Forrongsz a dühtől. Szíved szerint csak csapkodnál, legszívesebben annak a francia cserediáknak a fejét. Jó erősen... egy székkel... sokszor egymás után.

- Még volt képe! Nem is értem, hogy képzelte! Megáll az eszem! – morgolódsz magadban, miközben dühösen vetődsz el a kollégiumi ágyadon szinte már hisztériázva.

- Kitalálom – pillant fel a szobatársad az irodalom leckéjéről. –, Choi San.

- Ő! – dünnyögöd. – Meg az a csigazabáló Agnese...

- Agatha – javít ki.

- Szerinted érdekel?! – csattansz fel.

- Mi történt? – sóhajt fel, miközben bezárja az előtte heverő tankönyvet. Tudja jól, ma már nem lesz tanulás. Inkább melléd telepszik az ágyra, miután a sajátja alól előhúzta a dobozt, amiben a dugi csokikat tartja és kihalászott belőle egy nagy tábla mogyorósat.

- Volt képe abba a kávézóba vinni azt a libát, ami a mi helyünk – nyomod meg a „mi" szót.

- Én azt hittem, barátok vagytok – töm egy kocka csokit a szádba.

- Eddig én is – morgod, miközben a csoki nyamnyogsz.

- Te belezúgtál! – állapítja meg pár perc némaság után.

- Dehogyis! San a barátom... a legjobb barátom! – emeled ki a lényeget.

- Persze, azért vagy féltékeny, mi? – vonja fel a szemöldökét. Tisztán süt róla, hogy egy árva szavadat sem hiszi el.

- Nem vagyok féltékeny! – csattansz fel, de te is tudod, hogy ez gyenge próbálkozás. – Belezúgtam – ismered be később, miközben a kezeidbe temeted az arcod.

San már a gimi első évében a legjobb barátod lett. Azóta gyakorlatilag mindent együtt csináltok. Pár utcára lakik tőled így – hacsak nem volt valamelyikőtök beteg – nem telhetett el úgy nap, hogy ne együtt menjetek iskolába és a tanítás után ne vele menj haza.

Ez a szokásotok sajnos idén megváltozott, amikor a szüleiddel máshova költöztetek. Az még hagyján lenne, de te kollégiumba kényszerültél, ami persze nem olyan rossz, de mégis csak hiányoznak San hülyeségei. 

Erre most még ez a francia csaj is megjelenik, aki nagyjából az első pillanattól kezdve mászik feltűnően San után. Ez persze mindenkinek feltűnik, hülyének is kell lenni ahhoz, hogy ne vegye észre valaki. De nyilván a fiú figyelmét elkerüli. Mi több, még pesztrálni is képes. Amit akár még el is viselnél de, hogy képes volt elvinni A helyetekre... ezt sosem bocsájtod meg.

A sulitól pár utcányira van egy kávézó, ami még abban az évben nyílt, amikor a gimit kezdtétek. Nem volt olyan nap, hogy ne mentetek volna be suli után. Hamar összebarátkoztatok a tulajjal és nem sokkal később már a törzshelyetek lett. Azóta ugyan tulajdonost váltott, de ti így is napi vendégek vagytok... vagyis csak voltatok. Még az elején megfogadtátok, hogy egymás nélkül sosem mentek. Ha az egyikőtök beteg, a másik nem megy... csak együtt. Erre ma képes volt elvinni oda azt a libát. Ez több, mint felháborító.

Órákig bámulod a falat sértődötten, mintha az tehetne bármiről is, miközben azon agyalsz, hogy az a francia lány mivel lehet jobb, mint te. Te is európai vagy, így nem valószínű, hogy annyira más lenne. Meg egyébként is, annyira nyilvánvaló, hogy mit akar. Mióta csak megérkezett – lassan két hónapja – egy pillanatra sem hagyja Sant békén. Vigye el ide, vigye el oda, mutassa neki meg ezt, mutassa meg azt. Adja kölcsön, magyarázza el, kísérje el, menjen vele, várja meg... kész agyrém.

A másik agyrém, hogy képes voltál belezúgni a legjobb barátodba. Persze nem nehéz, hiszen San okos, kedves és helyes is. Nem bonyolult beleesni nyakig, csak hát mégis a legjobb barátod. Már ha nevezheted még így. Igazából ez az, ami kétségbe ejt, hogy elveszíted őt. Hogy nem lesz már melletted, hogy halálra idegesítsen valamivel, hogy már nem fogtok olyan jókat beszélgetni. Vagy már nem eheted le a tejszínhabot a forrócsokija tetejéről. Ez pedig rémesnek hangzik és egyáltalán nem akarod, hogy így legyen. 

Kell neked a fiú is és a tejszínhab is.

Nagy elmélkedésedből egy ölelő kar és egy nagyon ismerős illet ránt ki. Még a szíved is beleremeg, ahogy érzed a mellkasát a hátadnak simulni. Eddig háttal feküdtél az ajtónak, fel sem tűnt, hogy bejött, ahogy az sem, hogy a szobatársad eltűnt mellőled.

- Miért duzzogsz? – kérdezi csendesen, miközben a karodat cirógatja.

- Nem duzzogok – húzódsz el az érintés elől, mire ő csak felsóhajt.

- Ugye tudod, hogy nem tudsz átverni? – kérdezi, miközben szelíd erőszakkal maga felé fordít.

- Cöh – fordítod el a fejed, hogy ne kelljen ránézned.

- Imádom, mikor ilyen vagy – nevet fel édesen és te is csak nehezen rejted el a mosolyod. Szereted, amikor nevet. – Mondd, hogy mi a baj.

- Semmi – vágod rá továbbra se nézve az arcára.

- A madarak mást csicseregtek – pimaszkodik.

- Ha a madárkát Jiseonak hívják, be kell szerezem egy csúzlit, amivel lelövöm, mikor belép a szobába – duzzogod, mire San hirtelen lendül feléd és a fejedet a mellkasára húzva fordul hanyatt, miközben jóízűen felnevet.

- Ugye tudod, hogy nem érdekel Agatha? – kérdezi, miközben a hátadon zongorázik.

- Nekem nem úgy tűnt – motyogod, de meghallja.

- Szóval tényleg ő a bajod – nyugtázza egy mosollyal.

- Hogy voltál képes elvinni őt oda? – kérdezed jól megnyomva az „oda" szót, hogy értse, hogy mire gondolsz.

- Nem vittem el – komolyodik el. – Megígértük, hogy oda csak együtt megyünk és ehhez tartom magam. De kifejezetten jól áll a féltékenység – fűzi hozzá egy pimasz vigyorral.

- Nem vagyok féltékeny! – csattansz fel és finoman a mellkasára csapsz.

- Hé! Ez fizikai bántalmazás – kacag, miközben igyekszik lefogni a csapkodó kezeidet. Végül egy pár perces csata után egy könnyed mozdulattal fordít maga alá, hogy aztán mosolyogva másszon föléd. – Semmi okod féltékenynek lenni, bár elismerem, hogy jól esik – cirógatja meg az arcod, miközben fura, ismeretlen fény csillan a szemébe. Ez pontosan az a pillanat, amikor képtelen vagy elszakadni a gyönyörű szemeitől.

- San? – kérdezed bizonytalanul, miközben érintése nyomán szép lassan válik pipacspirosra az arcod.

- Igazából jó is, hogy ez így alakult – mosolyog le rád. – Enélkül lehet sosem tudom meg, hogy nem egyoldalúak az érzelmeim.

- Tessék? – nyílnak tányér nagyságúra a szemeid és szinte képtelen vagy elhinni, hogy azt mondta, amit hallottál.

- Édes vagy – kuncogja el magát, majd egy határozott mozdulattal tapad az ajkaidra. Kedvesen, finoman csókol, miközben te a nyakát átölelve húzod magadhoz közelebb. A szíved felrobbanni készül, a lelkedet pedig olyan boldogság járja át, hogy képes lennél körbe táncolni még a világot is. A gyomrodba feléledt pillangó hadat pedig már ne is emlegessük. – És amúgy, van otthon egy csúzlim – közli veled vigyorogva, miután elváltok. – De inkább egy tábla csokit vegyünk Jiseonak hálából – teszi hozzá, mire nevetve húzod le magad mellé, hogy aztán hozzá bújva beszélgessetek mindenféle semmiségekről, amit néha-néha egy-egy édes csók szakít meg.