Elege lett a fájdalomból és abból is, hogy mindennap látja, vele. Azt kívánta, hogy bárcsak vak lenne! Bárcsak süket lenne! Bárcsak halott lenne...!

Napokig érzett késztetést arra, hogy végre véget vessen az életének, de túl gyáva volt. Nem merte megtenni és nem tudta, hogy kéne megtennie.

Minho és Jeongin ismét kézen fogva értek be az iskolába majd nem törődve senkivel és semmivel egymás szájában kötöttek ki. Látni lehetett rajtuk a szívásfoltokat és mindenki tudta, hogy megtörtént Jeongin első alkalma.

Jisung összetört, talán mégjobban mint eddig. Örült annak, hogy egykori barátja boldog, de haragudott is rá amiért magára hagyta őt, miatta.

"Miért volt fontosabb számodra ő mint a legjobb barátod? Azt mondtad soha nem hagysz magamra mégis egyedül sétáltam hazafelé a könnyeimben fuldokolva, miattad! Miért hagytad, hogy magamra maradjak? Miért löktél el magadtól, miatta? Sose voltam számodra elég fontos?"