempillái kissé remegtek, ajkai résnyire nyíltak, mintha a kimondott szavain még ő maga is meglepődött volna. Aranyszín tincsei kócosan hullottak homlokába, és ahogy zavartan pislogott fel rám, a szívem kihagyott egy ütemet. Olyan törékenynek tűnt, mégis annyira gyönyörűnek.

Lassan, egy remegő sóhajt kiengedve hajolt vissza az ajkaimra, mintha egy csendes vallomás lenne a részéről. Nem volt benne kapkodás, nem volt benne hezitálás – csak őszinte vágy és bizalom. Amint ajkai az enyéimhez értek, éreztem, hogy azonnal belefeledkezik a csókba, mintha teljesen elveszne bennem.

Enyhén szétnyitottam az ajkaimat, előkészítve neki a terepet, hagyva, hogy ő diktálja az iramot. Nem akartam semmit sem sürgetni – azt akartam, hogy érezze, teljes mértékben az irányítása alatt van a helyzet. Finom, felfedező mozdulatokkal csókolt, apró nyelvével végigsiklott az alsóajkamon, majd óvatosan beljebb hatolt, mintha próbálgatná a határait.

A csók egyre mélyült, egyre szenvedélyesebbé vált, ahogy Felix teljesen átadta magát az érzésnek. A nyálas, nedves csókok hangja betöltötte a csendes konyhát, és a testünk szinte teljesen összesimult. Apró ujjai a tarkómra siklottak, óvatosan a hajamba túrva, míg én a derekánál fogva tartottam őt magamhoz préselve.

Nem tudtam betelni vele. Az édes íze, az ajkai lágysága, a finom kis sóhajai... minden pillanat újabb és újabb függőséget okozott.

Hosszas, intenzív csókolózás után végül lassan elhúzódtam tőle, hagyva, hogy mindketten levegőhöz jussunk. A homlokomat az övének döntöttem, hallgatva, ahogy kapkodva szedi a levegőt, majd egy utolsó apró puszit nyomtam a csillogó ajkaira.

Óvatosan leengedtem őt az ölemből, figyelve, ahogy lábai földet érnek. Egy pillanatra megdermedt, mintha újra meg kellene tanulnia állni, majd azonnal hozzám bújt. Karjai a derekam köré fonódtak, apró ujjai belekapaszkodtak a pólóm anyagába, és arcát a mellkasomba temette.

Egy boldog sóhajjal öleltem át, ujjaimat finoman végighúzva a hátán. Éreztem, ahogy lassan megnyugszik, ahogy a szíve dobbanásai szinkronba kerülnek az enyémmel. Nem szólt semmit – és nem is kellett. Ebben a pillanatban minden szónál többet mondott a közelsége, a forró lélegzete a bőrömön, és a finom remegés, ami még mindig ott lüktetett a testében.

Csak tartottam őt, a világ legtermészetesebb dolgaként.

[...]

Miután befejeztük az evést, Felix szinte azonnal felpattant, és a tányérokat összeszedve a mosogatóhoz sietett. Egy pillanatig figyeltem, ahogy az ujjai gyorsan mozognak a szivaccsal, ahogy az edények alá folyatja a meleg vizet, és már akkor tudtam, hogy nem fogok tudni vele vitatkozni. De azért megpróbáltam.

– Nemár  – sóhajtottam fel, a fejemet csóválva. – Nem azért jöttél át, hogy mosogass. Én is meg tudom csinálni, sőt, én is fogom.

A szőkeség egyetlen pillantásra sem méltatott, csak tovább folytatta a dolgát, mintha meg se hallotta volna, amit mondtam. A szám szélét beharapva néztem, ahogy elszántan dörzsölgeti a tányért, majd leöblíti, és az edényszárítóra teszi.

– Felix... – próbálkoztam újra, de ő egy apró vállrándítással jelezte, hogy teljesen felesleges erőlködnöm.

Egy nagyot sóhajtottam, majd megadóan odasétáltam mellé, és elkezdtem a maradék tányérokat és evőeszközöket a mosogatóba pakolni, hogy legalább valamit segítsek. De nem álltam meg ennyinél – ahogy mellé álltam, hátulról átöleltem a derekát, és az államat a vállára támasztottam.

– Legalább hagyd, hogy valahogy megháláljam – suttogtam halkan, majd finom puszikat kezdtem el hinteni a nyaka ívére, aztán a vállára. – Annyira makacs tudsz lenni.

Éreztem, ahogy egy pillanatra megtorpan a mozdulat közben, de aztán csak egy halk hümmögéssel folytatta a mosogatást. Egyik kezem a hasára siklott, finoman cirógatva az anyagon keresztül, míg az ajkaimmal tovább kényeztettem az érzékeny bőrét. Egy apró kis nevetést hallottam tőle, mielőtt megrezzent volna az érintésemtől.

Pár perc múlva, amikor végzett, elzárta a csapot, és a kezét megtörölve végre teljes figyelmét felém fordította.

– Na és most mit csinálunk? – kérdezte vidáman, mintha az előbbi kis közjáték meg se történt volna.

– Először tanulunk – jelentettem ki határozottan, mire az arca egy pillanat alatt elkomorult. Elfojtottam egy mosolyt, és folytattam: – Tudom, nem ez a kedvenc részed, de jobb ha túl esünk rajta.

Egy kicsit elhúzta a száját, láthatóan nem volt elragadtatva az ötlettől, de aztán egy kis idő után felcsillant a szeme.

– És tanulhatunk úgy, mint múltkor? – kérdezte ártatlan mosollyal, miközben a kezeit a hátam mögött összekulcsolta, és ártatlanul nézett rám.

Egy pillanatig csendben maradtam, próbáltam nem azonnal felnevetni, de aztán végül mégis elkuncogtam magam. A hüvelykujjammal finoman végigsimítottam az arcán, majd egy apró puszit nyomtam a puha bőrére.

– Mármint úgy, hogy minden helyes válasz után kapsz egy csókot, és végig az ölemben ülsz? – kérdeztem játékosan, tudva, hogy pontosan erre gondolt.

Felix széles vigyorral bólogatott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

– Ha így tanulunk, sokkal jobban emlékszem a válaszokra – tette hozzá egy mosollyal, mire én csak megcsóváltam a fejem.

– Oké, rendben, legyen – egyeztem bele végül, mert tudtam, hogy úgysem tudok neki nemet mondani.

Elégedetten bújt hozzám újra, és én már előre tudtam, hogy ebből a „tanulásból" nem sok valódi tanulás lesz...

Ahogy elindultunk felfelé a lépcsőn a szobám felé, vigyorogva engedtem magam elé Felixet. Pontosan tudta, mit csinálok, és ezt azonnal le is olvashattam az arcáról, amikor szemforgatva pillantott le rám. Múltkor már egyszer rajtakapott azon, hogy feltűnően bámulom a fenekét, és olyan hevesen pirultam el, hogy még azóta is emlegeti. De hát tehetek én róla, hogy annyira elragadó?

Látványosan kihúzta magát, és kissé provokatívan megemelte az állát, mintha ezzel azt akarná azt sugallni, hogy ezúttal nem hagyja magát. De én sem adtam fel ilyen könnyen. Egy szó nélkül kezdtem el finoman a derekánál fogva előre lökdösni, míg fel nem értünk a lépcső tetejére, majd amikor végre a szobám ajtaja előtt álltunk, egy hirtelen mozdulattal finoman a fenekére csaptam.

– Hyunjin! – dünnyögött felháborodva, de az arcán bujkáló mosoly elárulta, hogy valójában nem is bánja annyira.

Csak egy ártatlan vigyorral vontam meg a vállam, majd belöktem az ajtót, és beléptünk a szobámba. Ahogy az ajtó becsukódott mögöttünk, az első dolgom az volt, hogy ledobtam magamról az iskolai egyenruhámat. A felsőmet egy gyors mozdulattal áthúztam a fejemen, a nadrágomat pedig lazán letoltam, míg végül csak alsóban álltam ott. Felix eközben az íróasztalomra telepedett, és kíváncsian nézelődött körbe, mintha nem ezredjére járna nálam.

– Ezerszer voltál már itt, még mindig nem untad meg a látványt? – kérdeztem nevetve, miközben előhúztam a szekrényből egy kényelmes szürke melegítőszettet, és gyorsan magamra kaptam.

Felix csak somolyogva vonta meg a vállát, mintha tényleg mindig találna valami újat a szobámban. Egy halvány mosollyal elővettem neki is egy melegítőszettet, és finoman a kezébe nyomtam.

– Tessék, öltözz át – mondtam lágyan.

Elvette a ruhát, majd kecsesen leszállt az asztalról, és kisétált a fürdőszobámba, hogy ott öltözzön át. Én addig előkészítettem a terepet: a földre dobtam néhány párnát, elővettem a tankönyveket és a füzeteket, majd kényelmesen elterpeszkedtem a földön, várva, hogy Felix visszatérjen.

Amikor végre kilépett a fürdőből, a melegítő felsője kissé túlméretezettnek tűnt rajta, a nadrág pedig lazán lógott csípőjén, és valahogy annyira... természetesen nézett ki benne. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy az én ruháimban van.

Édesen mosolyogva nyújtottam felé a karjaimat, és hívogatóan paskoltam meg a combomat.

– Gyere – doromboltam lágyan.

Egy pillanatig habozott, de aztán elmosolyodott, és lassan odasétált hozzám, majd kecsesen az ölembe telepedett. Ahogy végre a karjaim közé zárhattam, már tudtam, hogy ez a „tanulás" ismét inkább arról fog szólni, hogy minél tovább húzhassuk az időt, és minél több kifogást találhassunk arra, hogy ne koncentráljunk a könyvekre.

És őszintén? Egyáltalán nem bántam.

Folytatás: En nuit-Videoclub