Hejhó, 

mondtam, hogy ma még jövök^^ Méghozzá egy újabb kéréssel :D Ráadásul az egyik kedvenc témámmal és a(z egyik) Treasure biasommal :3

Remélem tetszeni fog nektek, én imádtam írni :D A véleményeknek csak örülök ^3^

Illetve a napokban elérte a gyűjtemény a 10.000 vote-ot, ami elképesztő. Hihetetlen számomra, hogy még mindig nem untatok rám és az agymenéseimre xD

De viccet félretéve őrült hálás vagyok nektek, értetek  és csak köszönöm, köszönöm, köszönöm ღ

Jó olvasást!

Love u all, 

D.

Mit tehet az ember akkor, ha nincs olyan szerencsés, hogy jó helyre szülessen?

Túlél...

Ahogy tud.

Sosem volt idegen tőled a becsületes munka. Egyetlen nagy bajod volt vele mindig is; nem lehet belőle rendesen megélni. Hiába volt idő, amikor akár három-négy helyen is dolgoztál egyszerre, sosem engedhetted meg magadnak nemhogy a luxust, de olykor még a kedvenc csokidat sem.

Így hát kénytelen voltál olyan munkát vállalni, ami nem feltétlenül szerepel a legtöbb ember álommeló listáján, de legalább fizet... jól.

Tulajdonképpen semmi becsületlen nincs abban, amit csinálsz, csak amíg mások a tudásukat vagy épp a tehetségüket adják el, addig te a testeddel teszed mindezt. Habár nem így tervezted a nyomorból való kitörést, a világ kegyetlen.

Te pedig csak alkalmazkodsz.

Maga a hely, ahol már egy ideje táncosként dolgozol – bár van poszt, ami jobban fizet, azért próbálsz valóban a felszínen maradni – a helyi kartell egyik emberéé, így elég gyakran fordulnak meg gazdag, befolyásos emberek benne.

Szívből gyűlölöd az összeset... egyet közülük kifejezetten.

Kanemoto Yoshinori.

A helyi maffia kartell Hercege, aki úgy jár-kel a negyedbe, mintha az az övé lenne... valójában az övé, ahogy ezt sokszor az orrod alá is dörgöli. Úgy kezel, mintha bármi közötök is lenne egymáshoz. Elűz mellőled mindenkit, aki csak egy kicsit is szebbé teheti a napjaidat. Kisajátít, szinte már a tulajdonaként kezel és ebben senki sem állítja meg.

Gyűlölöd a pénzét, amivel mindent megvehet.

Gyűlölöd a hatalmát, amivel mindenkit megfélemlít és amivel mindent elér, amit csak akar.

Gyűlölöd a létezését, mert most te vagy a tét.

Amit megnyer... mint mindig.

Szinte őrjöngve veszed tudomásul, amikor főnököd – aki egyébként a leggyávább féreg, akit csak ismersz – közli veled, hogy a mai naptól Yoshinori a gazdád.

- Megbocsáss, a mim?! Biztos nem hallottam jól, amit mondtál – hisztériázod.

- Megvett – közli veled rezignáltan. – Kifizette nekem a havi fizetésed nagyjából tíz évre előre cserébe azért, hogy neki adjak.

- Rohadtul nem vagyok a tulajdonod a kurva életbe! – csattansz fel és kis híja van, hogy nem veted rá magad az előtted idiótán vigyorgó férfira.

- Már nem is, Picinyem – simít végig a bőrödön. – És jobban teszed, ha innentől viselkedsz, te kurva – szorítja össze az arcod, mire felszisszensz a fájdalomtól.

- Összekeversz az anyáddal, Choi – sziszeged gúnyosan, mire a férfi a falnak taszít.

- Idefigyelj, te kis... – ujjai hirtelen szorítanak a torkodra, de olyan erővel, hogy könnybe lábad a szemed.

- Engedd el, Choi – csattan hirtelen egy dühös hang, mire a szorítás eltűnik, te pedig csak köhögve csúszol le a földre. – Nem megmondtam, hogy nem akarom, hogy bármilyen sérülés is legyen rajta?! – érkezik a kérdés, a következő pillanatban pedig hallod, hogy csont törik. Amire képtelen vagy elnyomni egy vigyort... megérdemli a féreg.

- Jól vagy? – kerül a látóteredbe hirtelen egy ismerős hajkorona.

- Pompásan – morogsz a férfira.

- Gyere velem – nyúl a karod után, amit azonnal elrántasz.

- Hülye vagy? Dehogy megyek – csattansz fel, mire egy pillanatnyi düh suhan át az előtted térdelő arcán.

- Nem kérésnek szántam, T/N – sziszegi.

- Nem kérésnek szántam, T/N – figurázod ki, mire elvörösödik a feje.

- Hagynom kellett volna, hogy megfojtson – szűri a fogai között.

- Ahhoz túl sokat fizettél neki, nem? – vigyorogsz rá bájosan.

- Na jó, ebből elég – csattan fel, majd a vállára kap, mintha tollpihe lennél és tudomást sem véve arról, hogy reklamálva püfölöd a hátát, egy fekete autóig sétál veled, amibe gyakorlatilag behajít.

- Te egy vadállat vagy – közlöd vele duzzogva, miközben a sajgó feneked simogatod.

- Te meg egy szemtelen liba! – vág vissza.

- Te akartál megvenni, Kretén!

- Már bánom – csapja rád az ajtót, majd a következő fél órában egy árva szót sem szól hozzád, ami azért el kell ismerni, valahol fáj.

Nagyjából másfél órányi autókázás után megérkeztek egy házhoz. Házhoz?! Gyakorlatilag palota. Nemhogy életedben, de még álmaidban sem láttál ekkora házat. A gondolatra újra fellobban benned a düh... nincs igazság a Földön...

- Te itt laksz? – hápogod döbbenten, ahogy beléptek az ajtón. Luxus. Ez az egy szó leír gyakorlatilag mindent. Hatalmas az egész, mindenhol letisztult színek, modern berendezés. Az egész valóban olyan, mint egy modern királyi palota... amiben maga a Herceg él.

- Mától te is – közli veled.

- Hogyisne – horkantasz fel és a kijárat felé fordulsz. – Örülök, hogy neked ilyen jól megy, de én léptem – pillantasz még rá, majd a kilincs után nyúlt... ami nem nyitja az ajtót.

- Nincs hova menned – lép szorosan a hátad mögé. Illata az orrodba férkőzve bódít el egy pillanatra, mialatt önkénytelenül simulsz a mellkasához. – Az enyém vagy – súgja a nyakadba, miközben lassan lefejti az ujjaidat a kilincsről. Hangjára jóleső bizsergés fut végig a gerinceden... olyan rég bántak már így veled... és te gyűlölöd őt ezért...

Csak mert tudod, hogy a hiú reménynél nincs rosszabb.

Bármennyire is tagadnád, nem vagy vak. Yoshi egy jóképű, megnyerő férfi és bármennyire is esik nehezedre ezt bevallani, rád is hatással van.

De kevés ember szereti, ha csak húzgálják az orra előtt a mézesmadzagot.

Yoshinori pedig látványosan nem a te súlycsoportod... bármennyire is fáj ezt kimondani.

A kapcsolatotok finoman sem kezdődik barátságosan. Napi szinten próbálsz meg megszökni tőle, ami eleinte iszonyatok veszekedésekhez vezet, később pedig egy olyan beszélgetéshez, amit sosem akartál megejteni vele...

És ami gyakorlatilag mindent megváltoztat.

- Nem vagyok holmi játékbaba, Yoshi – fordulsz vele szembe, hogy ránézz. Egy újabb szökési kísérleted akadályozza meg, azonban ezúttal már jóval elkeseredettebb vagy annál, hogy válogatott sértéseket vágva hozzá veszekedj vele. – Talán a magadfajta azt hiszi rólam, hogy ezzel – böksz a fejeddel a nappali felé – megvehető vagyok, de tévedsz. Tudod mi kell nekem? Biztonság. Az a fajta, amit sosem kaptam meg. Hogy számíthatok valakire, az az érzés, hogy számítok valakinek. Olyan valakinek, aki nem pénzért veszi meg a testem, hanem kiérdemli a szívem és a lelkem. A te szemedben én nem vagyok több, mint egy játékszer, egy megvásárolható kurva...

- Sosem mondtam ilyet – vág a szavadba. – Azt sem hagyod, hogy bizonyítsak.

- Ugyan mit?! – nevetsz fel reménytelenül. – Megvettél, mert azt hiszed, hogy a pénzed mindenre elég. Úgy viselkedsz, mint egy Herceg, aki bármit megtehet. Ez nekem már elég bizonyíték.

- Tévedsz – makacskodik. – Egy nap a Hercegnőm leszel, csak figyeld meg.

És képes bebizonyítani, hogy valóban.

Továbbra is heteken át a napi szóváltásaitoktól zeng a ház, amit egy idő után az emberei csak szórakozottan figyelnek, a bátrabbak még buzdítanak is, hogy ne maradjon el a napi szórakozásuk. Közben pedig napról-napra egyre jobban nő köztetek az a fajta feszültség, amit nehéz definiálni. Egyszerre vágy arra, hogy egy kanál vízbe megfojtsd és arra, hogy fulladásig csókoljon, hogy érintsen, hogy szédítsen el, taszítson a pokolba...

Erre pedig csakhamar rájön és egy olyan játékba kezd, amiben te sosem nyerhetsz mégis kénytelen vagy belemenni.

Emellett viszont meglepődve tapasztalod, hogy van egy igen érdekes oldala. Egy olyan oldala, amit sosem képzeltél volna róla és amit rajtad kívül nem sokaknak enged látni.

Azokban a pillanatokban, amikor épp nem verbálisan gyilkoljátok egymást, rengeteget beszélgettek. Könyvekről, filmekről, zenékről. Arról, hogy miket szerettek és miket nem. Meglep, hogy rengeteg közös van bennetek. És bár a kartell ügyeiről nem igazán beszél, igyekszik mindent úgy csinálni, hogy valóban a mindennapjai részévé tegyen téged. Te pedig napról napra engeded magadhoz egyre közelebb úgy, hogy szinte észre sem veszed.

A mai nap azonban pokoli volt. Két nappal ezelőtt ment el egy fontos üzleti ügyben és két napja nem tudsz róla az égvilágon semmit. Előre megmondta, hogy ne hívd, majd ő keres, amikor tud. Arról azonban egy pillanatig sem volt szó, hogy negyvennyolc óráig egy árva „élek" üzenetet sem fog küldeni és az embereit is hiába kérdezed, látszólag parancsba lett nekik adva, hogy semmit se mondjanak arról, hogy hol van épp és mit csinál.

Képtelen vagy egész nap másra gondolni. Teszed gépiesen a napi rutinod, de egy pillanatra sem vagy képes kiverni a fejedből. Egy idő után már csak rémképek váltják egymást a fejedben, így inkább megpróbálsz valahogyan lehiggadni.

Aggódsz.

Bármennyire is nehéz elismerni, elérte megint, amit akart.

Érzed mellette, hogy számítasz, hogy biztonságban vagy... és az az érzés, hogy elveszítheted ezt a biztonságot, összetör.

Habár az elmúlt hetekben közelebb kerültetek egymáshoz, semmi komolyabb nem történt köztetek, így nem meglepő, hogy a mai napig külön szobában alszotok, most mégis az ő birodalma felé veszed az irányt, hogy az ágyába fekve, az illatával körbe ölelve próbáld meg kikapcsolni az agyad legalább egy kicsit. A nagy próbálkozás közben azonban elnyom az álom.

Lágy cirógatásra ébredsz és az első pillanatban csak kábám bámulsz a melletted fekvő férfira fel sem fogva hirtelen, hogy kit is látsz.

- Yoshi – veted rá magad sírva, ahogy végre eljut az agyadig az információ.

- Szia – ölel magához és hanyatt dől veled az ágyon. – Micsoda fogadtatás, kérem – mosolyodik el pimaszul, ahogy pár pillanattal később a feje mellett megtámaszkodva bámulsz le rá.

- Hol a fenében voltál?! – ülsz fel hirtelen és helyet foglalsz a csípőjén, miközben egy párnát felkapva püfölöd a fejét. – És mi a francért nem voltál képes legalább ez üzenetet írni?!

- Aggódtál? – kapja ki a kezedből a párnát, majd felülve hajol az arcodba, de a kérdésedre nem válaszol konkrétan, így nem is feszegeted. Megtanultad az elmúlt hetekben, hogy van olyan kérdés, amire nem fogsz választ kapni és jobb is, ha nem erőlteted. 

- Hülye kérdés – fordítod el a fejed. A közelsége a mai napig képes zavarba hozni. Ahogy az is, hogy valójában fogalmad sincs arról, hogy hányadán is álltok egymással.

- Jól esne hallani – simít végig a combjaidon, hogy aztán a derekadat átölelve szorítson még közelebb magához.

- Persze, hogy aggódtam – sóhajtod, miközben önkénytelenül simítasz az arcára. – Két napig azt sem tudtam, hogy élsz-e vagy sem.

- És miért aggódtál, Édesem? – a becenévre hatalmasat dobban a szíved.

- Ez is egy hülye kérdés – morgod, mire felkuncog.

- Mondtam, hogy vissza fogok jönni hozzád – dönti a homlokát a tiédnek és még közelebb húz magához. Minden porcikátok összesimul, érzed szívének minden dobbanását. Biztonságban vagy.

- Yoshi – szuszogod az ajkaira és semmi másra nem vágysz jobban, minthogy megcsókoljon most rögtön.

Ő pedig mintha csak a fejedbe látna, egy pimasz mosollyal veszi birtokba az ajkaid és csókol lassan, szédítően. Kezei végig zongoráznak minden porcikádon, amivel halk sóhajra késztet. Kihasználva a helyzetet mélyíti el a csókot, ami pillanatról pillanatra egyre szenvedélyesebb, egyre mohóbb, egyre akaratosabb. Csípődbe marva fordít a helyzeteteken, hogy immár lábaid közé simulva csókoljon tovább. Ujjaid puha tincseibe tépnek, ahogy finoman az alsó ajkadra harap.

- Megmondtam, hogy egy nap a Hercegnőm leszel – súgja összedörgölve az orrotokat, mire csak boldogan mosolyogva húzod le magadhoz egy újabb édes csókra.