Haaaaaai, 

nem tudom, hogy hányan emlékeztek még rám. Dotti vagyok... és ég a pofám xD Na, de lassacskán nekem is eljön a téli szünet aka vizsgaidőszak, amiben - hangozzék bármennyire is paradoxnak - több időm lesz (remélem).

Ezúttal viszont egy különleges kérést hoztam, ami végül is egy utószülinapi ajándék! <3

Drága Bébike, a Jóisten éltessen még sokáig Nekem is! ❤️ Nincs nyál, úgyis tudod!

A sztorihoz annyit, hogy... hát na, nem csak a smut írást lehet elfelejteni, hanem mindent is xD

Azért remélem tetszeni fog!

Jó olvasást! A véleményeknek csak örülök^^

D.

- Pinky Princess? – vetődsz le vihogva a morgó Jaehyuk mellé reggel. Nincs is szebb annál, amikor végre visszafizethetsz mindent.

- Kussolj, T/N – sziszegi dühösen, de a fején virító neonrózsaszín haja némiképpen visszavesz a hatásból.

- Jaj, ugyan már, Pinky – túrsz bele bátran a puha tincsekbe –, nem olyan rossz ez.

- Nem? – kapja el a kezed és egy hirtelen mozdulattal az ölébe rántva bámul milliméterekről a szemeidbe, aminek hála az arcod felforrósodik és pillanatok alatt önti el a pír. – Piroska – súgja egy egoista vigyorral, ami azután sem törlődik le onnan, hogy duzzogva ülsz vissza a saját székedre.

Yoon Jaehyuk maga a két lábon járó elmebaj.

Tudod, az a pasi, akinek ellenállhatatlan stílusa vonz magához, miközben az agyad denevérfrekvencián sikít – amíg meg nem szűnik működni –, hogy bárkit csak őt ne. Aztán ebbe a szép kis csatába az ember lánya a legtöbbször elveszíti a józan eszét... és az ép szívét is.

Lehetne ezt tagadni, de te sem vagy kivétel az alól, hogy Jaehyuk elcsavarta a fejed az évek alatt. Talán nem olyan látványosan, mint azokét, akik önként ajánlkoznak fel neki, de téged sem hagy hidegen. Csak valahogy eddig sikerült mindig a józan gondolataidnak felülkerekedni, amikor gondolatban felsoroltad azt a kilométernyi indokot, hogy miért ne.

Volt már nektek a gimi elején egy nem túl jól elsült afférotok, ami után a fiú ugyan bocsánatot kért és fűt-fát ígért, de nagyon sokáig kerülted őt, ami nem egyszerűen, de belenyugodott... látszólag.

Merthogy Jaehyukot sem abból a fából faragták.

A tavalyi évben – a kitartásának hála – valami változásnak indult. Lassacskán lépésről-lépésre került hozzád egyre közelebb és közelebb. Eleinte csak ártatlan kérdésekkel, később egy-egy kölcsönkért tollal – extrémebb esetekben töri házival – tartotta fenn a kettőtök kapcsolatát, ami mára egy elég érdekes dologgá nőtte ki magát, amit nem tudsz hová tenni – talán ő sem –, de tagadni sem tudod azt, hogy élvezed.

Könnyebb lenne a lelkednek abba a hitbe ringatni magad, hogy észre sem vesz, de te is épp olyan jól tudod, mint ő, hogy pontosan tudja, hogy mit érzel iránta. És ezt idén valami oknál fogva próbálja is még konkrétabb síkra terelni.

Mondjuk a módszere... nos, az leginkább gyerekes. Oké, gyerekesen édes, de ezt akkor se fogod hangosan – pláne előtte – kimondani, ha az életed is múlik rajta.

Az állandó beszólogatások, vicces megjegyzések vagy poénos piszkálódások nem segítenek sokat az ellenállásban. Ahogy a kellően birtokló és védelmező megnyilvánulásai sem... meg persze a féltékenységi hisztik, de ezeket mindig tagadja.

Az elmúlt pár hónapban pedig azzal szembesültél, hogy tulajdonképpen élvezed ezt a játékot. Azt a játékot, amiben a tegnap elveszített fogadás a te malmodra hajtja a vizet.

Gondolatban fel is jegyzed magadnak, hogy ki kell derítened Jihoon kedvenc csokiját vagy piáját esetleg óvszer márkáját... a lényeg a hála.

Nagy elkalandozásod közben fel sem tűnik, hogy kicsengetnek, amíg Jaehyuk be nem hajol az aurádba.

- Nos, Caperucita Roja*, egy reggeli a büfében? – vigyorog rád.

- Te fizetsz, Rosa Boy – dobod hátra a hajad és felpattanva szaladsz ki az ajtón a vigyorgó, fejét csóváló fiú előtt.

Hazudnál, ha azt mondanád, hogy nem imponáló a figyelme, de a félelem, hogy az idill törékeny, nem hagyja, hogy kiélvezd ezeket a perceket.

- Min gondolkozol? – öleli át a vállad, mikor már hazafelé bandukoltok. Néhány hete levakarhatatlan gardedámmá lépett elő, így hiába tiltakozol, minden nap hazakísér. Sőt, még várni is képes, amikor hamarabb végez, mint te.

- Semmin – füllented, de átverni nem tudod.

- Még mindig haragszol rám – sóhajtja, majd karodon végig simítva fűzi össze az ujjaitokat és néhány utcával hamarabb lefordulva andalogtok egy parkig. Kézen fogva. Nem hosszú az út, és nem is beszélgettek közben. A kérdés és a kijelentés vékony mezsgyéjén egyensúlyozva lógnak köztetek a szavai.

- Én nem haragszom – töröd meg végül a csendet, amikor helyet foglaltok egy padon. – Én csak... – elakadsz a mondatban, mert tudod jól, hogy amit mondani készülsz, az mindkettőtöknek fájni fog.

- Te csak?! – kérdezz vissza kissé türelmetlenül.

- Én csak félek, Jaehyuk – nyögöd ki bénán. Szavaid – már ha ez lehetséges – csak még inkább felbosszantják a fiút.

- Nem bizonyítottam még eleget, T/N? – emeli fel a hangját, mire benned is elszakad a türelem utolsó, vékony szála.

- Van neked fogalmad arról, Yoon Jaehyuk, hogy mit okoztál a kis játékoddal?! – pattansz fel mellőle és haragosan bámulsz a szemeidbe. – Talán azt hiszed, hogy azért nem volt senkim a gimiben, mert sosem tudtam túllépni rajtad. Nyilván ezt hiszed, hiszen az egódnak ez így kényelmes. De felvilágosítanálak, Jaehyuk, hogy nem. Nem azért, nem volt senkim, mert nem tudtam rajtad túllépni az elmúlt években. Azért nem volt senkim, mert képtelen voltam egyetlen fiúban is megbízni utánad! – vágod az arcába keményen. Sosem akartad ezt így elmondani neki, de úgy tűnik egyszer és mindenkorra el kell, hogy dőljön kettőtök története. – Bárki is közeledett felém, betegesen rettegtem attól, hogy újra átvernek, hogy újra egy fogadás az egész, hogy újra nem leszek több, mint egy játékszer – patakokban folynak a könnyeid, miközben Jaehyuk csak döbbenten figyel.

- Annyiszor mondtam, hogy sajnálom – motyogja és bátortalan érintésekkel törli le lassan a könnyeid.

- Nem haragszom, Jae – sóhajtod. – De összetörtél. Összetörted a szívem, a szerelembe vetett hitetem. Te voltál az első szerelmem – nevetsz fel keserűen. – Az első, igazi, lángoló szerelmem... de olyan sebet ütöttél rajtam, ami az évek alatt sem forrt össze. Mindegy mivel próbálkoztam – roskadsz le mellé vissza a padra és a sírástól bágyadtan dőlsz a vállának. – Én nem haragszom, de bízni sem tudok benned.

- Megijedtem – vallja be csendesen, miközben óvatosan a kezed után nyúl. Amikor nem lököd el, már bátrabban fűzi össze az ujjaitokat és lágyan cirógatni kezdi a bőröd. – Annyira tökéletes, annyira idilli volt az az egész. Én meg féltem, hogy vagy elbaszom vagy csak rájössz, hogy nem vagyok neked elég jó. Tudtam, hogy ha kidobsz, azt nem éli túl a szívem.

- Ezért feláldoztad az enyémet – szúrod közbe egykedvűen.

- Nem láttam rajtad, hogy szenvedsz! – hangja egy érdekes tónusban szólal meg. Valahol a sértett, a felháborodott és a bocsánatkérő között.

- Miért, Jae, mit vártál? – nevetsz fel keserűen. – Hogy a rajongóidhoz hasonlóan sírva csimpaszkodom a karodba a folyosón, hogy dugj meg csak még egyszer?

- Téged egyszer se dugtalak meg – vágja rá egyetlen mondattal elvágva a komoly, depresszív hangulatot.

- Lehetetlen alak vagy, Yoon Jaehyuk – csóválod meg a fejed.

- De hajlandó lennél adni egy újabb esélyt nekem, Hercegnőm? – mereszt rád kérlelő szemeket, amikben ott csillog a megbánás fénye.

- Egy feltétellel – hajolsz hozzá közelebb.

- Mi lenne az? Ígérem, sokszor duglak majd meg – pimaszkodik.

- Hátrébb az agarakkal, Pinky Boy! – kúszik egy ördögi vigyor a fejedre, miközben megvonaglik az arca a becenévre – Maradjon így a hajad, amíg a kapcsolatunk tart – a mondatra feljajdul. Már eleve a tény, hogy pinkre kellett festenie a fekete haját, fizikai fájdalmat okozott neki... amiért sosem lehetsz elég hálás Jihoonnak.

- Nem gondolod, Édesem – emel hirtelen az ölébe –, hogy nyolcvan évesen kicsit furán festenék pink hajjal? – a kérdésre megdobban a szíved, és az arcod elborítja a vörös pír. – Bár meg kell hagyni, elég swag nagypapa lennék, Caperucita Roja!

*A Piroska spanyol megfelelője