Oké. Nagyon felidegesítettem magam amiért a Wattpad nem hajlandó együttműködni velem. Nem tudom hanyadjára próbálom felrakni a részt, hátha ezúttal sikerül.
_________________________________________

Szóval ahogy már azt húszezerszer leírtam, holnaptól egy hetet számolva suli. Ezzel csak azt akarom mondani,hogy onnantól lehet, hogy csak szerdánként lesznek részek és nem lesznek ilyen kis kitérőt, mint most.
_________________________________________

Tudni lehet ez a rész kissé lapos lett, de hàt na van ilyen is. És mondom én megpróbáltam.

Kérdés: (Végén a válasz) Jó, hogy így megbolygattam Bucky múltjàt? Ti mit szóltak hozzá?

Jó olvasást! 😊

{ Yeah, Lucky!}

Csendben és zavartan álltak már egy jó ideje egymás mellett. Feltört belőlük a vágy és ez történt. Jó ez vajon? Helyes volt?

–Hogy érzed maga? – kérdezte meg Barnes. Mivel Lauren teljesen az előbbi csók hatása alatt volt, így csak a szőnyeget tudta nézni. Nagyot sóhajtott, elsőnek is végig gondolt mindent a fejében, részletesen. Minden apró dolgot számításba vett.
Bucky nagyot nyelt, hisz megijedt, hogy a lányban most fogalmazódik meg a dolog, hogy mégsem ő a jó választás. Türelmetlenül állt csak pár lépésnyire tőle, mikor is Lauren felnézett mosolyogva.

–Jól. Te?
Bucky halvány mosollyal a száján óvatosan elindult a lány elé. Kezeivel megfogta a derekát és várt, hogy Lauren milyen döntést hoz. Nem tolta el, kezeit a férfi mellkasára vagy vállára simította és kék szemeibe nézett. Bucky óvatosan húzta magához majd érzékien megcsókolta. Sokkal lassabban, mint az elébb, ebben a csókban viszont minden érzelmüket beleadták. Elváltak egymástól, de továbbra is szorosan tartotta magához a férfi, Laurent. A lány végig simított a férfi mellkasán utána fejét ráfektette és ott pihent rajta. Bucky száján nagy mosoly terült el. A barna hajzuhatagba fúrta fejét, megérezte a vanília illatot, amiből mohón nagyot szippantott.
Jól eső csend telepedett rájuk, élvezték. Élvezték, hogy ilyen közel lehetnek egymáshoz, hogy az érzelmeik csillapodni kezdtek és nem szakították őket szét belülről.
De mint minden jónnak, ennek az idilli pillanatnak is vége lett, mikor a nyitott ajtón kopogtak. Mindketten felkapták a fejüket, de nem eresztették el egymást. Az ajtóban Elizabeth nézett befelé, halvány mosollyal a száján. Laurent, amint meglátta, elöntötte a rossz érzés, egyáltalán nem tetszett neki, hogy a nő Bucky közelében van. Ráadásul azt sem értette, hogy miért kereste meg a férfi szobáját.

–Bocsánat a zavarás ért. Beszélni akartam veled. – nézett rá a férfira. – De majd később vissza jövök.
Lauren már kezdett örülni, hogy elmegy, mikor Bucky kibújt az öleléséből és a nő elé sétált.

–Nem zavarsz. – mondta Lizának. Bucky, Lauren felé fordult, aki szomorúan nézte a férfit. – Tudunk később találkozni?
Ez a pár szó olyan fájdalmasan, nyilalló érzést keltett a lányban, hogy még az arca is megrándult egy pillanatra. Nagyon rosszul érezte magát, a gyomra pedig görcsbe rándult. Az érzések annyira ismeretlenek és kezelhetetlenek voltak számára, hogy egy pillanatra talán utat tört magának a régi Lauren. Arc mimikája megváltozott, kihúzta magát és magabiztos léptekkel elindult ki a szobából.

–Ja. – felelte Buckyra rá sem nézve csak kikerülve majd a nőt is. Lauren nem a szobájába ment, hanem liftet célozta meg. Barnes megilletődve figyelte ahogyan a lány elmegy. Mit csináltál már megint? Kérdezte magától, amire persze választ nem kapott. Lizát beljebb invitálta majd becsukta az ajtót és komódjához sétált aminek, neki dőlt, a nő pedig leült az ágyára. 

–Tudod, gondoltam beszélgethetnénk. De úgy látom nagyon megzavartalak titeket. Sajnálom. – felelte a nő, de hangjában az érződött mintha egyáltalán nem bánná a helyzetet. Bucky és Liza a Hydránál ismerték meg egymást. A nőt elkapta a szervezet és rá bízták Barnesra a kiképzését, viszont akár mennyire is piszkáltak bele az elméjébe, mindig emlékezett Lizára.

–Hogy jutottál ki? – kérdezte a férfi.

–Tudod, hogy nagyon ellen álltam mindennek. Ezért alkalmatlannak lettem kinyilvánítva. Cellába dugtak, az egyik beépült jó ügynök megtalált, kihozott. Most meg itt tartok. – mosolyodott el. Egy ideig csendben voltak, mikor Eli újra megszólalt. – Örülök, hogy boldog vagy. – nézett az ajtóra majd vissza Buckyra. A férfi élesen szívta be a levegőt, mert a kettőjük múltját nézve lehet, hogy megbántódott a nő az előbbi akciójától.

–Sajnálom Liza, ha ettől rosszul érzed magad, de te is tudod, hogy ami a Hydránál törté..
Elizabeth felnevetett.

–Ugyan James. Nem vagyok megsértve, csak megemlítettem, hogy jó téged boldognak látni. – állt fel az ágyról és a férfi elé sétált. Bucky kérdően nézet le a nőre, aki csak a férfi füléhez hajolt majd suttogni kezdett. – Mellesleg, nem érzem rosszul magam, hisz kaptam néhány felejthetetlen éjszakát tőled. – mondandója végén nyomott egy csókot Bucky borostás arcára és elhúzódott tőle. A férfi nagyot nyelt a nő cselekedetétől, de nem foglalkozott vele. Vagyis próbált nem foglalkozni vele. Elit megmosolyogtatta a reakciója és az ajtóhoz sétált. – Remélem azért még találkozzunk. – azzal a lendülettel el is hagyta a szobát.

–Komolyan a pszichológusommá fogadlak. – ivott bele narancslevébe Lauren. Steve elnevette magát a kijelentésén. – Annyira idegesít. – túrt bele barna hajába. – Szerinted mit csinálhatnak fent a szobában? Miért küldött el Bucky? Ki az a nő és engem miért zavar ennyire?! – mordult fel a lány.

–Féltékeny vagy. – a férfi kijelentésére csak morgott egyet. – Használj, kérlek szavakat.

–Olyan jó volt. Az a pillanat, az a milliónyi érzés, erre az a nő mindent tönkre tesz. – hajtotta fejét a karjára, miközben felnézett a szőkére.

–Biztos jó oka volt rá. Ne törd magad ezen. – dőlt hátra székében.
Akárhogy is, hiába nyugtatta a Kapitány, Lauren össze volt zavarodva így kissé nehézkesen sikerült lenyugodnia. De még így sem teljesen.

–Mit csináljak? – nyögte Lauren.

–Semmit.
A lány felkapta a fejét majd elhúzta a száját.

–Azért én más milyen válaszra számította.

–Nem kell semmit tenned. Még alig vágtatok bele valamibe. Ami a legfontosabb, hogy vársz. Na meg persze, hogy lenyugodj, a többi jön magától. – a férfi válaszára Lauren felsóhajtott majd a konyha szekrényeket kezdte el vizslatni. Már egy ideje nézhetett ki a fejéből mikor Steve hirtelen felállt mellőle. Mivel a karján feküdt és nem volt kedve felemelni a fejét ráhagyta, hisz úgy gondolta, hogy elintézni valója akadt. Laurent "elcsábította" a konyhaszekrény addig, amíg meg nem érzett egy kezet a hátánál. Bizonytalanul kezdte el simogatni a lányt. Lauren nem kelt fel csak nagy nehezen úgy fordította a fejét, hogy lássa az illetőt. Kellemes csalódás érte, mikor Buckyt pillantotta meg, hisz hirtelen az hitte Steve nyugtatja. Félig felegyenesedett miközben a kék szemeket fürkészte.

–Bocsánat az előbbiért.
Ne, hogy elfogad a bocsánat kérését! Üvöltette a lány belsőhangja, amit elnyomott, hisz az érzések újra előtörtek benne, azoknak pedig nem tudd parancsolni.

–Semmi baj. – mosolyodott el halványan. Mély gondolkodásba kezdett, mikor eszébe jutott valami. – Lehet, hogy értetlennek fogok tűnni, de... – ahogy Lauren megszólalt, Buckyban mérhetetlen nagy boldogság áradt szét. Mosolyra húzva a száját hallgatta a lányt. – ...a Bucky a Buchanan becézése?

–Igen. – bólintott a férfi.

– Buchanan Barnes. – mondta ki a nevét majd elkuncogta magát. – Bocsánat csak kissé furán hangzik.

–És ha Jamest is bele rakod a legelejére? – mosolygott Bucky.

–James Buchanan Barnes. – rágta meg a neveket. – Őszintén, mindegy, hogy hangzik, mert szerintem szép neved van. Nem is tudtam, hogy James is a neved. Valahogy folyamatosan csak a Buckyt hallom. – nevette el magát a lány. Bukcy kék szemeibe temetkezett, ahogy a férfi, a lány mély barna szemeibe. – Joanie.
Bucky összevonta a szemöldökét.

–Tessék?

–Ne izgulj, ha azt hiszed, hogy a te neved hangzik a legfurábban. Hallgasd a Lauren Joanie Bartont. Egyáltalán nem passzolnak egymáshoz, mintha valakinek a fogát húznák.
Lauren kijelentésére mind a ketten felnevettek.

–Dehogyis. – nevetett Bucky.

–Ugyan. Valld be, hogy így van. Én már megbarátkoztam vele.

–Talán egy kicsit, de attól függetlenül gyönyörű neved van.
Lauren arcára pír szökött ezért fejét lehajtotta egy pillanatra majd vissza akarta emelni tekintetét a férfira, aki abban a momentumban nyomta ajkait a lány ajkaira. Lauren meglepődött, de amint észbe kapott vissza csókolt. Csókjuk lassú és édes mámorban telt meg.
Elváltak egymástól és a helyett, hogy elhúzódtak volna, inkább homlokukat egymásénak nyomták, úgy pihentek néhány percig. Bucky elvette rendes kezét a lány hátáról és az arcára simította. Lauren végig simított a karján, teljesen Bucky kezére, ami Lauren puha arc bőrét masszírozza. Bucky annyira elveszett a lány bőrének és ajkainak tanulmányozásában, hogy azon kapta magát, mikor egy kósza könnycsepp végig gördült Lauren arcán. A férfi értetlenül és egyben aggódva nézett a lány barna, könnyektől megtelt szemeibe, miközben az elszabadult könnycseppet letörölte.

–Annyira ijesztőek, olyan ismeretlenek és mégis annyira élvezetesek. – motyogta a lány Bucky ajkaira, de a férfi nem tudta, hogy miről beszél Lauren.

– Lauren, miről beszélsz? – hangjában érződött mennyire zaklatott, amiért nem tudja, hogy a lánynak mi nyomja szívét.

–Az érzésekről, Bucky. A Hydra után nem éreztem, de miután megláttalak ez megváltozott. – simította mindkét tenyerét a férfi borostás arcára. – Olyan ijesztőek, de egyben nem tudok betelni velük. – csókolta meg óvatosan a férfit, aki magához szorította a lányt karjaival és esze ágában sem volt elengedni. Soha.

–Istenem. – suttogta a férfi, két csók között. Elváltak egymástól és Lauren fejét a Bucky mellkasára hajtotta. A férfi, arcát a barna hajzuhatagba temette még kezével a lány hátát simogatta nyugtatás képen. Egy ideig, így pihentek egymás karjaiban, közben Lauren szipogását lehetett hallani.

–Bocsánat. – húzódott el megtörölve az arcát. Cseppet sem tetszett neki, hogy a férfi előtt ennyire elgyengült. Nem akarta, hogy ezt az oldalát bárki is lássa.

–Ne kérj bocsánatot. – simított végig a lány karján. – Mi lenne ha sétálnánk egyet? – kérdezte, mire a lány bólintott és halványan elmosolyodott. Fel álltak az asztaltól, egy kis időre elhúzódtak a szobájukba, hogy felöltözhessenek majd elindultak.

~ Lauren ~

Olyan ijesztő volt. Ahogy minden érzés felszakadt bennem és ellepte a testem. Ezt veszítettem el a Hydránál. Az egyik felem imádta, hogy nem éreztem semmit, a másik viszont tombol arra várva, hogy egy cseppnyi boldogságot vagy szomorúságot érezhessen vagy bármit.  
Sokan vannak az utcán, hisz a délutáni órákban járunk, viszont engem csak egy ember érdekel, még pedig aki mellettem sétál. Haját erősebb kontyba kötötte, ruháját átcserélte, ráadásul a fém kezét gondosan eltakarta az emberek előtt. Tudom, hogy nem büszke rá és szégyenli, hisz látszik rajta, de akkor is hozzá tartozik, hiába hordozza magában a múlt kegyetlen emlékképeit. Észrevettem, hogy mikor végre testközelbe kerültünk egymással, próbálta úgy csinálni, hogy ne érjen hozzám vele. De én nagyon is az akarom, hogy hozzám érjen azzal a kezével is. Bele gondolni is őrjítő, hogy egyik keze lágy, meleg még a másik kemény, hideg.
Ez rossz dolog? Rossz, hogy vágyom rá?
Kabátomat összébb húztam magamon, mivel közeledünk a télhez és akárhogy is, nincs valami kellemes idő kint. Reménykedtem magamban, hogy megfogja a kezem, sőt többször is figyeltem hátha, de nem. Mégis miről beszélek?! Nem vagyunk együtt. Még két óra sem telt el az első csókunk óta, én meg úgy beleélem magam, mintha együtt lennénk. Az meg rak rá még egy lapáttal, hogy nem ismerjük egymást. Tudunk egymás múltjáról, már amennyit megengedtünk belőle, de semmi mást. Tudjuk, hogy mindkettőnkben ugyan az az érzés kavarog mely mágnesként húz, minket egymáshoz, de semmi több szinte.

–Kérsz kávét? – állt meg az egyik standnál. Felnéztem kék szemeibe, amelyekben folyton elveszek és halványan bólintottam. Félő ha kinyitottam volna a szám csak tátogtam volna. Még Bucky a kávékat kérte addig én végig mértem. Imádtam a látványába temetkezni és cél nélkül jártatni a szemem rajta. Akár ki bármit is mond, Bucky egyáltalán nem csúnya, sőt ellenkezőleg. Nagyon helyes és nem hiszem el, hogy nem szoktak a lányok utána fordulni. Én is utána fordultam már egy párszor.

–Köszönöm. – háláltam meg a kezembe nyomott, kávéval teli poharat. Csend honolt közöttünk, véleményem szerint a gondolataiban bolyong és rak rendbe mindent, ahogy én is tettem mielőtt eljöttünk.
Vagy csak lehet ennyi volt a részéről, de akkor nem hívott volna el magával, nem? Mondjuk ideje azt is számításba venni, hogy nem biztos lesz-e ebből valami.

–Min gondolkodol? – törte meg a csendet. Hangjától jól esően kirázott a hideg majd lassan felnéztem rá. Oh ha tudnád, hogy rajtad.

–Csak elkalandoztam. – mosolyogtam, ő ezt pedig viszonozta. Magam elé vezettem a tekintettem, jól is tettem, mert kiszúrtam egy parkot. – Nem megyünk oda? – kérdeztem a jó irányba mutatva.

–De. – bólintott Bucky és megiramodtunk arra felé. Beérve kerestünk egy padot és helyet foglaltunk rajta. Továbbá is csend van közöttünk, amit szeretnék megtörni, de nem tudom hogyan. Addig amíg eszembe nem jutott valami, amire kíváncsi voltam. Teljes testtel felé fordultam és feltettem a kérdésem.

–Mesélj nekem a régi időkről, amiben felnőttél.
Elmosolyodott, de mosolyában lakozott némi szomorúság és fájdalom, amit teljes mértékben megértek. Nekem is fájt. Átérzem a fájdalmát? Miért?
Egy kis idő után bele kezdett. Mesélt és csak mesélt én meg szinte ittam a szavait. Annyira gyönyörű, így elmondva és hangjában hallottam, hogy nagyon hiányzik neki az az idő. Ha tehetném vissza vinném, akármennyire is fájna számomra, hogy nem láthatnám többé. Ha Bucky attól boldog lenne akkor én is.

–Rengeteg mindent csináltatok Stevevel. – mondta bele kortyolva a feketeségembe. Bucky nagyon halvány, szinte alig látható mosollyal lenézett a földre elgondolkodva.

–Igen. De az már régen volt. Már nem él az a Bucky. – ivott bele ő is a kávéjába. Annyira megsajnáltam, hogy kezemet a karjára simítottam. Nem a rendes karjára, ezért elakarta húzni, de nem engedtem.

–Ne csináld. Ez hozzád tartozik, ne húzd el tőlem. – néztem le a karjára majd vissza a szemébe. – Hidd el, valahol ott mélyen még mindig ott van a régi Bucky. Tudom.

–Nem, Lauren. Nincsen.
Ellenkezett, de én tudom, hogy még van valamennyi darabka a régi Buckyból és bebizonyítom neki. Én leszek az az ember, aki újra összerakja teljes egészében ezt a férfit, én leszek az, aki meggyógyítja a lelkét.

~ Bucky ~

Azt hittem álmodom. Azt hittem ez az egész álom. Végre érezhettem Laurent, végre karjaimba zárhattam. Annyira akartam és most itt van, megtettük, úgy hogy az Univerzum nem szólt közbe, ez több, mint csoda. Hisz érezhettem a törékeny testét, a meleg ajkait....Istenem! Úgy vágytam az érintésére, mindenére úgy vágyok.
Viszont mikor megláttam, hogy könnyek mardossák a szemét, megijedtem. Már csak azért is, mert azt hittem olyat tettem, amit nem kellett volna, de mikor a szavak elhagyták az ajkait, rájöttem, hogy így is tettem valamit. Valamit amiről nem tudtam. Vissza kapta az érzéseket miattam, én voltam ki lehámozta róla a múltja egy darabját és ez mérhetetlenül jó érzéssel tölt el, segíteni fogok neki, hogy megtanulja kezelni. Vagy ha ezt nem is sikerül megtennem, legalább ott leszek vele, hogy megnyugtassam. Szükségem van rá érzem.
Egy dolog viszont ma engem nagyon kiütött, méghozzá Lizi. A Hydránál fogalmam sincs, hogy történhetett az, hogy mikor mindig kitöröltek, rá ugyan úgy emlékeztem. Abban az időszakban ő nagyon nagy támaszt adott és a múltunk eléggé...forró. Egyáltalán nem szeretem, nem érzek iránta olyan érzelmeket, mint Lauren iránt, de ismerem Leet és csak reménykedni tudok, hogy semmibe nem kavar bele nekem.
Lauren édesen felkuncogott, ahogyan az előttünk elsétáló kisgyerek futva köszönt neki az anyukája oldalán.

–Hát nem aranyos? – kérdezte a távolodó kisfiú alakját nézve. Számomra viszont ő aranyos, nem más.

–De, az. – vágtam rá, miközben a mosolyát figyeltem. Felém fordította a fejét és, mintha zavarba jött volna, kezével eltakarta a száját, ahogyan megint felnevetett lágyan egyben halkan. Imádom a nevetését.
Kezéért nyúlva elhúztam a szájától és megcsókoltam lágyan. Éreztem forró ajkait és abban a pillanatban engem is elöntött valami forróság belülről. Közelebb húzódott hozzám óvatosan nehogy megszakítsa a csókunkat majd félig a mellkasomra dőlt. Elváltam tőle, miközben lenéztem rá. Fejét lehajtotta, rajtam pihentetve, közben ujjaival a ruhámat piszkálta.

–Húz magadhoz, Bucky.
Szavaitól lefagytam, ha most szorosan magamhoz kell préselnem -amit mindig megtennék- az nekem nem jó mivel a rendes karommal nem férek hozzá, a másikkal pedig kizárt, hogy megtegyem. Ezzel lehetőleg nem nagyon akarok hozzá érni. – Bucky. – nézett fel rám majd megfogta a fém karom, amit azonnal elakartam húzni, de mint az előbb is, nem engedte. – Ha ezzel nem akarsz hozzám érni akkor a másikkal se tedd.
Szavaitól kellemetlen érzés nyílalt belém.

–Most már a részed, ez is te vagy és én érezni akarom, hogy magadhoz szorítasz, legyen szó erről vagy a másik karodról. Nekem nem számít, mert egyenlőnek nézem mindkettőt, rendben? – kérdezte, én pedig halványan bólintottam, mert abban a pillanatban esélytelen volt, hogy megszólaljak.
Szóval nem fél tőlem. Nem fél a múltamtól. Ez csak tetőzi annak a fokát, hogy még jobban magamnak akarjam őt.
Lassan visszaereszkedett a mellkasomra, én meg bizonytalanul a fémkaromba zártam, arcom pedig barna hajzuhatagába fúrtam.