Probléma-e, ha az ember vágyik a figyelemre? Hol van a határa annak, ami még átlagos? Hol végződik az önértékeléshez szükséges szint és hol kezdődik az, ami már szinte beteges figyelem felkeltés? Egyáltalán kinek a tisztje megítélni ezt a határt? Ha átléptük rajta, van-e onnan visszaút? Ha igen, akkor mi kell hozzá?

A jó szó ebben az esetben inkább a ki...

Mindig is az a fajta ember voltál, akinek szüksége volt arra, hogy elismerjék, hogy megdicsérjék, hogy hallja azt, hogy jó abban, amit csinál vagy épp, hogy jó az új frizurája, csinos a frissen szerzett ruhája. Sosem gondoltad magadról azt, hogy ezzel baj lenne vagy ne lenne normális. Nem gondolod túl nagydolognak azt, hogy naponta posztolsz az Instagramon vagy épp életed apró részleteibe avatod be a követőidet.

Csak aztán valahogy kicsúszik az irányítás a kezeid közül. Már nem elég a napi egy poszt, szinte állandóan live-ban vagy és szinte megszállottam figyelsz minden egyes reakciót, ami a tartalmaidra érkezik. Keresed az újabbnál újabb lehetőséget, hogy még több követőd szerezz. Lassan odáig fajul a dolog, hogy már az sem érdekel, hogy milyen tartalmakkal szerzed meg a figyelmet, ahogy az sem, hogy hány évesek figyelme a tiéd. 

Csak figyelmet akarsz és elismerést... gyakorlatilag bármi áron.

Számtalan vitába bonyolódsz bele, amikbe nem kellene és ezeket meg is osztod, amit pláne nem kellene. A követőid veled értenek egyet, védenek téged, de minden egyes negatív komment olyan hatással van rád, ami lassan ijesztő méreteket ölt.

Ez az, amit egy nap a barátaid megunnak. Igyekszel előttük titkolni az általad is felismert problémát, de nagy szerencsétlenségedre egyikük sem vak. Habár eleinte kézzel-lábbal ellenállsz, végül beismered, hogy szükséged van a segítségre,

Így kerülsz el egy pszichológushoz. Aki bár mond érdekes és megfontolandó dolgokat, nem igazán javít a helyzeteden. Vagyis ha őszinték akarunk lenni, nem ő javít a helyzeteden.

A foglalkozásokra járogatás közben ismersz meg egy halk szavú, visszahúzódó srácot Yongguk személyében, aki valahonnan nagyon ismerős neked, de nem tudsz rájönni, hogy honnan. Az elsőre kifejezetten zord kinézetű fiú felkelti az érdeklődésed. Amikor pedig először látod mosolyogni, szinte azonnal beleszeretsz. A megismerkedés vele viszont nem is olyan egyszerű. Hetek telnek el úgy, hogy még csak azt sem sikerül belőle kiszedni, hogy neki miért van szüksége segítségre bármennyire is igyekszel.

- Szia, Yongguk! – foglalsz helyet mellette ma is.

- Szia, T/N! – üdvözöl kedvesen, ahogy mindig. – Hogy vagy? – érdeklődik.

- Köszönöm jól – mosolyogsz rá. – Mr. Shim itt van? – böksz a fejeddel a barnára mázolt iroda ajtó felé, ami mögött a terapeutátok lelhető fel.

- Őszintén, nem láttam – ismeri el csodálkozva. – Amióta itt vagyok, egész biztosan nem jött ki onnan.

- Kopogjunk be – javaslod. – Ha nincs itt, nem akarok itt ülni egész nap – pattansz fel és meg is ütögeted a falapot. Majd újra, és újra. – Itt egy teremtett lélek sincs – állapítod meg. – De mondjuk legalább szólt volna – morgod az orrod alatt. – Na, mindegy – legyintesz. – Nincs kedved elmenni valahova, ha már így lett egy óránk? – fordulsz felé érdeklődve. Valójában igen is jóban lettetek az elmúlt hetekben. A kölcsönös vonzalom is érzékelhető, csak épp te nem tudsz vele mit kezdeni, ahogy ő sem veled. Viszont nem vagy az a típus, aki sokáig el tudja viselni a macska-egér játékot.

- Mehetünk – egyezik bele önmagához képest lelkesen. Mielőtt azonban kiléptek az utcára, a fekete pulcsijának a kapucniját mélyen a fejébe húzza elrejtve a hollószín tincseket. Bár furcsának találod, nem jegyzed meg.

- Hová menjünk? – kérdezed tőle, mikor már az utcán sétáltok.

- Mi lenne, ha vennénk valahol valami kaját és kiülnénk a folyópartra? Tudok egy jó helyet – indítványozza, te pedig lelkesen bólogatsz. Végül is ez így egészen randinak hangzik. Miután megvettétek a kaját, amibe cseppent némi desszert is és két jó nagy adag kávé is, lassan elindultok a part felé. Yongguk egy eddig számodra ismeretlen helyszínre visz, ami azonnal elvarázsol. – Nem sokan ismerik ezt a helyet – magyarázza, miközben leültök az egyik padra. – Azért is szeretek idejárni – miután mindketten elhelyezkedtek, el kezdtek enni és közben az élet nagy kérdéseit megvitatni. Nem kevés könyörgés után beleegyezik abba, hogy készíts egy közös fotót magatokról, szigorúan a kapucni nélkül. Ám, amikor posztolnád, a kezed után kap. – Ne oszd meg, kérlek – néz rád szinte kétségbeesetten.

- Ohm, persze – mondod kissé bizonytalanul, de elteszed a telefont. Az elmúlt időben, mióta időt töltesz a fiúval, egyre kevésbé akarsz a social media felületeiden lógni, sokkal inkább beszélgetsz Yonggukkal. De, amikor nincs veled is egyre ritkábban foglalkozol azzal, hogy újabb és újabb ötleteken agyalj. Posztolni posztolsz, de mintha már nem tűnne annyira érdekesnek. Főleg, mert a fiúval akkor is kapcsolatban vagy, amikor nem találkoztok. A barátaid is és a szüleid is Mr. Shimnek tulajdonítják a változást, te azonban tudod, hogy ez egészen másvalakinek köszönhető.

- Tartozom neked egy kis magyarázattal, azt hiszem – sóhajt hatalmasat a melletted ülő, miután hosszú percek óta csak várakozóan nézel a szemeibe. Az ónix párból megannyi kétséget és vívódást olvasol ki, amik mellett halványan dereng valami egészen más is. Ez a fiú titokzatos és kiismerhetetlen. Ritkán ülnek ki érzelmek az arcára, most azonban látni hagyja számodra minden érzelmét. Nem az arcán, a szemeiben. – Kezdjük azzal, hogy tetszel nekem – mondja határozottan, de a vallomása halvány pírt fest az orcáira, ami hihetetlenül aranyos. – Többször kérdezted már tőlem, hogy miért is van szükségem Dr. Shim segítségére – lassan fordítja a tekintetét a folyóra, miközben a kezed a tenyerébe veszi és az ujjaiddal kezd játszani. – Idol vagyok... voltam... magam sem tudom már... – nevet fel kényszeredetten.

- Innen voltál ismerős! – szakítod félbe egy pillanatra, mire csak elmosolyodik.

- Meglehet. Mindig is vágytam arra, hogy zenélhessek. Hogy dalokon keresztül fejezzem ki magam és minél több emberhez eljussanak a gondolataim – kezd bele kissé rekedten, miközben továbbra is a kézfejedet cirógatja. – Van egy nagyon jó mondás – kuncog. – Van, amikor olyasmire vágyunk, amire még nem állunk készen. Nos, ahogy a mellékelt ábra mutatja, az idolságra én még nem álltam készen – sandít rád. – Megtörtem a népszerűség súlya alatt. Minél ismertebbek lettünk, a rajongók annál többet akartak tudni rólunk. Sosem voltam az a fajta, aki vágyott a figyelemre, közel sem azért lettem idol. És egy idő után teher is lett a túl sok engem követő szempár, ahogy a megjegyzések is. Mindegy volt, hogy pozitív vagy negatív, a végén már egyikkel sem tudtam azonosulni. Az egyik rész tökéletesnek látott, holott valójában messze állok a tökéletestől és ezt én tudom a legjobban. A másik oldal tehetségtelennek nevezett, ami szintén nem igaz, hisz nem jutottam volna eddig, nem?! – teszi fel a költői kérdést. – Ennek a két oldalnak az összecsapása volt az, ami a legnagyobb gondot okozta. Eljutottam arra a pontra, hogy már nem tudtam, hogy ki vagyok. Nem tudtam, hogy milyen vagyok valójában. Saját magam kezdtem el megkérdőjelezni. Egy idő után éreztem, hogy segítségre van szükségem. Szünetre jöttem és felkerestem Mr. Shim rendelőjét. Habár sokkal jobb a helyzet, még ma sem szeretem a figyelmet és igyekszem kerülni is azokat a helyzeteket, amik vonzanák. Ezért kértem, hogy ne oszd meg. Szeretem ezt a helyet és szeretném, ha a miénk maradna. Ha felismernek a fotón, előbb utóbb kiderítik, hogy hol készült. Nem mellesleg, te sem lennél kímélve – fordul feléd egy keserédes mosollyal. – Hidd el, ezt a fajta figyelmet nem akarod magadnak és én sem akarom, hogy bántsanak téged... főleg miattam – fűzi hozzá csendesen – Szeretnélek téged magam mellé. A vidámságod, a boldogságod, meg az őrült ötleteid – nevet fel. – De figyelmet nem szeretnék, csakis a tiéd – simít gyengéden az arcodra. – Cserébe megígérem, hogy úgy figyelek rád, hogy neked se legyen szükséged a mások véleményére. Csodás lány vagy. Okos, bátor, kicsit flúgos, de az belefér – gonoszkodik egy kicsit. – Sose kívülről várd a megerősítést. Higgy magadban, ez a kulcs. Fogadd el a negatív kritikákat is. Sok születik bántó célzattal, de akadnak olyanok is, amiket érdemes megfontolni néha. Nem vagyunk tökéletesek közel sem. Kialakul egy torz kép rólunk azokban, akik követik a mindennapjainkat, egy olyan kép, amiről mi tudjuk, hogy nem igaz. Ha túl sokat adunk a véleményekre, az egy idő után összezavar mindent és előbb vagy utóbb, de megtörünk a nyomás alatt – fejezi be halkan.

Keresed a szavakat. Erre így sosem gondoltál. Sosem akartad látni a figyelem negatív oldalát. Sosem találkoztál még olyan emberrel, aki elmondta volna neked őszintén a csillogó felszín alatti valóságot.

- Azt hiszem, szeretném csak a te figyelmed – simítasz az arcára, mire ő csak mosolyogva csókol lágyan az ajkaidra.

Te is tudod, hogy nem oldódik meg minden egy csapásra sem a te életedben, sem az övében. De egymást támogatva talán megtaláljátok mindketten az egyensúlyt az életetekben, ami segít majd egyenesben tartani mindent.