F O R D Í T Á S !

Banda: VIXX

Páros: Leo x Ravi

Original story: Sleep, Sunshine and Pancakes by carbonflame

Link: https://archiveofourown.org/works/7430137

Wonshik besétált a konyhába és ott találta Kedvesét, aki kétrét görnyedve csukott szemmel pihentette a homlokát a márványpulton, miközben az egyik kezében egy cumisüveget tartott. 

Hatalmasat sóhajtott. 

Az izgalom, ami a szülővé válással járt már négy éjszaka ébren tartotta Taekwoont folyamatosan és az alváshiány teljesen kimerítette. Aggódott érte, de az idősebb bizonygatta, hogy jól van. 

Csendesen lehajolt a férjéhez és karjait a dereka köré fonta. Kissé lejjebb ereszkedve préselte mellkasát szerelme hátához és hallotta, hogy egy halk sóhaj hagyja el párja ajkait. Így maradtak néhány rövid pillanatig élvezve egymás testének melegségét. Annyira lefoglalta őket mostanában Jimin, hogy el is felejtették, hogy milyen jó volt együtt csak úgy létezni.

- Hol a kicsi? – motyogta Taekwoon, miközben lassan oldalra fordította a fejét, de a szemei csukva maradtak.

– Ne aggódj, Hakyeonnal van – érkezett a válasz, és a magasabb lágyan férje oldalára simította a kezét. 

- Mmm- morogta válaszul az idősebb.

– Megetetem ma este – mondta csendesen Wonshik pár pillanattal később. – El kell menned pihenni – húzta el a kezét párja válláról ezzel együtt kivéve a kezéből az üveget. 

– Biztos vagy benne? – Taekwoon mindkét kezét a pultra helyezte, majd felnyomta magát és az arcát a fiatalabb felé fordította. Szemhéjai mázsás súlyúak voltak a fáradtságtól, Wonshik átölelte a derekát attól félve, hogy bármelyik pillanatban összeeshet a kimerültségtől.

- Igen, meg tudom csinálni - biztosította. - Ígérem.

Az idősebb tekintete találkozott a férjéével bármilyen kétely nyoma után kutatva. De a folyamatot egy apró, fáradt mosollyal törte meg. Alig hallható köszöntet motyogott és egy fáradt csókot hintett szerelme ajkaira. Mikor pár pillanat múlva elváltak egymástól, Wonshik elvigyorodott és még egyszer megcsókolta kedvesét, mielőtt lassan a nappaliba vezette.

A nappaliban Hakyeon keresztbe tett lábakkal feküdt a kanapén. Amikor a pár belépett, felemelte a fejét a karjaiban lévő aprócska kislányról. A szemei boldogságban úsztak. Wonshik halványan megmosolyogta a látványt. Örült, hogy barátja így tudott bánni a babákkal; ha nem így lett volna,  az újdonsült szülő páros valószínűleg már rég holtan esett volna össze a kimerültségtől.

- Oké, jobb lesz, ha haza megyek. Egy kicsit már késő van – mondta Hakyeon miközben felállt a kanapéról a kicsi Jiminnel a karjaiban. A szobát átszelve villantott egy sugárzó mosolyt barátai kislányára, mielőtt átadta volna a pici lányt a fiatalabb karjába.

Jimin boldogan gügyögött apja ölében, Wonshik szíve pedig megolvadt ettől a hangtól. Az elmúlt hetek borzasztó megerőltetőek voltak mindkettejük számára, de minden megérte, mikor  a kicsi lány mosolyát látták vagy ahogy figyelték, hogy a levegőben kalimpál. Miután biztonságosan tartotta kislányát, a férje felé fordult, aki kettejüket figyelte büszke ragyogással fáradt szemeiben. A fiatalabb szája szélére apró mosoly kúszott, mielőtt Hakyeon felé fordult.

- Rendben! - válaszolt. – Köszi a helytállást. Őszintén, becsavarodtunk volna a segítséged nélkül – mosolygott hálásan barátjukra.

Hakyeon ajkai széles mosolyra húzódtak. – Ó, semmi probléma! Szeretek időt tölteni a drága Jiminnie babával – az utolsó két szót jóval magasabb hangon mondta, mint amilyen a valódi orgánuma és finoman megfogva a baba karjait apró hullámokat rajzolt vele a levegőbe.

Egy gyors elköszönés és két ölelés után Hakyeon elhagyta a házat és a négy tömbbel arrébb lévő lakásába indult haza a két cicájához,.

Miután Taekwoon bezárta az ajtót barátjuk mögött, Wonshik visszafordult a konyhába karjaiban a kicsivel, és azonnal nekiállt elkészíteni Jimin cumisüvegét az éjszakára.

Az idősebb neki támaszkodott a konyha ajtófélfájának és nézte, ahogy a magasabb óvatosan ugrál Jiminnel a karjaiban, mikor a kislány nyűgösködni kezdett. Vetett egy pillantást a mikrón lévő órára, ami majdnem háromnegyed tízet mutatott.

Azonnal elfelejtkezett minden fáradtságáról, amikor valami apró zajt hallott a Jimin irányából. Rögtön oda akart menni, hogy megnézze minden rendben van-e a kislánnyal, de ahogy elrugaszkodott a támasztékot nyújtó ajtófélfától, megszédült. Megtorpant és kis híján össze is esett, mikor a karja után nyúlva Wonshik megtartotta. Felnézett és férje aggódó tekintetével találta szemben magát.

- Baby, kérlek menj és pihenj le - sürgette.

- De le kell fektetnem Jimint – morogta alig érthetően,

- Meg tudom csinálni, Taekwoon. Alvásra van szükséged –  simított a nyakára a fiatalabb gyengéden, mire ő csak felsóhajtott.

- Oké, de ne felejtsd el ellenőrizni a tápszer hőfokát a csuklódon- mondta, miközben kissé megingott. – Istenre esküszöm, Kim Wonshik, ha megégeted a Kicsikénk száját, én nem tudom mit csinálok veled.

– Ne aggódj Édes, tudom, hogy mit csinálok – kuncogott halkan a fiatalabb férje morgós fenyegetésén.

- Akkor is ezt mondtad, amikor először cserélted ki a pelenkáját, de gyakorlatilag te is sírva fakadtál, amikor ő sírni kezdett, és nekem kellett befejeznem.

- Hé, ez egyszer fordult elő!

– Tudod hogyan kell bepólyázni? Pont nem voltál ott azon a felkészí... – hagyta figyelmen kívül férje védekezését az idősebb.

- Igen, Taekwoon, tudom, hogy hogyan kell bepólyázni.

- Ja, és ne felejtsd el benyomni a kék gombot a bébimonitoron vagy nem fog semmit se fel...

A fiatalabb hirtelen eltávolodott kedvese közeléből néhány lépéssel. Férje fáradt szemei nagyra nyíltak a hirtelen mozdulattól, de azonnal megnyugodott, mikor leemelte a kezét a kicsiről, és végig simított vele az  ő arcán.

- Rendben van, Édes. Ne aggódj! Pihenned kell – Taekwoon kissé elpirulva fordította szemeit a padlóra, ahogy arcát érte a lágy, kedveskedő érintés. Pár pillanatnyi gondolkodás után lassan  bólintott. Pillantása találkozott párja tekintetével és elsuttogott egy szinte néma okét. Wonshik csak egy szeretetteljes pillantással nézett a kedvesére és hüvelykujjával lassan újra végig simított az arcán, majd felé hajolt és finom csókot nyomott az ajkaira.

- Szeretlek – mondta Taekwoon álmosan, miközben ajkai még mindig milliméterekre volt a másikétól.

- Én is szeretlek – válaszolt a magasabb, hatalmas vigyorral az ajkain.

 - Jó éjt, Jimin. Szeretlek – hajolt le az idősebb, hogy egy puszit nyomjon a kislánya feje búbjára. A kicsi boldog gügyögéssel válaszolt, ami mindkét szülőből boldog mosolyt csalt elő. A gyors búcsú után megfordult, és el akarta hagyni a konyhát, de mielőtt kilépett, hátra fordult és egy jó éjt kívánságot morgott fáradtan a férjének. Lassan indult meg újra, de még tisztán hallotta a másik hangjában a mosolyt, mikor válaszolt.

- Jó éjt, Taekwoon!

Szinte csak sodródott a hálószoba felé, amin Wonshikkal osztozott. Képtelen volt lecserélni a pizsamáját, de még csak a zokniját sem húzta le. Amíg felmászott az ágyra rövid pillanat erejéig gondolt újra a párjára és a kislányára és arra, hogy talán mégiscsak vissza kellene mennie hozzájuk, de tulajdonképpen már azelőtt elaludt, hogy a párnához ért volna a feje.

Lassan ébredt fel. Balra fordult arra számítva, hogy szerelme ismerős melegsége várja majd. De ahelyett, hogy párját találta volna ott, kezei nem érintettek semmit csak a hideg takarót és egy érintetlen párnát. Hirtelen ült fel és vakon tapogatta ki a telefonját a mellette lévő éjjeliszekrényen, miközben levert egy könyvet róla, amit több, mint egy éve olvasott. Ráfókuszált a telefon a fluoreszkáló képernyőjére, majd pár pillanat múlva leolvasta róla az időt.

7:24.

Alig hitt a szemének. Hónapok óta először aludt végig egy éjszakát. Általában Jimin kétszer ébresztette fel őket éjszaka és mindig szinte egy örökkévalóságnak tűnt, hogy visszaaltassák. Néhány pillanatnyi meglepettség után, szorongás kerítette hatalmába.

Végig rohant a folyosón, miközben aggodalmas gondolatok ezrei özönlötték el az agyát.

Túl hideg volt a gyerekszoba? 

Elfelejtettem megetetni tegnap este? 

Hova a pokolba ment Wonshik? 

Várjunk, túl erősen csavartam a pólyába? 

Teljesen belecsavartam a pólyába?

Kimászott a kiságyból? 

Nyitva hagytuk az ablakot?

Kis híján kicsúszott a lába alól a talaj, amikor épp vette be a kanyart a gyerekszoba felé. Nem vette észre a lába alá került zoknit, ami az éjszaka folyamán került oda, amíg ő aludt. A pillanatnyi megingás után gyorsan összeszedte magát és folytatta útját a baba kék helység felé. Egyből a kiságy felé rohant, de a szeme sarkából elkapott valamit, mielőtt még odaért volna. Elfordult a puha, zöld karosszék felé, amit a szoba sarkában helyeztek el, és ott meglátta békésen alvó férjét és Jimint, aki apja mellkasán pihent.

Elolvadt a látványtól, ami a szeme elé tárult. Pár pillanatnyi meglepődöttsége után egy lágy mosoly jelent meg az arcán, majd lábujjhegyen elhagyta a szobát, hogy ne ébressze fel őket, de egy pillanatra sem volt képes elszakítani a tekintetét róluk.

Wonshik vakító fényre ébredt. Pár perc múlva tudatosult benne a mellkasán lévő pici köteg nyomó érzése. Jimin lábacskái úgy helyezkedtek el mögötte, mintha csak egy kis béka lett volna, apró kezecskéi pedig ökölbe szorultak. Álmodott. Kislánya teste átmelegítette apja gyűrött pólóját. Soha többé nem csodálkozott azon, hogy miért melegednek ki úgy a babák éjszaka. Lágyan elmosolyodott a látványra, miközben egy lágy csókot nyomott a baba fejére.

Épp ekkor érzett meg egy illatot a levegőben, ami a gyerekkorára emlékeztette. Hallotta az evőeszközök hangját a konyhából és biztos volt menne, hogy ha megnézné, ott találná férje csendes személyét.

Felkelt a székből és Jimint a mellkasához ölelte. Keresztül sétált vele a szobán és a bölcsőjébe fektette. A kicsi továbbra is szunyókált épp csak egy apró mormogást eleresztve az eltűnt meleg miatt. Csillogó tekintettel figyelte a kislányát lopva még pár értékes pillanatot, majd ujjait végighúzva a bölcső oldalán elhagyta a szobát.

Csak akkor tudta beazonosítani az ismerős, megnyugtató illatokat, amikor elért a nappalin át a konyhába: csokoládés palacsinta. Nem tehetett róla, de egy gyermeki mosoly terült el az arcán kedvenc reggelije láttán.

Belépett a konyhába és karjait férje keskeny csípője köré fonta, aki szorgalmasan dolgozott a tűzhely előtt. Édes csókot nyomott Taekwoon arcára és közelebb húzta magához. Kedvese nem válaszolt, de ajkain egy apró mosoly pihent. Szemeit azonban továbbra is a sülő palacsintákon tartotta.

- Jó reggelt! - dörmögte Wonshik a nyakába. Az álmosság még nem tűnt el nyomtalanul a hangjából, és Taekwoon képes lett volna örökké hallgatni a fiatalabb reggeli, kissé karcos hangját.

- 'Reggelt! - válaszolt.

- Hogy aludtál?

– Jobban, mint az elmúlt öt hónapban bármikor – Taekwoon szélesen elmosolyodott. Érezte Wonshik kuncogását visszaverődni a bordáiról, miközben a fiatalabb az arcát a nyakába temette.

- Örülök, hogy ezt hallom – a fiatalabb hangját félig elnyelte a pulóvere.

- Úgy láttam, te és Jimin is jót aludtatok - mondta még mindig mosolyogva. Majd párja felé fordult. Wonshik karjait még mindig a derekán pihentette.

Az idősebb elcsodálkozott, hogy hogyan lehet valaki ennyire tökéletes reggel. Haja a szélrózsa minden irányába állt glóriát alkotva a feje körül, arcán pedig felragyogott egy kedves mosoly. És a sötét szemei, amivel őt figyelte, mint a nap... szinte már érezte, ahogy a pillantása arcát égeti.

Mindig annyira merész volt és nyitott. Arcán viselte minden egyes érzelmét és hagyta, hogy bárki leolvassa őket. Ez olyan dolog volt, amit mindig is irigyelt a fiatalabbtól. Ő inkább az a típus volt, aki elrejtette az érzelmeit. Mindig magára öltötte a pókerarcot, hogy ne sérüljön. Szerinte az érzelmek csak sérülést okoznak, a sérülések pedig összetört szívet. Azelőtt nagyon ritkán mosolygott, mielőtt találkozott a párjával. De miután másodjára is látta a barátságos arcát a boltban, észre vette magán, hogy egyre többet és többet mosolyog. Néha még érezte az élet súlyát a vállára nehezedni, de azokban a keserű pillanatokban sem vonta meg Wonshik a mosolyát tőle.

Milyen szerencsés volt, hogy egy ilyen bátor, szelíd szívre talált.

- Köszönöm - mondta. Még maga is meglepődött a saját bátorságán, bár ez inkább csak neki volt merészség. Pár pillanatig értetlenség futott át Wonshik arcán, de hamar a megértés lépett a helyére. És újra itt volt: a meseszerű nyitottság. Szoros ölelésbe vonta Taekwoont, olyan érzés volt, mint ha otthon lenne, miközben az idősebb a széles vállát ölelte át.

- Természetes – mormolta. Ez már csak így ment köztük, nem volt szükség magyarázkodásra. Néhány csendes perc után a fiatalabb végig simított Taekwoon arcélén és csókokkal borította a bőrét a fülétől az ajkaiig. – Szeretlek – mondta,  mikor elváltak egymás ajkaitól. Egy apró mosoly jelent meg az arcán, amitől még jobban csillogtak a szemei. Az idősebb képtelen volt megunni ezt a szót szerelme szájából hallani. Olyan melegség öntötte el minden alkalommal, amikor hallotta, mint ha csak egyenesen a nap simogatná.

– Tudom – viszonozta a mosolyt. Wonshik csak felnevetett, ahogy férje visszafordult a tűzhely felé. Hiába az évek, Taekwoon, Taekwoon maradt. A nevetése azonban azonnal elhalt, amikor meghallotta, hogy Jimin sírásától visszhangzik a folyosó.

Az idősebb hirtelen csapta le a fakanalat és azonnal a gyerekszoba felé indult, lábai szinte ösztönösen vitték. De mielőtt elérte volna a konyhaajtót egy érintést érzett a vállán, ami megállásra késztette.

- Majd én, Édes – jelentette kis Wonshik egy biztató bólintással és csókot nyomott a halántékára.

Ideje sem volt tiltakozni, mielőtt a fiatalabb megfordult és felrohant a lépcsőn egy véletlenszerű mosolyt villantva maga mögé. Taekwoon felsóhajtott és ajkai mosolyra húzódtak, miközben visszafordult a serpenyő felé.

Képtelen volt ráunni Kim Wonsikra.

Néhány perccel később Wonshik visszatért karjában a kacagó Jiminnel, aki aprócska lábaival a levegőben kalimpált.

- Valaki nagyon élénk ma reggel - szólt be a konyhába. Felnézett a lányáról, és férje hátát pillantotta meg, aki továbbra is a tűzhely előtt szorgoskodott.

Belépett a konyhába, hogy összerakja Jimin cumisüvegét. Egy kisebb kupakkal való harc után visszatért a nappaliba, hogy megetesse a kislányt. Épp csak néhány pillanattal azelőtt ült le az öreg barna kanapéra, mielőtt Taekwoon megállt előtte, épp olyan káprázatos volt, mint mindig. Egy piros tányért nyújtott felé, büszke csillogással a szemeiben. Wonshik átvette a tányért, azzal a kezével, amivel nem Jimin tartotta, kissé összezavarodott tekintettel, de zavarodottsága csak addig tartott, amíg meg nem látta, hogy mi van rajta.

Egy rakás csokidarabos palacsinta feküdt a tányéron, tökéletes elrendezésben. Ajkai mosolyra húzódtak, és képtelen volt visszatartani egy apró kuncogást, amikor észrevette, hogy a csokidarabok szívecskéket formázva pihennek az édesség tetején.

Mosolyogva tekintett fel férjére.

- Jung Taekwoon, szerintem, te sokkal romantikusabb vagy annál mint, amit megmutatsz magadból.

Erre az idősebb csak füle tövéig vörösödött és mosolyogva hajtotta le a fejét.

Wonshik emlékezett az első találkozásukra, amikor is Taekwoon bevásárló kocsijával felborította a fiatalabbét, majd arcát eltakarva kért milliószor bocsánatot. Iszonyatosan édesnek találta ezt a gesztus, majd mikor az idősebb elvette arca elől a kezeit, rácsodálkozott annak gyönyörű vonásaira. Alig tudott elköszönni tőle. Legközelebb, mikor látta őt egy kis pékségben, a lakása utcájában, egy percig nem habozva hívta el egy randira, amit az idősebb szégyellősen fogadott el.

Taekwoon már emelte a kezeit, de mielőtt eltakarhatta volna vörös arcát, a fiatalabb elkapta és összefűzte az ujjaikat.

- Ez a kedvencem - mondta, mélyen szerelme szemeibe nézve. - Köszönöm- aprót csókolt férje ujjaira. Mikor felnézett, látta, hogy Taekwoon mennyire boldog, ami az ő arcára is hasonló érzelmeket varázsolt. Maga mellé húzta az ácsorgó férfit a kanapéra és pár pillanattal később megfordította Jimint, hogy a kislány másik apját is lássa.

Jimin szemei csillogtak, ahogy Taekwoonra pillantott, bár továbbra sem engedte ki a cumisüveget a szájából. A férfi figyelte a kicsit, ahogyan őt bámulja. A szemei egyetlen helyen sem állapodtak meg pár pillanatnál tovább; tudatosnak látszott. Határozott volt, akár csak Wonshik.

- Tudod - mondta az alacsonyabb egy kis mosollyal. –, a szemei olyanok, mint a tied.

- Komolyan? – kapta fel a fejét a fiatalabb. Taekwoon bólintott válaszképp, és figyelmét újra Jiminre fordította. A kicsi lassan az üveg végére ért, mikor Wonshik gyalázatosan elmosolyodott 

– Azt hiszem, az étvágyát viszont tőled örökölte – nevette jó kedvűen.

Taekwoon játékosan mellkason csapta férjét, és próbálta visszatartani a mosolyát. Wonshik győzedelmesen felnevetett és szabad karját az idősebb köré fonta, aki fejét csak a vállára hajtotta felvéve a kedvenc romantikus film nézős pozíciójukat.

A fiatalabb csókot nyomott Taekwoon hajába, miközben felismerte, mi is volt az az érzés, ami hatalmába kerítette. Egyik karjában a lányát tartotta, a másikban élete szerelme pihent, ez volt számára a boldogság.

Ez jelentette az otthont.