Mindenkinek jár egy második esély.

De mi van akkor, amikor valaki már az elsővel is két életet tett tönkre? Akkor az már matematikailag a harmadik esély, nem? Az is jár?

A középiskola befejezése után egyetlen perc gondolkodás nélkül indulsz útnak. Magad mögött akarsz hagyni mindent és mindenkit. Kell neked az a második-harmadik, ki tudja hányadik esély. Jó messze a múltadtól és az emberektől, akik eddig körülvettek. Távol mindentől, ami miatt azzá váltál, akivé nem akartál.

Szöul épp elég messze van, hogy újrakezdhess mindent.

Csak épp arra nem számítasz, hogy egy téglalap alakú mosoly pontosan egy olyan történetbe csábít bele, amik elől épp elmenekültél.

Egy totális véletlen folytán ismered meg Taehyungot, de persze nem kell sok idő, hogy rájöjj, hogy ki ő. Viszont ennek ellenére is sok időt töltesz el vele, amik alatt egyre világosabbá válik, hogy sok közös van bennetek... talán túlságosan is sok. Habár két ellentétes oldalról szemlélitek a világot, sokban hasonlítotok egymásra. Pontosan ezért kezdesz el iránta jóval mélyebb érzelmeket táplálni annak ellenére is, hogy köztudomásúan barátnője van.

És pontosan ezért ijedsz meg attól, hogy ő látszólag pontosan ugyanazzal a hévvel viszonozza is ezeket az érzéseket. Borzasztó deja vu-d van és nem akarsz ebbe újra belemászni.

Csakhogy Taehyung nem az a fajta, akit könnyen le lehet rázni.

Eljön a nap, amikor mindent tisztáznotok kell, hogy tényleg minden darab a helyére kerüljön. Hogy miért viselkedik Jimin furán, ha szóba kerül Taehyung kapcsolata, hogy te miért vagy szinte már elutasító, amikor szóba kerül a kettőtök kapcsolata, egyáltalán mit akartok egymástól?!

És ez a nap most jött el.

Taehyung nappalijában ücsörögve kezedbe veszed az asztalon lévő bögrét, amiből kellemes levendula illatú teagőz száll fel és minden figyelmedet a melletted ülő fiúnak szentelted. Ő is elhelyezkedik melletted kényelmesen és a kettőtökön pihenő puha takaró sarkát kezdi piszkálni. Egy nagy sóhaj után percekig nem szólal meg, valószínűleg a gondolatait szedi össze. Aztán egy újabb hatalmas levegővétel után belekezd a történetbe.

- Az egész még a gyakornoki éveim előtt kezdődött. Volt egy barátnőm, Hyunseo. Sokáig úgy voltam vele, hogy azt a lányt fogom feleségül venni – kúszik egy nosztalgikus mosoly az arcára. – Tökéletes volt, de komolyan. Kellően bolond és kalandvágyó, de mellette kedves és értelmes. Ugyanúgy el lehetett vele komoly dolgokról beszélgetni, mint ahogy az éjszaka közepén egy bevásárló kocsival keresztülszelni Daegu utcáit. Kitartott mellettem akkor is, mikor jelentkeztem gyakornoknak, akkor is, mikor úgy tűnt, hogy nem vagyunk elég sikeresek és minden álmom véget ér, és akkor is, amikor elkezdődött ez az egész őrület. Soha sem panaszkodott vagy mutatta jelét annak, hogy valami nem működik. Aztán egyszer csak elkezdett megváltozni ez az egész és nem csak az ő részéről – halvány szomorúság suhan át Taehyung sötét tekintetén, mire te önkéntelenül is a kezére simítod a sajátod. – Ritkultak a találkozások, a beszélgetések, az együtt töltött idő. Hazudnék, ha az mondanám, hogy engem ez nem viselt meg. Sőt, amikor pontot tettünk a kapcsolatunk végére igencsak összetörtem. Kár lenne tagadni. Nagyon sokat buliztam, ittam, hogy könnyebb legyen felejteni. Volt, hogy napokig ki sem jöttem a szobámból és elviselhetetlen hangulatingadozásaim voltak – ismeri be egy keserédes mosollyal. – Ő volt az első szerelmem, akivel el tudtam volna képzelni az életemet. És bár tudtam, hogy mindkettőnknek így lesz a legjobb, elemi erővel tört rám a kétségbeesés olykor, hogy nem volt mellettem. Jimin már akkor is a legjobb barátom volt, így talán ő érzékelt a legtöbbet ebből az egészből és már akkor sem volt képes elfogadni azt, hogy igazából semmi sem történt, én mégis a padlóra kerültem – pillant ki az ablakon és a tekintetéből látszik, hogy épp nagyon messze jár gondolatban. – A mai napig gyűlöli Hyunseot, holott szegény lány semmiről sem tehet. Egyszerűen csak megváltoztunk mindketten. Még ma is, mikor haza megyek, látom őt. Nem mondom, hogy nem halok meg minden alkalommal egy kicsit – kuncog egy aprót –, de már nincs rám olyan hatással, mint akkor. Valószínűleg Jimin nem akarja újra átélni azokat a napokat és ezért viselkedik így Minaval és gyanakszik arra, hogy megcsal – vonja meg a vállait. – Legalább nyomós oka lenne rá, hogy utálhassa őt. De így képtelen mit kezdeni az elmúlással, pedig valószínűleg tényleg ez lesz a vége.

- Gondolod, hogy ez lenne a vége a kapcsolatotoknak? – kérdezel vissza.

- Igen – sóhajt egy hatalmasat és közben az ujjaiddal látszik, ami halvány mosolyt fest az ajkaidra. – Mikor megismertem Minat, szinte még kölyök voltam. Kissé el voltam szállva magamtól és az egész körülöttem tomboló őrülettől – réved el újra egy pillanatra. – És erre ő csak ráerősített, hiszen egy gyönyörű lány. Csinos, okos, ő is kissé őrült, mint ahogyan azt sokszor hallottam, pont olyan, mint én csak lányban.

- És akkor mi a baj? – érdeklődsz.

- Megváltoztam – sóhajtott. – Ahogy Mina is. Mások vagyunk már, mint mikor megismerkedtünk. Kicsit más az értékrendünk, mások a tapasztalataink és ezáltal teljesen más a világnézetünk is – pillant rád. – Túlzás nélkül mondhatom, hogy az elmúlt hét évben többet éltem és tapasztaltam, mint sokan egész életük alatt. Többet láttam a showbizniszből, mint amennyit valaha is szerettem volna. Megtapasztaltam az ismertségnek mind a jó, mind a rossz oldalát – hangjába egy csepp csalódottság bujkál. Bizonyára ő sem így képzelte ezt az egész idolságot. – Ma már, ha hazaérek egy-egy turnéról, másra sem vágyom csak arra, hogy a családommal lehessek. Esetleg a barátaimmal elmenjek bulizni, de mindenféle flanc nélkül csak ők és én. Mina pedig pont ennek az ellentéte. Legyünk ott minden sajtóeseményen, minden divatbemutatón, minden koncerten. Mutassuk meg magunkat. Nem hibáztatom érte, de erre már nekem nincs szükségem. Szeretem őt, de már nem úgy mint ezelőtt és azt hiszem, valóban már csak idő kérdése, hogy pont kerüljön a kapcsolatunk végére.

- A változás jó – mosolyogsz rá bátorítóan és megszorítod  kezét.

- Te már csak tudod, ugye? – kérdez vissza egy mindentudó mosollyal. – Azért Európa után Szöul elég nagy változást jelent.

- Ez így van. Bár az én esetemben inkább beszélhetünk menekülésről, mint változtatásról – húzod egy kelletlen mosolyra az ajkaid.

- És mi elől menekültél? – kérdez vissza, miközben a lelógó takarót visszarendezi köréd.

- Ha teljesen őszinte akarok lenni, magam elől – nevetsz fel ironikusan.

- Izgalmasan hangzik – kacsint rád, mire te is belekezdesz a saját történetedbe.

- Mivel én vagyok a legkisebb a családban, így állandóan velem volt elfoglalva mindenki. Hova megyek, kivel leszek, mit csinálok. Ez egy idő után igen csak zavaró tud lenni – vallod be. Talán gyerekesnek hangzik, mégis ez volt az egyik legmeghatározóbb. – Lázadásként bekerültem egy olyan társaságba, amibe nem kellett volna. Ne gondolj rosszra – reagálsz a kissé meglepődött fejére. – Semmi olyasmit nem tettem, amit később felhasználhatnának ellenem, inkább csak a viselkedésem ment át egy kissé elviselhetetlenbe. Ha egyszerűen akarom megfogalmazni, azt mondom, olyan voltam, mint egy sznob picsa – vonod meg a vállad, bár sok idő kellett, hogy ezt valóban így tudd látni. – Nem érdekelt senki és semmi, úgy és akkor gázoltam keresztül az embereken, ahogyan és amikor kedvem tartotta.

- És mi késztetett változásra?- kérdezi egy gyengéd mosollyal, és ezúttal ő veszi a tenyerei közé a kezed.

- Elveszítettem az életemből azt a két embert, akik a legfontosabbak voltak nekem a családom után – válaszolod halkan. Még ma is fáj. Drága tanulópénz volt ez az élettől, bár kétségkívül hatásos.

- Mi történt? – dönti oldalra a fejét és közelebb húzódik hozzád, miközben a kezedet cirógatja.

- Lisa a legjobb barátnőm volt nagyjából az első naptól az iskolában – jelenik meg egy nosztalgikus mosoly ezúttal a te arcodon. – Hiába gazdagok a szüleim, mindig is azt tanították, hogy nem a pénz teszi az embert emberré. Így hát cseppet sem érdekelt, hogy Lisa nem abban a társadalmi rétegben foglal helyet, mint én. Okos volt, kedves és vicces. Mikor összebarátkoztunk még ez számított – pillantasz félre, ahogy az emlékek sokasága szinte megelevenedik a szemeid előtt. Még mindig fájdalmas ezekre visszagondolni. – Tudtunk egymásról mindent, minden féltett titkát a másiknak. Hogy ki tetszik, kit utálunk, ilyenek. Aztán jött a gyökeres változás. Olyan lányokkal kezdtem barátkozni, akik lenézték azokat, akik nem BMWvel járnak iskolába és nem az éppen aktuális dizájner cuccokban lófrálnak. Miközben minél jobban az ő bűvkörükbe kerültem, egyre csak távolodtam el Lisától. A végső csapást az adta meg a kapcsolatunknak, mikor csupán heccből elcsábítottam azt a fiút, akibe Lisa őszintén szerelmes volt. Azután soha többé nem állt velem szóba. a találkoztunk is a suli folyosóján, csak keresztülnézett rajtam – a végét már csak halkan suttogod és nem nézel Taehyungra. Nem akarod látni a tekintetét, nem akarod tudni, hogy most mit is gondol rólad.

- És a másik ember? – simít gyengéden az arcodra, hogy maga felé fordítsa. Ajkain halvány mosoly ül, ami meglep. De válaszolsz a kérdésre.

- Evan – mosolyodsz el keserédesen. – Evan olyan volt nekem, mint neked Hyunseo. Úgy képzeltem a gimiben, hogy ő lesz a férjem, a gyermekeim apja. Csak aztán, mikor látta, hogy mi lett belőlem, nem volt rám kíváncsi és még csak hibáztatni sem lehetett érte – remeg meg egy pillanatra a hangod. – Mindig próbáltam ezt a változásra fogni, hogy senki sem volt hibás ezekért az elmúlt dolgokért, de így belegondolva igenis lehet okolni érte valakit, mégpedig csakis engem. Az utolsó gimis évben ők ketten egymásra találtak. Talán ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy mit is csináltam, de ekkor már nem volt visszaút – a hangod elcsuklik egy pillanatra. Sosem mondtad még ki ezeket a szavakat. Még magadnak sem... – Mindketten végérvényesen megutáltak – fűzöd hozzá csendesen. –  Alig vártam, hogy véget érjen a tanév és elhagyhassam az országot. Azután idejöttem szabadulni a magam kis démonaitól és teljesen új lappal kezdeni mindent. Megismertem Soojint és egy teljesen új világ nyílt ki előttem. Igyekszem mindenkivel kedves lenni, nem átgázolni másokon és visszatérni ahhoz a régi személyiségemhez, aki voltam. Szeretnék jó ember lenni és igyekszem nem arra gondolni, hogy hogyan űztem el magam mellől két nagyszerű embert – a mondandód végén már folynak a könnyeid, amit észre sem veszel. Taehyung csak közelebb ül hozzád és magához ölel, miközben te már zokogsz. Jól esett ezt így valakinek elmondani, még Soojint sem avattad be ennyire mélyen ebbe a dologba, pedig a legjobb barátod.

- Jó ember vagy, T/N – simogatja az arcod, miközben te zokogva kapaszkodsz belé. – Mindenki követ el hibákat, az a lényeg, hogy erre rájöttél és javítani akarsz rajta. Megfizetted az árát, de ezért vagy most az, aki vagy. Ha vissza lehetne forgatni az időt, én is annyi mindent másképp csinálnék, de akkor már nem ez az ember lennék, aki most vagyok. Lehet, hogy sosem ismertem meg volna a srácokat, akik most már a testvéreim vagy téged – mosolyog le rád, mire te csak még jobban a karjai közé bújsz. – Az élet így vagy úgy, de mindig ad egy lehetőséget a törlesztésre. Talán pontosan azt, hogy valaki más életét boldoggá tedd. Talán ezzel lesz teljes a számla – hajol közelebb hozzád. – Én sem Hyunseot, sem Minat nem tudtam boldoggá tenni – simít az arcodra. – Bízom abban, hogy te leszel a karmám kulcsa – mosolyodik el édesen. – Hogy te leszel a boldogságom – suttogja még az ajkaidra, majd gondolkodás nélkül csókol meg nem hagyva, hogy egy pillanatig is megpróbálj ellenállni neki. A csókotok édes és keserű egyszerre. Édes, mert egy újrakezdés csókja. Keserű, mert egy újrakezdés mindig valaminek az elmúlását is jelenti egyszerre. Az elmúlás pedig mindig fáj. De minden fájdalomra létezik gyógyír, amit az élet mindig felkínál,  csak észre kell hogy vegyük.

Talán igaza van Taehyungnak. Talán tényleg ő a kulcs. És talán tényleg mindenkinek jár egy új esély...

...még neked is.