Hejhó! :3

Jöttem ma is! Egy amolyan buzdítóbátorító részikével!

Hajrá, Bébi, ügyi leszel!ღ

Sosem írtam még velük xD És talán annyira jó sem lett, de azért remélem tetszeni fog ^3^

A véleményeknek csak örülök!

Jó olvasást!

D.

Az emberekben szinte kódolva van, hogy olyanra vágyjanak, amire nem kéne.

Egy bizonyos korig talán magyarázható ez a jelenség, de egy idő után el kellene jönnie annak a pontnak, amikor józan ésszel felfogjuk, hogy valamit miért nem kellene... illetve talán nem is megértésről van itt szó, sokkal inkább arról, hogy az agyunkat és a szívünket megfelelő összeköttetésbe kellene hozni.

Na, de hát, ha ez ilyen egyszerű lenne, eltűnne az izgalom az életünkből!

És ugyan ki akarja unalmasan, kiszámíthatóan élni az életét?!

Ugye, hogy senki!

Te legalábbis egész biztosan nem... épp ezért tartasz ott, ahol tartasz...

Még ha ez nem is teljesen normális...

Minden akkor kezdődött, amikor az öcséd, Hwi összehaverkodott Junhyeokkal. Illetve egész pontosan akkor, amikor az addig esetlen, de kifejezetten cuki fiúból egyetlen nyár alatt egy magas, magabiztos srác lett, aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy mivé vált.

Szemtelen, nyomulós és piszok helyes.

Ennek pedig te sem tudsz ellenállni, pedig kéne. Hisz ő az öcséd legjobb barátja. Hiába csak egy év van köztetek, akkor is...

Ennek megfelelően próbálod is hárítani minden közeledését, merthogy a kis vakarcs arra is rájött azon a bizonyos nyáron, hogy rád is hatással van... ezt pedig mocskosul élvezi az első perctől kezdve.

Szinte sportot űz egész nyáron abból, hogy minél többször hozzon zavarba. Hol csak a füledbe súg valami nagyon is félreérthetőt, hol nemes egyszerűséggel póló nélkül masírozik végig a házon, amikor te is ott vagy.

- Jó reggelt, Noona – vigyorogja szemtelenül, miközben élvezettel nézi végig, ahogy szinte spontán öngyulladsz a látványára és csak kuncogva néz utánad, amikor valami elhadart, béna kifogással magára hagyod.

És hiába telik el jó pár hét, minden alkalommal célt is érnek a kis tervei. Ugyanúgy fülig vörösödve, olykor dadogva szinte elszaladsz, amikor hozzád szól, mint valami esetlen kiskamasz, pedig kettőtök közül te készülsz egyetemre.

A tanév egy részében sikerül némileg tompítani a helyzetet, hiszen a végzős év terrorja hamar bedarál téged is, így nemhogy Junhyeokra nincs energiád odafigyelni, de már sikerként könyveled el minden pénteken azt is, hogy ezt a hetet is sikerült élve kibírnod.

Azonban – bár tény, hogy hagy néhány nyugodalmas hetet – Junhyeok nem az a fajta, aki ilyen egyszerűen hagyja, hogy elfelejtsd.

Észre sem veszed, ahogy egyre közelebb és közelebb kerül hozzád.

Eleinte csak meglep olykor egy-egy kávéval a büfében vagy épp megvár egy hosszú nap után. De gyakran felejti magát a tornateremben, amikor röplabda edzésed van és csak vigyorogva integet a lelátóról a meccseken. Esténként üzeneteket küld még akkor is, amikor napokig nem válaszolsz neki, az iskolában pedig csak egy levakarhatatlan vigyorral az arcán sündörög körülötted és csakhamar eléri, hogy más fiú a közeledbe se akarjon menni.

- Mondtam már neked, T/N, hogy senki a nyomomba se ér – szorít a szertár falához és a füledbe suttog, amikor egyszer összezördültök az egyik évfolyamtársad miatt. Ajkai szinte súrolják a nyakad bőrét, a gerinceden finom remegés szalad végig és önkénytelenül remegsz meg, ami persze nem kerüli el a figyelmét, így hát szintet lép.

Amikor csak tud hozzád ér vagy a füledbe suttog. Lehelet finoman – olykor szinte már olyan, mintha csak képzelnéd – simít végig itt-ott a testeden vagy hagy apró csókot a bőrödön. Összekuszálja minden gondolatod és igencsak próbára teszi az ellenállásod.

Bár tagadhatatlan, hogy élvezed...

Az elmúlt pár heted egy cseppet durva volt. Jó pár teszted nem úgy sikerült, ahogy kellett volna, így a szokásosnál is több időt töltesz tanulással. Szinte minden nap a könyvtárban görnyedsz zárásig, aztán pedig otthon a szobádba zárkózva folytatod a dolgot. Alig eszel, szinte nem is alszol és pontosan úgy érzed magad, mint egy zombifilmből szabadult élőhalott, de talán egy fokkal még azok is vonzóbbak, mint te a jelen állapotodban.

Szombat reggel van és istentelenül korán, mégis már a könyveidet pakolod elő a nappaliban, hogy felkészülhess a nyugodt, egész napos tanulásra. Anyukád, Apukád és Hwi a nagyszüleidhez utaztak a hétvégére, így teljesen egyedül élvezheted ki a csendes ház minden előnyét.

Minden flottul is megy egészen addig, amíg valaki rá nem tenyerel a csengőre. Hiába nem tervezel beengedni senkit, a látogató elég kitartó, így egy nagy sóhaj után némiképpen morcosan indulsz, hogy elküldd melegebb éghajlatra.

- Mit akarsz? – téped fel dühösen az ajtót, ami mögött egy vigyorgó Junhyeok áll.

- Téged, ha már így kérdezed – néz végig rajtad egy szemtelen mosollyal, mire csak fülig vörösödsz.

- Idióta – morgod az orrod alatt. – Hwi nincs itthon, elmentek Nagyiékhoz – közlöd vele.

- Tudom – támaszkodik lezseren az ajtófélfának.

- Akkor mit keresel itt? – vonod fel a szemöldököd és csak átkozod magad, amiért reggel egy rövidnadrág-topp összeállítást húztál magadra, ami most lehetőséget biztosít a fiúnak, hogy a szemeit legeltesse rajtad, amit természetesen ki is használ.

- Hozzád jöttem – harap az alsó ajkába szemtelenül. – Mondjuk, nem számítottam ilyen fogadtatásra – lép egyet feléd és finoman végig simít a derekadon. Minden idegszáladra szükség van, hogy ne sóhajts fel a lágy érintéstől.

- Tanulnom kell – hátrálsz, amin csak jót vigyorog.

- Segítek – közeledik újra, majd egy szemtelen mosollyal zárja be maga mögött az ajtót, ahogy belép a házba.

- Nem kell! – még te is hallod a hangodban felbukkanó pánikot, így cseppet sem lepődsz meg, amikor felkuncog.

- Te is tudod, hogy jó vagyok bioszból – kapja el a derekad és magához ránt. – Még a végzős anyag sem fog ki rajtam – súgja, mire képtelen vagy visszafogni egy halk sóhajt, aminek hallatán csak elvigyorodik. – Hozok egy kávét – súgja a nyakad bőrére, majd egy halvány csókot nyom a füled alá.

Sikítani tudnál, de visszafogod magad és igyekszel kitalálni, hogy hogyan is dobd ki a szemtelen kölyköt, hisz te is pontosan tudod, hogy abból, hogy itt van, tanulás nem lesz.

Ezért is lep meg, hogy miután két kávésbögrét rak az asztalra, a könyveid után nyúlva merül el melletted a tananyagban.

- Mit csinálsz, Jun? – vonod össze gyanakvóan a szemöldököd.

- Tanulok, Noona – villant rád egy pimasz vigyort. – Azt mondtad, hogy tanulnod kell – kapja el a kezed és húz egyetlen mozdulattal az ölébe. – Szóval tanuljunk – nyom egy leheletnyi puszit a csupasz válladra és a biosz jegyzetet az öledbe fektetve kezdi el olvasni veled a karjaiban.

Meglepő természetességgel olvadsz a karjaiba, mintha csak odaterveztek volna. Az pedig még nagyobb meglepetés, hogy Junhyeok valóban jó bioszból és tényleg a segítségedre van, ha nem értesz valamit. Egész nap semmi mást nem csinál, csak csendben a karjaiban tart vagy épp halkan magyaráz, ha nem értesz valamit. Olykor-olykor lágyan cirógat vagy óvatosan puszilgat. És bár ezekkel leginkább az összes pillangót életre kelti a gyomrodban, kifejezetten hatékonyan tudsz tanulni.

Már jócskán estébe fordul az idő, amikor elhatározod, hogy mára ennyi elég volt. Egy ideje már nem érzékelted Junhyeok létezését sem, így hátra pillantasz, hogy minden rendben-e vele. A szíved szinte elolvad a látványra. Fejét a karfára döntve – téged egyetlen egy pillanatra sem elengedve – alszik, ami megmosolyogtat. Ezúttal te vagy az, aki kihasználja a helyzetet és alaposan megnézed magadnak a fiatal fiút. Hibátlan bőrét, szépen ívelt orrát és azokat a vastag, csókolni való ajkait.

Önkénytelenül hajolsz közelebb hozzá és egy pillanatra még a lelked is kiszáll belőled, ahogy kinyitja a szemét.

- Mit szeretnél, Hercegnő? – kérdezi érces, mély hangon és egyik keze a tarkódra siklik, hogy ne tudj elhúzódni tőle. A becenévre jóleső melegség járja át minden porcikád és szép lassan elpirulsz, ami megmosolyogtatja. – Válaszolj – húzza meg finoman a hajad, miközben egy végtelenül szemtelen, ám igen elégedett mosoly terül el az arcán.

- Én... - nyöszörgöd és kínodban fészkelődni kezdesz, ami nem jó ötlet, így ugyanis gyakorlatilag rajta fekszel, ami cseppet sem oldja a kialakult helyzetet.

- Te? – kérdez vissza pimaszul és látszik rajta, hogy mocskosul élvezi ezt az egészet. Pár pillanatig csak várakozóan bámul rád, majd egy hirtelen mozdulattal maga alá fordít. Elégedetten vigyorogva nyitja szét a lábaid, hogy helyet foglalva közöttük hajoljon közel hozzád. Minden porcikátok összesimul, ahogy megtámaszkodva a fejed két oldalán hajol le hozzád és szinte az ajkaidról veszi a levegőt. – Megőrjítesz, ugye tudod? – kérdezi halkan. Forró lehelete az ajkaidat csiklandozzák és minden józanságodról megfeledkezve halkan felnyögsz, ahogy csípőjét előre döntve nyomatékot ad a szavainak. Halkan felszisszen, ahogy lábaid a csípője köré fonódnak. – Baszki – nyögi és hüvelykujjával végig simít az alsó ajkadon. – Olyan kibaszott régóta vágyom rád – szuszogja, miközben még közelebb hajol hozzád. Ez az a pont, ahol már nincs helye a józan észnek. Illatától elbódulva túrsz fekete tincsei közé, ami megadja neki az utolsó löketet. Akaratos mohósággal csap le az ajkaidra és szinte a szuszt is kicsókolja belőled. Heves és elszédít, ahogy nyelve táncba hívja a tiéd. Csípője a tiednek lökődik újra és újra, amíg fel nem nyögsz, ami csak vigyorgásra készteti. Ujjai toppod alá siklanak és lágyan cirógatják a bőröd egyre merészebb útvonalat bejárva.

- Junhyeok – nevét nyöszörögve alsó ajkába harapsz, ahogy keze a csupasz melledre siklik.

- Bassza meg – nyög az ajkaid közé és még hevesebb tempóra kapcsol.

Elszédít.

Mégis az utolsó ép agysejtedbe kapaszkodva nagy nehezen ráveszed magad, hogy elszakadj az ajkaitól.

- Itt... itt álljunk le most – szuszogod.

- Igen – dönti a homlokát a tiédnek lihegve és lassan ő is észhez tér. Lassú, édes puszikkal lepi el az arcod, amitől csak felkuncogva öleled magadhoz. – Az enyém vagy – súgja halkan a füledbe, te pedig csak boldogan vigyorogva játszol a hajával.

Nos talán érthető, hogy az ember miért vágyik mindig olyanra, amit nem szabad...

Mert mindig az a legédesebb...