Szóóóval az én drága Édim ma 18 éves :D Te vagy jelenleg a kedvenc felnőttem ;) <3

Nagyon-nagyon-nagyon boldog szülinapot! <3 Szeretlek! <3

Az ember a felnőttségre pontosan úgy gondol, mint valami világmegváltó dologra. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy attól a perctől kezdve, hogy betöltjük a nagykorúságot, valami katartikus, mindent megváltoztató csoda megy végbe bennünk. Hirtelen megértjük a világ minden bonyolultságát, minden megválaszolatlan kérdésre képesek leszünk választ adni és minimum minden problémánk megszűnik, de legalább is mindent képesek vagyunk megoldani. Nem mellesleg utána már csak és kizárólag jó döntéseket hozunk.

Ezzel szemben mi történik valójában?

Elkövetjük életünk legnagyobb hülyeségeit (az okosabbak csak egyet, a többiek általában végtelen számút) a felelősségteljes felnőtt jelzőtől elvakultan és némileg önhitten. Aztán ha szerencsénk van, akkor csak egy rövid ideig isszuk a levét, ha viszont nem, akkor egy életen keresztül.

Te magad már épp nem tudod eldönteni, hogy mi is lenne a jó... lehetőleg eltűnni a Föld színéről, de most rögtön. Vagy valahogyan megtanulni teleportálni...

MOST!

Tényleg jó ötletnek tűnt... 

Messziről. 

Otthon.

A négy fal között.

Tömeg nélkül.

Na de így?!

- Én biztos, hogy meghibbantam – dünnyögöd az orrod alatt, miközben próbálsz átvágni a reptéren tanyázó tömegen. Elborzadva nézed a milliónyi embert... erre nem számítottál. Pláne nem az országban tartózkodásod első tizenöt percében. Magad után rángatod a súlyos bőröndöt és folyamatosan az jár a fejedben, hogy miért? Miért itt? Miért most? És egyébként is... MIÉRT?! A gondolataid közül végül egy nagy csattanás és egy fájdalmas földet érés térít vissza.

- Ó, Istenem, ne haragudj! Nem figyeltem! Jól vagy? – hallasz meg magad felől egy hangot, majd szembe találod magad egy idegen, de igen szimpatikus mosollyal.

- Pe-persze – dadogod bénán. – Te ne haragudj, azt hiszem, egy kicsit elbambultam – fűzöd hozzá egy kedves mosollyal. Igyekszel nem elijeszteni szegényt, de be kell vallani meglehetősen érdekesen tudsz reagálni az idegenekre...

- Semmi baj – mosolyog rád vissza, majd mikor meggyőződik arról, hogy két lábon állsz és remélhetőleg úgy is maradsz, egy barátságos köszönés után magadra hagy, te pedig csak hosszasan bámulsz utána. Végül megrázva a fejed visszatérsz a valóságba, ahol újra érzékeled magad körül a tömeget, amit eddigi életed során mindig is tudatosan kerültél, most pedig önszántadból gyalogolsz bele a közepébe. 

Végtére is, az embernek néha ki kell lépnie a komfortzónájából nem!?

Már rég eltervezted, hogy amint nagykorú leszel, ellátogatsz Koreába. Nos, ötletnek jó volt, de a jelenlegi helyzetben inkább hazamennél. A fene gondolta, hogy ekkora tömeg lesz már a reptéren is... Na de, ha már itt vagy, hozd ki ebből az egészből a legjobbat.

- Komfortzóna! – emlékezteted magad továbbra is az orrod alatt dünnyögve egészen addig, amíg el nem érsz a város csendes kis részére, ahol az elkövetkezendő időt fogod tölteni.

Hatalmas vágyad teljesül azzal, hogy most itt vagy. Meg persze jó sok spórolt pénzednek mondhattál búcsút. Igazából évek óta erre gyűjtöttél, most valamiért mégsem érzed azt a földöntúli elégedettséget, amit ettől az úttól vártál. A szüleid próbáltak lebeszélni erről az egészről, majd mikor látták, hogy hajthatatlan vagy, egy „felnőtt vagy" hangzású beletörődéssel rád hagyták a dolgot. Meg persze kisegítettek némi pénzzel. Igazából hajlandóak állni az első két havi lakbéred. Ha annyi idő alatt találsz munkát, maradhatsz, ha nem, akkor haza kell menned. Így szólt az egyesség. Szíved szerint most azonnal felülnél az első Európába tartó gépre, de az egyenlő lenne azzal, hogy elismered, hogy igazuk van. Márpedig nincs! Felnőtt vagy, papíron legalább is és képes vagy megállni a saját lábadon, ha kell. Épp itt az ideje, hogy ezt bebizonyítsd.

Napokig járod a környéket valami munka után kutatva, de semmi. Pedig még a nyelvet is beszéled... nagyjából. Na jó, eladni talán nem tudnának, de tény, hogy egy helyi közértben nehezen tudnád kitalálni, hogy mit is vár tőled a vevő. De sebaj, valami majd csak lesz. Igyekszel ezzel a mondattal vigasztalni magad, de mikor az első hónap véget ér, már igencsak kétségbe vagy esve. A pénzeddel ugyan ügyesen gazdálkodtál az elmúlt időben, de amint a lakbéred is neked kell fizetni, meg leszel lőve. Találnod kell valamit. Szerencsére az elmúlt hetekben azért sikerült pár ismerőst már összeszedni innen-onnan és végül tőlük érkezik a megoldás.

- Te beszélsz angolul, nem? – lép be Soomin egyik nap a lakásod ajtaján egy szórólapot lobogtatva. A lányt egy szerencsés véletlen folytán ismered meg az egyik munkakeresős délutánon. Azóta pedig szerencsédre védőangyalként funkcionál melletted.

- Igen – válaszolsz épp csak egy pillanatra felnézve a laptopodból.

- És koreaiul is, ugye? – érkezik a következő kérdés.

- Hát, az már nem annyira határozott igen, de ja... az esetek nagy részében megértem, hogy mit akarnak tőlem – bólogatsz.

- Remek! Szereztem neked állást – vigyorodik el, majd a kezében tartott lapot az orrod alá nyomja.

- Bang Yongguk statisztákat keres – olvasod fel hangosan.

- Stábtagokat, de mindegy – legyint. – A lényeg, hogy felhívtam, beajánlottalak és holnap mehetsz egy személyes elbeszélgetésre.

- Hogy mi van?! – nézel rá döbbenten. – Egyáltalán ki ő? – kérdezel vissza, bár halvány emlékeid vannak róla. Vagy legalább is a neve nagyon ismerősen cseng.

- Egy idol... vagy valami olyasmi. Elég sok jó kijutott szegénynek az elmúlt években. A lényeg, hogy most új stábot keres maga mellé és az elmesélések alapján szerintem szimpi vagy neki – vonja meg a vállát, te meg kis híján lefordulsz a székről.

- Említetted neki, hogy tizennyolc éves vagyok? – kérdezed felhúzott szemöldökkel.

- Ööö... nem – vigyorodik el Soomin.

- És azt, hogy a legjobb indulattal is csak sejtem a koreait?

- Ezt sem – válik a vigyora egyre kínosabbá. – De! Ő tud angolul.

- És azt, hogy semmilyen ilyen jellegű tapasztalatom sincs? Sőt a k-pop létezéséről is csak azóta tudok, hogy idejöttem? – nem hagyod magad.

- Hátöööm... nem? – kérdez vissza bizonytalanul, mire csak megforgatod a szemeid.

- Biztos el lesz tőlem ragadtatva – jegyzed meg némiképp szarkasztikusan.

- Nem mész el? – bizonytalanodik el Soomin egy pillanatra.

- Dehogynem! – vigyorodsz el. – Max ez sem sikerül, nagy kaland – vonod meg a vállad.

Oké, talán egy kicsit túl lazán adtad ezt elő Soomin előtt pár napja. Igazából, ha ez sem sikerül azt haza kell menned, ez pedig kellően idegessé tesz. És nem valószínű, hogy ennek az embernek te sok hasznára leszel, de csodák még vannak, nem?!

Idegesen léped át az irodaház küszöbét, miközben azon gondolkozol, hogy mivel is kellene most lenyűgöznöd ezt az embert. Ahogy az iroda elé érsz a gyomrod is görcsbe rándul. Szebbnél szebb lányok sorakoznak az ajtó előtt. Már ránézésre is befutó az összes. Kisminkelve, kiöltözve, látszólag totálisan felkészülve. Te meg egy szál farmershortban és pólóban... nem kicsit lógsz ki közülük.

Végül szép lassan mindenki sorra kerül és már csak te álldogálsz a folyosón egyedül. Időközben összebarátkozol egy kissé őrült Dindin becenevű fickóval, akinek szent meggyőződése, hogy Yongguk imádni fog téged. Hát... legalább ő biztos benne, ha már te nem annyira.

- T/N – hallod meg a neved hirtelen. A mély orgánum szinte simogatja a dobhártyád. – Kérlek – tárja szélesre az ajtót egy magas, fekete hajú, rettenetesen édes mosolyú férfi.

- Hello – köszönsz neki, ahogy a nyomában belépsz a helyiségbe. Az egész szoba egy kissé elvont művészemberről árulkodik. A fehér falakat fekete-fehér képek borítják, a polcokon pedig zenei díjak sokasága sorakozik. Hirtelen még a szádat is eltátod.

- Nem tudod... igaz? – érkezik mellőled a kérdés, aminek igazából csak a felét érted. Az értetlen tekintetedre csak egy apró kuncogás a válasz és a veled szemben álló angol nyelvre vált. – Azt kérdeztem az előbb, hogy nem tudod, hogy ki vagyok, igaz? – ismétli el a kérdését.

- Fogalmazzunk úgy, hogy elég halványak a sejtéseim – ismered be egy kínos mosollyal.

- Nem beszélsz túl jól koreaiul – állapítja meg. A hangjában semmi szemrehányás vagy düh nem érződik. Puszta ténymegállapításnak szánta.

- Nem rég élek itt. Előtte nagyjából túlélő szinten beszéltem a nyelvet. Most már talán pár fokkal jobb – mondod neki nyugodtan. Hiába vagy szinte biztos abban, hogy ez az állás sem jön össze, a férfiből áradó nyugalom jó hatással van rád. Hihetetlen kisugárzása van ennek a férfinek, ebben igazat kell adnod a médiának.

- Nagyon fiatal vagy – mosolyog rád. – Hogy-hogy ilyen messzire jöttél? – dönti oldalra a fejét.

- Nevezzük a felnőtt életem első botlásának – húzod el a szádat kelletlenül. Lehet, hogy nem túl jó pont ezt így beismerni, de valami miatt mégsem akarsz hazudni ennek az embernek.

- Ó, és még mennyi lesz – nevet fel, neked pedig egy halvány mosolyt varázsol az arcodra a látványa.

- Van tapasztalatod akár zenei, akár szervezői vagy PR téren? – szegezi neked a következő kérdését.

- Őszintén, úgy nézek ki, mint akinek igen? – ezúttal te döntöd kérdően oldalra a fejed, ő pedig mosolyog.

- Nem – csóválja meg a fejét. – Csak kíváncsi voltam, hogy vajon te is lehazudod-e a csillagokat az égről, hogy bekerülj – mondja kissé szomorúan.

- Nehezen menne, ha egyszer a kérdésed sem értem meg koreaiul – vonod meg a vállad, mire felnevet.

- Azt hiszem, bírlak – mosolyog.

- Azt hiszem, ennek örülök – vigyorogsz vissza. Még ha nem is sikerül bejutni, már ezért a pár percért megérte eljönnöd. Hihetetlen ez az ember.

- Fel vagy véve – közli veled pár pillanattal később.

- Tessék? – döbbensz meg.

- Ezt angolul mondtam – költözik egy pimasz vigyor az arcára.

- Hejj! – duzzogod. – Biztos vagy benne? – kérdezel vissza komolyan. – Nem hiszem, hogy sok hasznom vennéd.

- Tudom, hogy nem fogsz nekem hazudni a magad érdekei miatt. Ez nekem már elég. Minden másba beletanulsz majd.

- Fiatal vagyok – érvelsz, bár magad sem tudod, hogy miért akarod lebeszélni.

- Tehát lelkes és nyitott az újra. Nem mellesleg bírod a melót... tudod, az én koromban már... – vigyorog.

- Nem is vagy öreg! – háborodsz fel.

- Majdnem tíz évvel vagyok idősebb nálad – mosolyodik el, majd a döbbent arcodat látva felnevet.

- Nem hiszem el – nyögöd ki.

- Érdekel a személyim? – kérdez vissza.

- Hihetetlen – csóválod meg a fejed, majd miután megbeszélitek a részleteket, haza indulsz.

Lassan egy év telik el, hogy közös munkába kezdtél Yonggukkal. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy milyen gyorsan repül az idő, ahogy az is, hogy az eltelt hónapok alatt milyen kapcsolat alakult ki köztetek. Kezdetben mindenki csak egy kis csitrit lát benned. Nem igazán fogadják el a véleményed és a javaslataid mondván, hogy fiatal vagy és semmi tapasztalatod nincs a témában. Ez alól pedig Yongguk az egyetlen kivétel. Mindig nyitott a gondolataidra és az ötleteidre. Van olyan, amit elutasít, de számtalan olyan is, amiket elfogad és azok alapján dolgozik. 

Hétről hétre kerültök egyre közelebb egymáshoz egészen addig, amíg észre nem veszed, hogy bizony nyakig belezúgtál. Ami nem is lenne baj, ha nem a főnököd lenne, nem lenne tíz évvel idősebb nálad, nem lenne idol és nem készülne épp két éve a katonaságba.

Szóval ja...csak a gond van vele.

- Min agyalsz? – telepszik melléd gondolataid főszereplője és finoman magához ölel. Na igen, az érzelmeid látszólag viszonzásra találnak, bár ettől még egyik gondforrás sem szűnik meg, csak néha könnyebb róluk elfelejtkezni. A fanok bár elfogadták a kapcsolatotokat, sőt egészen olyan, mintha örülnének is neki, néha azért beszédtéma vagytok... a közöttetek lévő tíz év, az, hogy egy egyszerű hétköznapi lány vagy, illetve az, hogy európai... de ezek már leperegnek. Csak van, amikor a lepergés folyamata egy kicsit tovább tart.

- Rajtunk – hajtod a fejed a vállára, miközben ő az ujjaiddal játszik. Szinte már idilli a hangulat, csak ne lógna a fejetek fölött a bevonulás napja.

- Megbántad? – kérdezi halkan. Számodra még ma is hihetetlen az, hogy kettőtök közül ő a bizonytalanabb. Mintha nem te találtad volna meg a világ legnagyobb kincsét az ő személyében.

- Mit? – emeled fel a fejed és a szíved is belefacsarodik a szomorú arckifejezésébe. Utálod őt szomorúnak látni.

- Minket – motyogja halkan és nem néz rád. Ilyenkor pontosan olyan, mint egy szégyellős kisfiú.

- Dehogy is – simítasz az arcára gyengéden és magad felé fordítod a fejét. – Soha nem történt velem jobb dolog az életben – döntöd a homlokod az övének és összedörgölöd az orrotokat.

- Fiatal vagy még – dörmögi. – Annyi minden lehetne még előtted, te pedig hozzám kötöd magad.

- Szeretlek – cirógatod meg az arcát. – És bár elismerem, hogy vannak nehézségek, de valahogy áthidaljuk őket, ahogyan eddig is.

- Megvársz? – néz rád könyörgő tekintettel. – Tudom, hogy két év hosszú idő és, hogy önzőség ilyet kérni tőled, de...

- Egy életen át is várnék rád, Yongguk – mosolyodsz el a szavába vágva, majd lassan az ajkaira hajolva szünteted meg azt a kicsiny távolságot, ami közétek ékelődött.

- Én is szeretlek – motyogja a csókba, majd lassan az ölébe emelve ölel magához szorosan.

Talán tényleg hozunk rossz döntéseket a felnőtté válástól elvakultan, túlzott önbizalommal, de te, főleg az ilyen pillanatokban, biztos vagy abban, hogy egy évvel ezelőtt életed legjobb döntése volt felszállni arra a Szöulba tartó repülőre, majd pedig minden remény nélkül besétálni abba az irodaházba. Jóval többet nyertél, mint a munka és ezért sosem lehetsz elég hálás a sorsnak.