Az ellentétek vonzzák egymást. 

De meddig?! 

Sokszor jár az agyadban ez a mondás és nem tudod eldönteni, hogy az élet egy nagy igazsága, vagy épp a legnagyobb bullshit a Földön. Annyi biztos, hogy te nagyon éled, mikor így, mikor úgy. 

Ebben pedig tökéletes partnerre találtál a Luhan személyében, aki mintha csak azért született volna, hogy a te agyadra menjen.

Az igazat megvallva profi a dologban, néha már a puszta jelenléte is elég ahhoz, hogy a plafonig vigye a vérnyomásod. És mivel az osztálytársad, elkerülni hosszútávon szinte lehetetlen. Meg persze ő iszonyatosan élvezi a helyzetet.

Különbözőbbek aligha lehetnétek. Amíg te a megfontolt, tervezgetős típus vagy, aki szereti a kezében, a felügyelete alatt tartani a dolgokat, addig Luhan jóval spontánabb és inkább sodródik az árral, majd lesz valahogy alapon. Aztán persze ha valami nem épp úgy sül el, ahogy szerette volna, csak kimagyarázza belőle magát, kihasználva, hogy még a házas női tanerőket is képes levenni a lábukról egy mosolyával. Rosszabb esetben neked kell kihúzni a bajból, amiből viszont kezd nagyon eleged lenni. Te igyekszel távol tartani magad tőle, ő meg rendszert csinál a balhékból, így kénytelen vagy a közelében lenni... jóval többet, mint amennyi számodra egészséges lenne.

Mert tagadhatatlan, hogy rád is hatással van az a bizonyos mosoly. Bármennyire is szeretnéd, hogy ez ne legyen igaz, akárhányszor meglátod a szíved hevesebben kezd dobogni és a pillangók életre kelnek a gyomrodban. És közel sem a düh miatt, bármennyire is akarod ezt bemagyarázni magadnak. Bár ez nem változtat azon, hogy néha azért kedved támad egyet-kettőt belerúgni, de úgy izomból. Főleg, amikor kiskutya szemekkel részletezi, hogy épp milyen csávából kellene megmenteni a hátsóját és közli veled, hogy téged szeret a világon a legjobban. Na persze, közvetlenül valószínűleg azok után, akik önként és dalolva repülnek az ágyába. Mert, hogy ilyenből sincs kevés. Ez pedig nem kicsit bánt téged. De ezt akkor sem vallanád be hangosan ha az életed múlna rajta se. Így is elég nagy az önbizalma, nem kell ezt még fokozni.

Az osztálykirándulás pár nap múlva lesz. Ez a dolog pedig, mintha elvette volna az emberek eszét. Az egyébként sem túl nyugodt osztály most olyan, mint egy felbolydult méhkas. Hangosak, lelkesek, be nem áll a szájuk és egy rakás szabály megszegését tervezgetik fennhangon. Te pedig igyekszel úgy tenni, mintha süket és láthatatlan lennél.

- Majd a mi kisfőnökünk kihúz minket a bajból – lép melléd a szünetben Luhan és átöleli a vállad. – Ugye, Cica? – néz le rád egy huncut mosollyal az ajkain.

- Még egy Cica és kihajítalak az ablakon – morgod és kilépsz az öleléséből.

- Milyen kis harcias – vigyorog továbbra is.

- Utállak! – vágod hozzá kissé hisztisen, mire csak jóízűen felkacag.

- Tudod, Cica, imádom, ahogy utálsz – vonja meg a vállát majd egy kacsintás után távozik a sleppjével.

A kirándulásig lévő idő hamar eltelik. Szinte még levegőt is alig van időd venni, máris a buszon találod magad a húsz osztálytársad alkotta zsivaj kellős közepén. Nem vagy te semmi mókának elrontója, éppen ezért az esetek nagy részében inkább tényleg nem mondasz semmit. Ez pedig most sincs másképp. Az ablakon kibámulva nézed a mellettetek elsuhanó tájat néha jót mosolyogva egy-egy idióta poénon.

- Jól áll neked, amikor mosolyogsz – vetődik le melléd Hyungjun hirtelen.

- Köszönöm – fordulsz felé mosolyogva.

Hyungjun aranyos. Az osztály kevésbé menő részébe tartozik, így tényleg normális. Kedves, okos és segítőkész, és valami oknál fogva nagyon szúrja a Luhan szemét, aki egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy piszkálja a srácot.

- Útban vagy, pápaszem – áll meg mellettetek most is egy mérges fintorral.

- Luhan! – csattansz fel.

- Inkább megyek – mosolyodik el az alacsonyabb, majd feláll és négy-öt sorral hátrébb sétál.

- Most boldog vagy?! – nézel a diadalittasan vigyorgó szőke srácra.

- Tökéletesen – foglalja el a megüresedett helyet, majd onnan folytatja eddig űzött tevékenységét. Te pedig csak szemeidet forgatva fordulsz vissza az ablak felé.

Viszonylag hamar megérkeztek a kirándulás helyszínére, elfoglaljátok a szállást, majd az ebédlőbe vonulva hallgatjátok a nem túl izgalmas tanári előadást az elkövetkezendő két nap programjáról, miközben mindenki majd' elalszik. Aztán egyszer csak vége az eligazításnak és mindenkit visszaküldenek a faházába. Nem sokkal később pedig, minden tervezgetés ellenére, minden ház elcsendesül. Úgy látszik a vérbeli rossz fiúknak is kell néha egy kis szundi.

Az elkövetkezendő másfél nap a szokásos kirándulós programokkal van tele. Strandolás, múzeumok, idióta kincskeresős játék és rengeteg rinya. Te lassan kezded elveszíteni a reményt, hogy ép ésszel térsz haza, amikor a kegyelemdöfést az osztályfőnökötök adja meg.

- Ma éjszaka bátorságpróbára megyünk az erdőbe! – közli veletek lelkesen.

- Ki van zárva – bukik ki belőled azonnal. Egyetlen dolog van a világon, amitől félsz. Ez pedig a sötét. Eszed ágában sincs önszántadból a vaksötétben kóborolni egy erdőben.

- Nyugi, Cica, majd én megvédelek – vigyorog Luhan, amire a tanárnő le is csap azonnal.

- Remek, az első párosunk meg is van – csapja össze a tenyerét. – A többiek is álljanak párba.

- Megöllek – sziszeged Luhan felé, mikor elégedetten melléd sétál.

- Inkább hálás lennél nekem, hogy megvédelek – vigyorog továbbra is, amire már nem reagálsz. Sőt, egész nap hozzá sem szólsz, amit ő csak vigyorogva visel.

Már bőven tart a bátorságpróbának keresztelt nyilvános kínzás, amikor először szólsz hozzá.

- Nem arra kell menni – húzod vissza az egyik ösvényről, ami egész biztosan nem a cél felé vezet.

- Dehogynem – tiltakozik. – Délelőtt is erre jöttünk.

- Tuti, hogy nem. Emlékszem erre a fára – böksz a másik ösvény mellett lévő hatalmas lombú fára.

- Ebben a rohadt erdőben minden kibaszott fa egyforma, ráadásul koromsötét van – ellenkezik. – Honnan tudod, hogy az volt?

- Nekem mindegy – vonod meg a vállad. – Én arra megyek – indulsz el a szerinted helyes irányba, majd pár pillanat és egy hatalmas sóhaj után Luhan is követ.

Ami, mint kiderült a lehető legnagyobb hiba volt. Órák óta barangoltok az erdőben, amikor kénytelen vagy elismerni, hogy bizony eltévedtetek. Luhan dühös szemekkel méreget, miközben körbe-körbe járkáltok.

- Ne nézz rám így! – csattansz fel, mikor megunod a bámulást.

- Talán meg kellene, hogy dicsérjelek? – kérdezi ironikusan. – Ez nem történt volna meg, ha nem lennel ilyen irányításmániás – vágja hozzád.

- Nem vagyok irányításmániás! – meredsz rá dühösen.

- Dehogynem! És állandóan ellenkezel – heveskedik. – Folyamatosan mást csinálsz, mint amire számítanék.

- Meg ne haragudj már, hogy néha gondolkozom! Nem vagyok egy szinten a kis barátnőcskéiddel. Nekem van agyam és használom is! – vágsz vissza szinte már hisztizve.

- Ó, szóval zavarnak a barátnőim – rajzol macskakörmöket a barátnőim szónál. – Jól áll a féltékenység, Cica – lép eléd és szorosan öleli át a derekad.

- Nem vagyok féltékeny és engedj el! – próbálsz szabadulni, de minél jobban mocorogsz, annál szorosabban ölel magához.

- Elismered, hogy nem volt igazad? – kérdezi egy szórakozott mosollyal továbbra is szorosan ölelve magadhoz.

- Nem – vágod rá morcosan, de feladva az ellenkezést simulsz bele  a karjaiba.

- Hihetetlen vagy – hajol hozzád közelebb.

- Hagyjál – duzzogod.

- Édes vagy – simít az arcodra.

- Utállak – bújsz bele az érintésébe.

- Én pedig még mindig imádom, hogy utálsz – suttogja az ajkaidra, majd egy édes csókba hív. Eleinte nem viszonozod, de ahogy szorosabban húz magához, képtelen vagy tovább ellenállni,  megadva magad az akaratának csókolsz vissza. Ő pedig csak belevigyorogva mélyíti el. Hosszú percekkel később pihegve váltok el egymástól. – Gyere, kiviszlek innen – csókol a homlokodra, majd ujjaitokat összefűzve indul el veled ezúttal a helyes irány felé.