Wooyoung PoV.:

- Hogy mit csináltál?! Jongho, én esküszöm, hogy megöllek, csak kerülj egyszer a kezeim közé – üvöltöm a telefonba, miközben a kedves barátom éppen meghalni készül a röhögéstől a vonal túloldalán.

- Nyugi van, Rómeó – röhögi. – Jó lesz, hidd el nekem. Mindent megszerveztem és kézben tartok.

- Pontosan ettől félek én is – morgom bele a készülékbe, majd további szavakat nem pazarolva a még mindig rajtam múlató fiatalabbra bontom a vonalat. – Ezt én nem hiszem el – hanyatlok az ágyra, hátha a plafon bámulása majd lehiggaszt vagy ad valami reményt. Percekig úgy bámulom, mintha rá lenne írva a megoldás, pedig maximum pár pók jár rajta rock 'n rollt.

Kezdjük az elején. Jung Wooyoung vagyok. Egy internacionális multi cég néha boldog, néha nem túl vidám alkalmazottja. Lassan tíz éve élek Koreában. Bár származásomat tekintve is koreai vagyok, éltem jó pár évet az Államokban és egy keveset Japánban is. A fent említett Jongho a legjobb barátom, aki minden erejével azon van, hogy megoldja az olykor tragikomikusan alakuló szerelmi életemet. Nem elég, hogy gyakran menthetetlenül szerencsétlen vagyok, de ráadásul a férfiak sokkal jobban érdekelnek, mint a munkatársnőim. Vagyis ez így nem teljesen igaz...

Egy férfi érdekel jobban, mint bármelyik nő a világon.

Két fős komédiám másik főszereplője nem más, mint azt egyik munkatársam, Kang Yeosang. Már a kezdetekkor felfigyeltem a csendes, visszahúzódó jellemű srácra, aki szinte egy pillanat alatt bűvölt el. Hatalmas, barna szemeivel, porcelán bőrével és édes mosolyával. Eddig valahogy mégsem sikerült hozzá úgy közelednem, ahogy szerettem volna. Többször ebédeltünk együtt, néhányszor elhívtam kávézni és azt hiszem, elég egyértelműen a tudtára adtam már a valódi szándékaim, amik valószínűleg viszonzásra is találtak.

Csak épp itt jön a de.

Az a kiábrándító, mindent tönkretevő, utálatos de. Aki jobban ismer engem, az tudja, hogy az alkohol és én... nos mi nem igazán vagyunk túl jó cimborák. Vagyis éppenséggel azok vagyunk, csak ő nincs rám jó hatással. És akkor még finoman fogalmazok... ó, de még mennyire finoman.

Az egész reménytelien induló kapcsolatomat is ő tette tönkre. Na jó, vállvetve ketten, de én teperek, hogy helyrehozzam és igyekszem a kedves cimborámat jó messzire elkerülni. Tulajdonképpen egy aljas összeesküvés ártatlan áldozata lettem én és a kezdődő kapcsolatom. Oké, lehet, hogy nem vagyok teljesen ártatlan, de mindenképp a legjobban szenvedő alany.

Pár hónappal ezelőtt volt egy céges buli, amin egy bizonyos kolléganőm aljas módon használta ki a tudását, hogy milyen hatással is van rám az alkohol. Leitatott, majd mikor már egyáltalán nem voltam ura saját magamnak, nyilvánosan mászott rám, amit persze abban az állapotban képtelen voltam visszautasítani. Bár kétségtelen, hogy a lelkemet is eladnám Yeosangért, attól még férfi vagyok és a testem igenis reagál egy nő közeledésére. Ráadásul Haeyeon egy igen szemrevaló teremtés. Kár, hogy az aljas némber fajtából.

Természetesen a rövid kis afférunknak Yeosang is szemtanúja volt, így azóta nemigen áll velem szóba. A meghívásaimat elutasítja, már ha épp hajlandó meghallgatni. És egyetlen árva szót sem szól hozzám, csak ha nagyon muszáj és azt is csak a munkával kapcsolatban.

Bár a buli másnapján felkerestem... Ő türelmesen végig hallgatta a történetem, majd érzelemmentes arccal dobott ki a lakásából. Ami még nem is fájt volna, hiszen jogosan tette, ám amikor meghallottam a halk szipogást az ajtón túl, összeszorult a szívem. Én vagyok az utolsó ezen a Földön, aki önszántából bántaná őt, mégis akkor miattam sírt. Akkor, ott az ajtaja előtt fogadtam meg, hogy ha beleszakadok is, de megbékítem és bebizonyítom neki, hogy rajta kívül engem senki sem érdekel. Csak ugye ezt elhatározni jóval könnyebb volt, mint megtenni, hiszen, mint említettem minden egyes békülési kísérletemet ignorálja és lassan kezdek kifogyni az ötletekből és egyre inkább a reményből is.

Éppen ezért kértem tanácsot Jonghotól, de álmomban nem gondoltam, hogy képes lesz ezt megtenni. Na jó, majd kiugrok a bőrömből, amiért ezt bevállalta értem, de másrészről rettentően félek attól, hogy hogyan is fog elsülni ez az egész. Tudom jól, hogy megbántottam Yeosangot, még ha nem is szándékosan és semmibe se szeretném belekényszeríteni. Ez a helyzet pedig egy jókora hazugsággal indul, amit nem biztos, hogy jól fog viselni. De mivel Jongho már mindent elkészített, nem visszakozhatok. Nem mellesleg úgy tűnik ez az utolsó esélyem, hogy megbékítsem szőke szerelmem. Így hát lassacskán készülődni kezdek.

Kedves barátomnak az a fantasztikus ötlete támadt, hogy kibérli a városi korcsolyapályát, ahova elhívja Yeosangot, majd helyette én jelenek meg. Én millió buktatóját látom a tervnek, de reménykedem, hogy a fiatalabb tud valamit, amit esetleg én nem. Vagy ezúttal végre mellém áll a szerencse és Yeosang sem hagy ott egyedül a pálya közepén... igen magányos korcsolyázás lenne.

Lassan összeszedve magam indulok el a pálya felé nem kevés imát elmormolva magamban, hogy összejöjjön Jongho terve. Még ha Yeosang nem is omlik a karomba azonnal, de legalább lehetőséget adjon arra, hogy bizonyíthassak neki.

Yeosang PoV.:

Kissé összefagyva várakozom a korcsolyapálya előtt Jongho érkezésére várva. Bár kicsit furcsállom, hogy senki sincs itt, de maximum majd máshova megyünk, ha zárva van. Miközben várakozom folyamatosan Wooyoung jár a fejemben. Hogy mennyire jó is lett volna ma inkább egy vele való randira készülni, mint sem egy szimpla baráti találkozóra. De úgy tűnik ez sosem fog megtörténni.

Bármennyire is reménykedem és ver a szívem ezerszer gyorsabban a közelében, el kell fogadnom, hogy ő nem engem akar. Bár volt egy idő, amikor ezt hittem.

Sokszor kereste a társaságom. Tulajdonképpen egy jó ideig ő volt az egyetlen, aki szóba állt velem. Nem vagyok egy barátkozós jellem, inkább csak a háttérben szeretek meghúzódni. De neki sikerült valamennyire áttörnie a falakat és elérnie, hogy érdeklődni kezdjek utána... és nem csak, mint barát. Éppen ezért esett mérhetetlenül rosszul, amikor azon az ominózus céges partyn kénytelen voltam végig nézni, ahogy a nyelvét ledugja a Haeyeon torkán, majd kettesben elvonulnak valahová. Ugyan nem volt egyértelmű, hogy hogyan is folytatódott az az este, de nem vagyok sem hülye, sem naiv. Tudnom kellett volna, hogy egy olyan kaliberű pasi, mint Wooyoung nem velem akar kezdeni. Ő egy nyitott, bolondos, kedves férfi, akinek rengeteg barátja van és mindenkivel megtalálja a közös hangot, én meg... hát én meg körülbelül életképtelen vagyok idegen környezetben. De nem baj, jobb volt ez így. Inkább koppantam az elején, minthogy beleéljem magam, aztán a rózsaszín ködből csapódjak a földbe, miközben rájövök, hogy nem én kellek neki, pusztán a kíváncsiság hajtja. Azt nem biztos, hogy ép ésszel kibírtam volna. Csalódtam én már annyit a férfiakban, hogy köszönöm, inkább nem kérek belőle többet.

Dideregve fogom szorosabbra magamon a kabátom szinte teljesen átfagyva.

- Hol a fenében vagy már, Jongho?! – morgom az orrom alatt. – Hát esküszöm, idefagyok – zsörtölődöm félhangosan.

- Említették már neked, hogy milyen édes vagy, amikor morgolódsz? – érkezik egy hang mellőlem. Egy nagyon is jól ismert hang, ami közel sem a várt barátomhoz tartozik.

- Te? – szökik egy oktávval magasabbra az amúgy mély hangom és mellé meg még el is vörösödöm.

- Én – sétál elém mosolyogva, amitől szinte elolvasok, de uralkodom magamon.

- Akkor én megyek is – fordulok el tőle, hogy elinduljak, habár szívem szerint csak a karjaiba ugranék.

- Ne, Yeosang, kérlek – lép utánam, hogy aztán a karjait a derekamra fonva húzzon magához.

- Wooyoung – suttogom. – Engedj el!

- Nem – mondja határozottan. – Addig nem, amíg meg nem hallgatsz.

- Egyszer már meghallgattalak. Gondolom, azóta semmi sem változott – lépek ki a kezei közül, mert félő, hogyha tovább ölel magához, nem bírom majd visszafogni magam. – Vagy esetleg van egy időgéped, amivel meg nem történté tudod tenni azt az estét? – vonom fel a szemöldökömet.

- Azt kívánod, hogy bárcsak ne történt volna meg? – kérdez vissza, mire csak újra elvörösödöm. Ennél szebben le se buktathattam volna magam.

- Azt akarod, hogy hazudjak? – érdeklődöm beletörődötten. Ebből már úgysem jövök ki jól.

- Azt akarom, hogy adj nekem egy esélyt, Yeosang – lép elém újra, mire én csak hátrálok. Ezt egészen addig játsszuk, amíg a hátam a korcsolyapálya hideg kapujának nem nyomódik.

- Wooyoung... én... én – dadogom, ahogy újra magához ölel.

- Így meg fogsz fázni – húz el a hideg vastól, hogy helyette az ő izmos mellkasának simuljak. Nem tehetek róla, de ez a gesztus megmosolyogtat. – Kérlek – fúrja a fejét a nyakamba –, ha kell, könyörgöm is neked.

- Én... én ezt nem tudom – próbálom eltolni magamtól, de nem ereszt, és az én próbálkozásom sem volt túl határozott. A fenébe is már, hát meghalnék azért, hogy mindig így tartson a karjaiban. De egyszerűen képtelen vagyok benne újra bízni. Mert mi lesz, ha legközelebb is ez lesz? Hogy iszik egy kis alkoholt és a legelső szembe sétáló nőt ágyba viszi, aztán meg az én bocsánatomért esedezik? Nem kérek több megcsalást, épp elég volt a San hűtlenségén túltennem magam. Nem akarom ezt újra. Egyszerűen csak nem akarom.

- Yeosang – szorít még jobban magához. –, kérlek. Nem hazudtam neked. Haeyeon semmit nem jelent nekem, ahogyan az az este sem. Te vagy, aki érdekel, veled akarok lenni, téged akarlak a karjaimban tartani, a te ajkaidat akarom csókolni. Senki más nem érdekel. Tudom, hogy megbántottalak, de esküszöm neked, ha lehetne, visszamennék és kitörölném azt az estét, mintha csak meg sem történt volna.

- De megtörtént, Wooyoung– suttogom szinte már a könnyeimmel küszködve. Nem tudom, egyszerűen nem tudom, hogy mit tegyek. A szívem már régen megbocsátott neki, de az agyam folyamatosan azt üvölti, hogy ne engedjek neki, hogy újra át fog verni, hogy ő is csak olyan, mint mindenki más. És ez a kettősség szinte felemészt.

- Kérlek – veszi kezei közé az arcomat. – Kérlek, csak egyetlen esélyt kérek tőled. Csak hagyd, hogy bebizonyítsam, hogy tényleg te kellesz nekem – mered a szemembe kiskutya tekintettel, amitől hihetetlen édes, az én szívem pedig ha lehet, még hevesebben kezd el dobogni szinte már áttörve a bordáim.

- De ha újra megbántasz – szedem össze magam pár perc alatt. –, soha többet nem állok veled szóba. Soha többé – ismétlem meg a mondatom lényegét. Fogalmam sincs, hogy mit tettem most. Vagy életem legjobb döntését hoztam, vagy most törtem darabokra a saját szívem. Meglátjuk, remélem inkább az előbbi.

- Köszönöm – mosolyodik el őszinte boldogsággal a szemébe, ami engem is boldoggá tesz. – Ígérem neked, nem fogod megbánni – hajol hozzám közelebb, hogy azután eltüntesse a kettőnk között feszülő aprócska távolságot. Óvatosan, szinte már félve csókol, miközben szorosan ölel magához. Nem erőszakos, nem követel, egyszerűen csak elveszi az eszem egyetlen csókkal. A szívem felrobbanni készül a testemet pedig a hideg helyett a forróság járja át, de még ennél is többet akarok, így készségesen olvadok a karjaiba minden gesztusát viszonozva, amitől a csókunkba mosolyog. – És ha már itt vagyunk – húzódik el tőlem és az ujjait összekulcsolja az enyémekkel –, mit szólnál az első hivatalos randinkhoz? – bök a fejével a korcsolyapálya felé.

- Hát – vigyorodom el kínosan –, én nem tudok korcsolyázni – vallom be kelletlenül.

- Nem baj – lelkesül fel. –, majd én megtanítalak – húz a pálya felé.

Végül jó pár órát töltünk korcsolyázással. Vagyis ő korcsolyázik, én meg csetlek-botlok. De meg kell hagyni türelmesen tanítgat, fogja a kezem és minden lehetséges alkalommal csókol éreztetve velem, hogy engem akar, én pedig hiszek neki itt a hideg korcsolyapálya közepén fekve, miközben egy újabb észveszejtő csókba von, és azon csodálkozom, hogy a mozdulataiból áradó szenvedélytől nem olvad meg a jég körülöttünk. Bár ha az nem is, az én szívem biztosan, és azt kívánom, hogy ez az érzés sose múljon el. Legyen mindig velem, és szeressen engem, pont úgy, mint most az üres jégpálya közepén.