Hi my Treasures ❤️

Ez most nem egy kérés, csak a lelkemnek kellett. Keveset írok vele, de most úgy akartam.

Nem lett vidám, kicsit talán keszekusza is, épp mint a gondolataim, de remélem tetszeni fog.

A véleményeknek csak örülök.

Love u all ❤️

D.

Sok mindent el lehet veszíteni egy élet alatt; plüss macit, telefont, kocsikulcsot, barátot, szerelmet... gyakorlatilag bármit.

De az ember a veszteségeit egy bizonyos idő után már nem tartja számon. Nem keresi a miértekre a választ és egyszerűen csak igyekszik a múltban hagyni, amit csak lehet. Vagy épp megpróbálja pótolni azt. Teret hagy annak, hogy formálják az emlékek, az érzések, de igyekszik elkerülni, hogy teljes mértékben meghatározza őt... egyszerűen csak megtanul vele együtt élni. Mert a hiányt csak megszokni lehet.

De amíg eljön a megszokottság érzése, addig fáj minden pillanat, minden emlék, minden kimondott és kimondatlanul maradt szó.

És olybá tűnik, hogy Moonbin halála Eunwoo számára olyan veszteség, aminek a megszokottsága talán sosem jön el...

Rettegve engeded el ma reggel, habár egy percig sem próbáltad lebeszélni, amikor pár napja bejelentette, hogy vállalja a mai megjelenést. Senki sem kérte tőle, mégis így döntött, mert tudja, hogy fontos, hogy sokat tehet vele egy olyan ügyért, ami sokat számít neki.

- Az életnek tovább kell mennie – sóhajtja, amikor rákérdezel, hogy miért is vállalta el, amikor a Kiadó is és a rendezvény szervezői is elmondták neki, hogy maximálisan megértik, ha mégsem jelenik meg. Hallod a hangjában a megtörtséget, de csak szorosan magadhoz ölelve biztosítod arról, hogy mellette leszel végig.

Szenved, pokolian szenved mégis kell valami, ami a valóságban tartja és ezt te is tudod. Ezért is nem ellenkeztél, egyszerűen csak elfogadtad a döntését.

A kapcsolatotok már-már tökéletes. Minden alkalommal elmondja, hogy mennyire hálás a sorsnak és Moonbinnek, hogy az élete része vagy, hogy te várod haza minden nap és melletted hajthatja álomra a fejét éjjelente.

Figyelemmel kíséred az esemény élőközvetítését és tehetetlenségedben potyognak a könnyeid. Dongmin akár egy élőhalott. A megjelenése kifogástalan, jóképű, mint mindig, de szemeinek huncut csillogása sehol sincs. Tekintete tompa, szomorú, talán nem is az eseményen jár gondolatban. Gépiesen teszi a dolgát, hisz erre született. Mégis érzékelhető, hogy egy darabot tépett ki az élet a lelkéből.

Egy olyan darabot, amit te sem tudsz pótolni.

A szerelmetek tulajdonképpen Moonbinnek köszönhető. Ő mutatott be titeket egymásnak még évekkel ezelőtt és ő volt a legjobban kiakadva rád, amikor eleinte elutasítottad Dongmin közeledését. Szinte litániát tartott a fiúról, amivel jó ideig az agyadra ment.

- Néha olyan érzésem van, hogy te vagy belé szerelmes – dünnyögted mindig, mire ő csak vigyorogva húzogatta a szemöldökét és folytatta az előadást Eunwoo tökéletességéről, amivel végül célt is ért.

Amikor közel két éve összejöttetek, ő talán boldogabb volt, mint ti ketten együttvéve. Féltette, óvta a kettőtök szerelmét jobban, mint bárki más. Sosem értetted ezt, de mikor rákérdeztél, mindig csak mosolygott.

- Szeretném, ha vigyáznátok egymásra. Szüksége van rád, ahogy neked is rá – mondogatta mindig és ezek a szavak csak most nyernek értelmet igazán.

Akkor ő már tudta? Készült rá? Nem akarta, hogy egyedül kelljen megküzdenetek a hiányával?

Annyi kérdés van, amire nincs még válasz. Talán sosem lesz.

Egyszerűen csak fájni fog örökre.

Örökre?

Vajon lesz olyan nap, amikor már természetes lesz a hiánya? Amikor majd nem akarod őt felhívni, miután Eunwooval összekaptok valami apró hülyeségen?

Eljön vajon valaha ez a perc?

Késő estére már nem tudsz nyugton ülni. Semmi mást nem akarsz, csakhogy Eunwoo végre hazaérjen. Habár nem próbáltad lebeszélni a dologról, egyet nem értettél azzal, hogy ma elment. Így csak idegesen dobolva várod, hogy végre belépjen az ajtón.

- Istenem, végre – öleled magadhoz, ahogy ez megtörténik. – Már azt hittem, sose érsz haza – bújsz a mellkasába, mire csak halkan felkuncog.

Lesz vajon valaha ugyanolyan a nevetése?

- Mondtam neked, hogy későn jövök, Hercegnőm – nyom egy puszit a fejedre, miközben szorosan magához ölelve eltipeg veled a kanapéig, ahol helyet foglal és az ölébe húz. – Nem kellett volna, hogy megvárj – simít végig az arcodon, majd magához húz egy lágy csókra.

- Nem gondoltad, hogy elalszom nélküled – horkantasz fel bosszúsan, mire halvány mosoly jelenik meg az arcán.

Vissza akarod kapni a mosolyát.

- Bolond vagy – fúrja az arcát a nyakadba, miközben a derekadat cirógatja.

- Szeretlek – súgod halkan.

- Köszönöm – emeli rád a tekintetét és egy újabb édes csókot lehel az ajkaidra. Percekig lágyan csókolóztok, majd egy szelíd mosollyal az arcodon tolod el magadtól.

- Menj, öltözz át – súgod a tarkóját cirógatva –, csináltam vacsit – mászol ki mosolyogva az öléből, ő pedig feláll és a hálóba vonul, hogy átöltözzön.

A vacsora csendes beszélgetéssel telik, elmeséli a napját, hogy mi történt vele. Napok óta ez az első alkalom, hogy – ha halványan is – őszinte mosoly húzódik az ajkaira. Ez pedig mindennél többet jelent számodra. Talán tényleg ez fog neki segíteni a gyógyulásban.

Miután elpakoljátok a vacsora maradványait, közösen lezuhanyoztok, majd elterülve az ágyon meghitt csendbe burkolóztok, miközben egymást ölelitek. Fejét a mellkasodra hajtva mereng el, amit nincs szíved megtörni. Tudod jól, hogy kire gondol és csak hagyod, hogy emlékezzen.

- Szerelmes volt beléd – szólal meg váratlanul, miközben a hajával játszol.

- Tessék? – akad meg a kezed a mozdulatban. Először fel sem fogod, hogy mit is mondott.

- Bin szerelmes volt beléd – támaszkodik föléd és a szíved szakad bele a látványba, ahogy szemeiből lassan útnak indulnak a könnycseppek.

- Sosem mondta – súgod halkan és küzdened kell, hogy ne kezdj el te is sírni. Annyi minden nyerne értelmet... de az egyszerűen nem lehet... nem fájhat ennél is jobban...

- Nekem is csak egy részeg estén vallotta be. Azt mondta, hogy nem akar bántani ezzel, de akkor és ott mindent elmondott, ami évek óta nyomta a szívét – hunyja le a szemeit egy pillanatra. – De tudta, hogy a világot jelented nekem. Megkért, hogy maradjon köztünk, hogy ne mondjak neked semmit, hogy tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna az a beszélgetés – elcsuklik a hangja az emlék hatására és a nyakadba fúrja a fejét. A bőrödön érzed a könnyeit és egyre nehezebb visszanyelni a sajátjaid. Lágyan cirógatva a hátát igyekszel csillapítani teste remegését és szavak nélkül megértetni vele, hogy mellette vagy, bármi is történik – Ezért fogok rád egész életemben még jobban vigyázni – néz rád újra és egyik kezével lassan az arcodra simít. Szemei vörösek a sírástól, a hangja remeg, a tekintetében pedig ezer érzelem kavarog; fájdalom, hiány, hála és végtelen szerelem. Ezek együtt pedig elhozzák azt a pontot, ahol már te sem tudod visszatartani a könnyeid. – Élete kincséről mondott le miattam – dönti a homlokát a tiédnek. – Csak azzal tudom meghálálni ezt neki, ha helyette is szeretlek, amíg csak élek – finoman hajol az ajkaidra, hogy egy könnyektől sós ízű csókba hívjon, ami mindennél többet jelent számodra. Tarkóját lágyan cirógatva fogadod meg magadban, hogy vigyázni fogsz rá, a szívére, a lelkére, mindenére, amíg élsz. 

Nem csak rá bízott kincset Moonbin.