Látni – szó szerint és átvitt értelemben is – olykor nehéz. Olyan dolgok jutnak az ember tudomására sokszor, amiket nem akart sosem tudni. És senki sem fog neki sosem hinni, amikor elmeséli. Olyan legalábbis biztosan nem, aki nem látja.

Valóban látni és nem csak nézni viszont igazán kevés kiváltságos tud. Bár, ha őket kérdezzük, lehet inkább átoknak neveznék ezt és nem áldásnak. És nem csak azért, mert amikor naivan megosztották valakivel, az bolondnak nézte őket. 

Sokkal inkább azért, mert a tudás hatalom.

A hatalom pedig erős fegyver.... olyan fegyver, amire sokan vágynak.

És a sokak közül csak nagyon kevesen használnák jóra. 

A többiektől pedig meg kell védeni...

Botor dolog volna azt hinni, hogy a létezésnek csak egyetlen formája van. A világ csodálatos dolgokból áll össze. Pont a létezés koronája lenne csupán egysíkú?

Aligha.

Meg kell hagyni, a felismerés nem volt egyszerű számodra. 

Kezdetben csak furcsán érezted magad. Olyan volt, mintha valaki állandóan figyelne. Mintha valaki minden lépésed követné és folyamatosan a nyomodban lenne. Őrjítő és félelmetes volt egyszerre, hiszen ez nagyon-nagyon sokáig csak egy érzés. Olyasmi, amit képtelen vagy szavakkal megfogalmazni. 

Mondjuk, amikor pár ember nyíltan lehülyézett és paranoiásnak nevezett, nem is erőltetted tovább, hogy szavakkal akard leírni, hogy mi is zajlik benned.

Később ehhez hangok is társultak, ami már végképp nyugtalanító volt. Halk suttogások, amik a lehető legváratlanabb helyzetekben hozták rád a frászt. És amiknek hála egyre többen kezdtek teljesen flúgosnak nézni. Mindig egyetlen hangot hallottál. Egy kellemes, mély orgánumot, ami bár a legtöbbször megijesztett, hamar meg is tudott nyugtatni. Mesélt neked. Olyan volt, mintha csak egy mesekönyv lapjait olvasta volna fel. 

Démonok, vámpírok, tündérek, vérfarkasok szerepeltek minden meséjében. És azt állította, hogy mind az emberek között élnek. Álcázva, valódi arcukat elrejtve vegyülnek el a halandó emberek között és akad köztük jó néhány, aki téged akar. Eleinte nem akartál neki hinni, de hamar kénytelen voltál belátni, hogy bármilyen vadak is a történetei, nem mesék. A valóság bújik meg a szavai mögött.

És erre akkor jöttél rá, amikor látni kezdtél. 

Szó szerint.

Egyre több érdekes embert fedeztél fel a hömpölygő tömegben az iskolába menet. Különös színű szemek, érdekes tetoválások, egyszer még egy angyalszárny is a szemed elé került.

Fogalmad sem volt, hogy mit kezdj ezzel az információval, hiszen ez nem normális. Nem lehet normális. Az egy dolog, hogy hittél San – ahogy a történetek elején bemutatkozott – szavainak. Látni egész más. 

Bár, aminek mégis tudtál örülni az az, hogy végre őt is láthattad. Végre a kellemes hanghoz már egy arc is tartozott. 

Különös volt.

Különös, de szép.

San szemei sötétek, szinte már feketék, amikben éjjel vörös foltok költöznek, amiknek hála tökéletesen lát a sötétben is. A teste átlagos kinézetű leszámítva a bőrét borító tetoválásokat, amiknek a történetébe egytől egyig beavat, miután látod őket. Arca jóképű, mosolya huncut, a stílusa pedig leginkább bosszantó, de édes. 

A kora pedig... 

Nos... maradjunk annyiban, hogy a kapcsolatotok igencsak kimerítené a pedofília fogalmát.

Bár mit is vár az ember egy démontól?!

Magad is bolondnak gondolod, mióta ráébredtél, hogy bizony a szexi pokollakó igencsak elcsavarta a fejed. Nagyon sokáig győzködted magad arról, hogy ez nem helyes, sőt egyenesen őrültség. Megpróbáltad ignorálni, figyelmen kívül hagyni, sőt egyszer még el is zavartad. Ami után persze hiányzott, így a következő alkalommal, amikor megjelent a nyakába vetteted magad. Azon az éjszakán csókolt meg először. És azután az éjszaka után tűnt el újabb hosszú hetekre, amibe te kis híján belehaltál... szó szerint.

Külsején és történetein kívül van még egy dolog, ami igazán különös vele kapcsolatban... még hozzá a megrögzött védelmező magatartása veled kapcsolatban. Nem tűr meg melletted sem embert, se más lényeket. Kisajátít, magának akar és ebből titkot sem csinál. A csókotok nem ismétlődik meg, de a viselkedése nem változik.

Ennek hála állsz most egy elhagyatott ház kellős közepén és várod a kedvenc démonod felbukkanását.

- Hello, Kedvesem – jelenik meg hirtelen a semmiből, mire te csak sikítva felugrasz.

- Pokolba veled, San! – morgod, mikor nagyjából sikerül magad összeszedni.

- Onnan jövök – vigyorogja, miközben átöleli a derekad. Te pedig csak fejbe vered. – Hej, ez erőszak! – méltatlankodik, de valószínűleg meg sem érezte.

- Mit keresünk itt szombat éjszaka? – teszed fel a kérdést, ami a legjobban érdekel, mióta betetted a lábad ebbe a házba, de nyakát átölelve helyezkedsz el kényelmesen a karjaiban.

- Eljött a te időd, T/N – vált komolyra és a kissé viseltes kanapéig totyog el veled, majd az ölébe húz.

- Milyen időm? – vonod fel a szemöldököd kérdően.

- Gondolod hobbiból meséltem el neked négyszáz évet?! – vágja csípőre a kezeit teátrálisan, mire te majdnem kiesel az öléből. Ha valamihez San ért, az a dráma.

- Már azt hittem, hogy kedvelsz – vágod hozzá sértetten és még el is fordulsz tőle.

- Jesszusom – nyög fel. – Ti nők itt a Földön is fordítva működtök – állapítja meg. – Nézd – kap a derekad után, amikor épp készülsz faképnél hagyni –, szerintem tudod, hogy hogyan érzek irántad, még ha ezzel a létező összes szabályt megszegem, ami vonatkozik rám.

- A Pokol és a szabályok – morgod, mire ő csak lágyan összekoccantja a fejeteket.

- T/N – szól rád figyelmeztetően. Na, igen, ez a kérdés nem volt épp kedvencetek. Ahány alkalommal előkerül, mindig összevesztek rajta. – Nincs most ezen időnk összevitatkozni újra. Tudnak a képességedről.

- Kik? – kérdezed feszülten. San sokat mesélt a világokról és a kapcsolatokról. Ezzel a mondattal kezdődő történetek sosem jelentettek jót. Egy ember ritkán rendelkezik a Látás képességével. Így amikor valakiről kiderül, azt mindenki magának akarja. Kezdetben, amikor San először beszélt erről neked, azt hitted, ő is csak ezért van veled. Ami talán igaz is, de hinni akarsz neki abban is, hogy megvéd.

- Kik nem? – horkantja nem túl boldogan. Nem az a fajta, aki túlságosan is komolyan veszi a dolgokat, így ez a magatartás kifejezetten megijeszt. Ha már San is így reagál, akkor a baj sokkal nagyobb, mint gondoltad.

- Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezed tőle. Ötleted sincs, hogy mit vár tőled. A mesékből a megoldások mindig kimaradtak. Mindig azt mondta, hogy idővel megtudod.

- Gyere velem! – néz a szemeidbe komolyan, amiből tudod, hogy teljesen komolyan gondolta.

- Megőrültél? – szökik egy oktávval feljebb a hangod. – Kétlem, hogy egy halandó emberrel az oldaladon boldogan fogadnának a Pokolban.

- Nem vagy halandó ember, ezt te is tudod – sóhajtja és a hajába túr. – Ha segítesz nekik, megvédenek.

- Nem! – vágod rá határozottan és felállsz az öléből. – Nem fogod senki oldalára állni. Nem fogok senkinek sem segíteni. Annyira tudtam, hogy csak ezt akarod tőlem! – dühöngsz.

- Ez nem igaz! – pattan fel. A szemei éj feketévé válnak és szinte szikráznak a hirtelen fellobbanó dühtől. – Szeretlek – ránt magához. – Nem érdekel, hogy látsz vagy sem! Évek óta figyellek. Már azelőtt óvtalak, hogy tudtam volna a képességedről. Meg akarlak védeni, biztonságban akarlak tudni, de ez csak úgy megy, ha velem jössz! – néz a szemeidbe. – Kérlek, T/N – lágyul el a hangja és finoman az arcodra simít.

- Ember vagyok, hogyan mehetnék le a pokolba? – akadékoskodsz.

- Megoldjuk. Együtt mindent megoldunk – dönti a homlokát a tiédnek. – Négyszáz évet vártam rád – hajol közelebb hozzád. – És nem vagyok hajlandó elengedni téged most, hogy végre a karjaimban vagy – suttogja, majd végre újra összeforrnak az ajkaitok. Kezdetben lágyan, puhán csókol, de amikor karjaid átölelik a nyakát, vadabb fokozatra kapcsol. Szenvedélyesen, mohón, mégis finoman harapdálja az ajkaid, majd nyelveitek őrült táncba kezdenek. – Soha nem hagyom, hogy bárki is bántson – ígéri, miközben egy újabb csókba von, amit boldogan viszonozol, és reménykedsz abban, hogy igaza lesz és egy életnél is tovább együtt maradhattok.