Halihó! :3

Azt hiszem, a múlthetet megböjtöltem most xD Ezt az egy rész kb. hétfő óta írom, és most sikerült befejezni :D (Szerintem) cuki slice of life, remélem tetszeni fog!^^

Jó olvasást!

D.

Egy kapcsolat egyik legnagyobb próbatétele a távolság. Rettentő kitartóan kell ahhoz mindkét félnek küzdenie, hogy életben maradjon, ha túl sok kilométer választja el az embert a párjától. Legyünk bármennyire is szerelmesek. Áldozatokat igényel, nem is keveset. Olykor kényelmetlenséget és sok-sok szervezést, de minden egyes alkalommal rájön az ember, hogy mindez megéri. Még akkor is, ha kevesebb időt tudunk a Szerelmünk mellett tölteni, mint amennyit utazunk vagy épp szervezkedünk miatta.

A Jisunggal való kapcsolatod nem túl régi, de igazából frissnek sem lehet mondani. Lassacskán egy éve vagytok egy pár, ami – ha teljesen őszinték akarunk lenni – inkább elméleti, mintsem gyakorlati. Az ország két végében éltek, így nemhogy naponta nem, de olykor jó, ha havonta tudtok találkozni. Sőt, az elmúlt időszak őrületes volt, így lassan négy hónapja, hogy nem láttad csak kamerán keresztül. Tiszta röhej, ha így folyatjátok több időt lesztek egymástól távol, mint amennyit valaha együtt töltöttetek. Bár fáj, okolni érte valakit, hibást keresni aligha lehet, egyszerűen így hozta az élet.

Mondjuk ettől még piszkosul fáj, és elmondhatatlanul hiányzik. Az érintése, az illata, a csókjai. Mert bár a hangját minden nap hallod, és nem telik el úgy este, hogy ne vele beszélgetve merülj álomba, teljesen más, amikor a karjai ringatnak el. És próbálod nem mutatni, nem megnehezíteni számára is ezt az egészet, de nem egyszerű.

Jobbára, hogy ne mindig azon agyalj, hogy mennyire hiányzik Jisung, próbálod magad lekötni. Olvasol, filmeket nézel – olykor vele, és visszataláltál egy régen elvesztett hobbidhoz, a rajzoláshoz. Bár azt kénytelen vagy elismerni, hogy valamilyen úton-módon a legkisebb, legegyszerűbb rajzodban is egy idő után a Szerelmedre kísértetiesen hasonlító alakokat vélsz felfedezni. De, ami a legijesztőbb, hogy már a tájképeken is.

- Tiszta Teletubbies – sóhajtod fintorogva, ahogy az elkészült képen szereplő napocska arca lassan Han Jisung édes, mókus vonásait kezdi el felvenni. – Én meg meghibbantam – fűzöd még hozzá, majd inkább hátat fordítva a festőállványnak elterülsz az ágyadon, és a telefonod után nyúlsz, hogy megnézd írt-e Jisung végre. A mai napon valahogy nagyon hallgatag, és ez aggaszt. Mivel ez az egyetlen forma, ahogy újabban kommunikálni tudtok, nem nagyon maradnak el üzenetek, ám ma még csak egy egyszerű „Élsz-e még?" üzenet sem érkezett. És ez most sem változott.

Végül megunod a telefon szuggerálását és a konyhába mész, hogy összeüss valami ehetőt, miközben azon gondolkozol, hogy normális dolog-e, hogy egy egyszerű paradicsomról is ő jut eszedbe. De közben lelki szemeid elé kúszik a kép, amint unalmas perceidben a Mrs. Han aláírást gyakorlod.

Ez már rég nem normális.

De mondta-e valaki valaha is egy szerelmes emberre, hogy az normális?!

Órákig bíbelődsz a konyhában, miközben egyre jobban bosszant, hogy a Szerelmednek se híre, se hamva. Se egy telefon, vagy legalább egy üzenet, hogy semmi baja. Késő délutánra már kifejezetten aggódva pillantasz másodpercenként a telefonra, hogy hátha felvillan rajta végre Jisung neve.

De semmi.

Már régebben megfogadtad, hogy nem fogod napközben hívogatni. Sosem tudod, hogy mikor zavarod meg éppen, így megegyeztetek, hogy amikor tud, hív. És ez eddig így is volt, viszont most már aggódsz annyira, hogy te vagy az, aki tárcsáz, és csak felvont szemöldökkel konstatálod, hogy kinyomta a hívásod.

- Mondjuk legalább él – dünnyögöd magad elé. – Egy hulla nem tudja kinyomni a telefont – terülsz el a kanapén. Boldog ugyan nem vagy, de egy fokkal nyugodtabb.

Unalmadban a tévét kapcsolgatod, mikor hirtelen valaki rátenyerel a csengődre. Kissé meglepődve ugrasz meg az éles hangra. Nem vársz senkit. Végül feltápászkodsz, hogy kinyisd az ajtót.

- Meglepetés! – hallod meg a számodra legkedvesebb hangot, miközben csak csodálkozva bámulod az előtted vigyorgó Han Jisungot. – Beengedsz, Jagiya? – kérdezi továbbra is mosolyogva, te pedig csak arrébb állsz, miközben nem tudod eldönteni, hogy miután a nyakába veted magad, agyon csókold, vagy megfojtogasd egy kicsikét. – Hahó, T/N – lengeti meg a kezét az arcod előtt, és szorosan magához ölel.

- Én megöllek – nyögöd ki végül, majd szavaiddal ellentétesen cselekedve azonnal a viszonozod a lágy üdvözlőcsókot, és odaadóan simulsz az ölelő karok közé.

- Hát így kell fogadni a Szerelmed, aki egy napig utazott, hogy veled legyen? – dönti a homlokát a tiédnek, miközben lassan a kanapéig araszol, amin helyet is foglal, veled az ölében.

- Hát kell így a frászt hozni a barátnődre? – dünnyögöd a nyakába bújva. Bármennyire is vagy éppen morcos rá – mert az vagy –, annyira hiányzott a bőre illata, a csókja, kezeinek lágy érintése, hogy eszedben sincs akárcsak egy centire is eltávolodni tőle. – Nem válaszoltál az üzenetekre, nem hívtál – motyogod. – Aggódtam érted – emeled fel a fejed, hogy a szemeibe nézhess, amiben a huncutság mellett halványan ott dereng a lelkiismeret-furdalás aprócska szikrája.

- Meglepetést akartam – hint egy apró csókot az ajkaidra.

- Sikerült – erősíted meg, mire felkuncogva tapad az ajkaidra újra.

- Hiányoztál – fúrja a fejét a nyakadba, miután elváltok egymástól, te pedig a hajával kezdesz játszani.

- Te is nekem – nyomsz egy puszit a homlokára. – Nem vagy éhes? – kérdezed, mire csak belemorog a nyakadba, ami pasi nyelven annyit tesz, hogy de, éhes. Így a konyhába vonultok, bár némiképpen körülményes a dolog, mivel egy pillanatig sem hajlandó elengedni – nem mintha bánnád. Így gyakorlatilag a hátadon csimpaszkodó, derekadat ölel Jisunggal vagy kénytelen a konyhába tipegni, hogy meg tudjatok vacsorázni.

Csendben esztek, mialatt Jisung láthatóan nagyon gondolkodik valamin, te pedig csak mosolyogva figyeled arca minden rezdülését. Hihetetlen, hogy mennyire tudod szeretni ezt a fiút... abban pedig csak reménykedni tudsz, hogy ő is téged...

- Gondolkodtam valamin – szólal meg nem sokkal később, és komoly szemekkel keresi a tekinteted.

- Min? – döntöd oldalra a fejed kérdően.

- Nem akarsz hozzám költözni? – hangzik el a kérdés, te pedig hirtelen nem tudod eldönteni, hogy jól hallottad-e, amit mondott.

- Tessék? – kérdezel vissza.

- Költözz hozzám! – ezúttal kér, és nem kérdez. – Szeretlek – áll fel a székről és eléd sétál, majd letérdel. – Számomra nem kérdés, hogy veled akarok lenni – nyúl az öledben fekvő kezed felé, és lágyan fonja össze az ujjaitokat. – És nem csak ennyit. Lopott félnapokat, meg jobb időkben egy-egy hétvégét. Azt szeretném, ha minden reggel mellettem ébrednél, és minden este az lenne az utolsó cselekedetem, hogy megcsókollak – pillant a szemeidbe, te pedig pillanatról pillanatra leszel egyre szerelmesebb... pedig nem gondoltad, hogy ez fokozható. – Szóval? – cirógatja meg finoman a kézfejed.

- A legnagyobb örömmel – veted magad félig nevetve, félig sírva a karjaiba. Nem remélted, hogy ezt a kérdést egy hamar felteszi, így határtalan a boldogságod.

- Végül is, ez az első lépés, hogy egy nap Mrs. Han legyél – vigyorodik el gyalázatosan, miközben felemel egy aprócska papírt, amin az aláírást gyakoroltad, te pedig teljesen kész vagy porig égni. Fogalmad sincs, hogy hogyan jutott hozzá, de lehet nem is akarod tudni...

- Jisung! – csattansz fel méltatlankodva, és a papírfecni után kapsz, de ő természetesen gyorsabb, így elrántja előled.

- Na, na, na – áll fel. – Ennek bizony ára lesz – vigyorodik el, te pedig hirtelen felpattanva próbálod tőle újra elvenni a papírt.

- Add ide! – neveted. – Nem használhatod fel ellenem! – kéred ki magadnak, ugyanis az ajkain megülő huncut vigyor sok jót nem ígér. Így előre lefekteted a szabályokat... vagyis próbálod.

- Ó, Kedvesem, dehogynem – vigyora szinte körbe éri a fejét, amikor a fenyegetéseid elhangzását megakadályozva csókol az ajkaidra. Te pedig azon gondolkozol, hogy tényleg képes vagy összeköltözni egy ilyen fiúval?!

A válasz egyszerű: igen!