- Ne legyél velem ilyen gonosz! – szöktek könnyek Minho szemébe, mikor rövid vonakodás után szólásra nyitotta ajkait. Nem fogta fel szavait, elméjét teljes mértékben belepte a mámor sűrű ködje. Tekintetét szigorúan az ausztrál íriszeire szegezte, perifériás látóköréből mit sem észlelve. Ösztönösen húzta össze magát apróra kis idő múltán, azonban mikor mellkasába minden logikus érvet kizárva éles fájdalom hasított, hátat fordítva lakótársának hagyta kicsordulni könnyét.

- Részegen még rosszabb vagy, mint józanul – sóhajtott fel Chan nyűgösen, viszont azonnal hangnemet váltott. – Fordulj felém – csendült fel lágy, mégis határozott tónusa, mikor pedig a kisebb teljesítette kérését, kedveskedően karolta át annak derekát. Mielőtt a táncos ellenkezhetett volna, hátára fordulva húzta a vékony testet mellkasára, így könnyedén felvéve vele a szemkontaktust. – Most már tényleg próbálj meg aludni – simított lágyan homlokára, akármilyen abszurdnak is tűnt az akkori helyzet mindkettőjük számára.

- Mindent csak elrontok – kapott az alkalmon a fiatalabb, s minden habozás nélkül bújt közelebb az ausztrálhoz. Könnyei vékony, viszont egyre szaporább patakokban folytak le arcán, ironikusan gyönyörű mintákat rajzolva puha bőrére. – Nem is értem, mit várok el egy olyantól, mint én. Hogy merek még egyáltalán reménykedni? – nevetett fel keserűen, viszont képtelen volt tovább tartani az addig kialakított, áttetsző imázsát; hangja észrevehetetlenül váltott át szívszaggató zokogásba.

- Dehogy rontasz el mindent, miről beszélsz? – pillantott le döbbenten Chan a karjaiban fekvőre, tenyerével pedig öntudatlanul kezdte cirógatni hátát. A kisebb iránt érzett dühe egyik pillanatról a másikra párolgott el a semmibe, csupán a vágy maradt benne, hogy megnyugtassa őt.

- Te is tudod pontosan – remegett meg a táncos hangja, ahogy próbált értelmes szavakat kipréselni magából. Ajkait fájdalmas görbületre kényszerítette, mellyel ő sem volt tisztában, milyen hatást akart elérni, viszont ettől csak még inkább megindult könnyei zápora. – Annyira szánalmas vagyok – szipogta.

- A barátod nem haragszik, igaz? Akkor miért fújod fel ennyire? – tért vissza egy kicsiny magatartás az ausztrál szavaiba, ujjával lágyan morzsolva a másik könnyeit. – Mitől lettél hirtelen ilyen madárlelkű? – igyekezett felvidítani őt.

- Hallgass már! – hunyta le Minho a szemeit, miközben még jobban a fiú érintésébe simult. Akármilyen erősen is igyekezett kitörni a mámor kábító hatásából, hogy egy épkézláb magyarázattal jöjjön elő saját magának, miért is enyhítette az idősebb jelenléte a mellkasában tomboló vihart, kudarcot kellett valljon. – Csak azért mondod, hogy nyugtass, te is szörnyű embernek gondolsz – nyelte le könnyeit nehezen.

- Ne állíts olyat, amiről semmit sem tudsz – korholta le Chan hirtelen felindulásból, melyen ő is meglepődött, azonban hamarosan lágyabb hangon folytatta. – Attól még, mert mérges voltam rád, nem gondollak szörnyű embernek. Az agyamra mész a figyeleméhségeddel, de biztos megvolt az oka annak, amit csináltál. Szóval ne hisztizz, szedd össze magad! – paskolta meg rövidebb hallgatás után a táncos lapockáját biztatóan.

- Szükségem van a figyelmedre, túl dögös az akcentusod – szólta el magát Minho, felfedve addig féltve őrzött titkát. Már abban a pillanatban különös érzés lobbant lángra mellkasában, hogy először hallotta beszélni lakótársát; egyszerre találta végtelenül szórakoztatónak a külföldi hanglejtését és bárminél vonzóbbnak azt. Legtöbb esetben pusztán ezen egyszerű okból kifolyólag nyaggatta az idősebbet, egyszerűen sosem tudott igazán betelni vele. – Francért kell ilyen jó hangod legyen – sóhajtott fel panaszosan, fel sem fogva szavait.

- Gondolom, hogy jó zenét csinálhassak – mosolyodott el a göndörhajú finoman. – De örülök, hogy vonz az akcentusom. Legalább most már tudom, miért lógsz rajtam állandóan – vonta le a következtetést, nyugtázva ezáltal a magában már régebb is megfogalmazódott teóriát.

- De ezt neked nem szabad tudnod! – ült fel nagy lendülettel a kisebb, melyet meg is bánt azonnal, mikor forogni kezdett vele minden. Az alatta fekvő mellkasára helyezve kezét szerezte vissza egyensúlyát, majd vezette zavaros tekintetét annak arcára. – Felejtsd el, hogy ezt mondtam neked, abban a hitben kell élned, hogy utállak! – szólalt meg teljes komolysággal.

- Rendben, el fogom felejteni – ígérte meg Chan, visszafogva nevetését. – De akkor már elmondhatnád őszintén is, hogy milyennek gondolsz. Úgyis el fogom felejteni reggelre – próbálta meg kihasználni lakótársa részegségét, egy csepp bűntudatot sem érezve; túl sok mindent tűrt már el tőle ahhoz, hogy ne kapjon egy ilyen alkalmon.

- De ígérd meg, hogy el fogod felejteni! – ismételte meg szavait a táncos, megingatva okoskodóan mutatóujját, és csak akkor folytatta a beszédet, mikor a fiú beleegyezően bólintott. – Piszkosul jól nézel ki és túl ideális pár lennél – sóhajtott megadóan, ahogy visszadőlt a mellkasára, a plafont bámulva elmerengve.

- Azért lennék ideális pár, mert jól nézek ki? – harapott szája belsejébe finoman az ausztrál, visszanyelve egyre erősödő nevetési vágyát. – Ez nem túl nyomós ok – vizslatta a fiatalabb tekintetét.

- Olyan hülye vagy! – csapta meg Minho társa karját idegesen. – Persze, hogy nem csak azért lennél jó pár, de valljuk be, túl jól mutatnál mellettem! Amúgy is egyre szarabb Changbinnal a kapcsolatunk, idő kérdése, mikor szakítunk – vont vállat könnyedén.

- Mire gondolsz? Nekem ma nem úgy tűnt, mintha bármi baj is lenne – fordult az idősebb felé teljes testével, majd felkönyökölve támasztotta meg fejét, ahogy immár egészében pásztázta a fekvőt

- Alig találkozunk, minden programot lemond és már le se akar velem feküdni – panaszkodott a kezeivel kalimpálva, ahogy minden előtört belőle. – Velem! Azt mondja mindig, hogy túl sokat fogytam és addig nem ér hozzám, amíg fel nem szedek egy kicsit. De mit csináljak, ha ígyis csak épp beleférek a súlykategóriámba az egyetemen? – temette arcát tenyerébe végezetül.

- Szerintem jól nézel ki – simított ösztönösen Minho hasára a szőkehajú. – Igaz, törékenynek tűnsz, de ez nem kifogás ilyesmire – ingatta meg a fejét teljes hitetlenségben. – Miért vagy még vele, ha ennyire semmibe vesz?

- Mert szeretjük egymást! – vágta rá azonnal, viszont bele is szédült saját hevességébe, így vissza kellett feküdnie az ágyra. – És annyira hiányzik. Hiányzik, hogy minden ugyanolyan legyen, mint régen – suttogta maga elé, izmai lágyan belerándulva a gondolatba.

Mély csend telepedett közéjük. Ugyan Chan továbbra sem hagyta abba a másik cirógatását, érezhetően megváltozott a szobában a hangulat. Nem akarta lerombolni a táncos elméjében élő képet azzal, hogy szembesíti a valósággal, melyet az olyan hevesen igyekezett figyelmen kívül hagyni. A hallottak alapján egyáltalán nem találta valószínűnek, hogy az alacsony fiú ugyanannyira szeretné lakótársát, mint ahogy azt ő teszi, viszont nem akart beleszólni, messze nem volt ehhez elég belátása kettőjük kapcsolatába. Kis ideig még így hát inkább csak hagyta, hogy a kisebb összesszedje magát s közelebb húzódjon hozzá.

- Csak ne lökj el magad mellől, akármilyen idegesítő is vagyok. Kérlek – szólalt meg végül a fiú, kétségbeesetten nézve fel ölelőjére.

- Jól van, jól van – paskolta meg finoman karját. – De most már tényleg aludj – túrt nyugtatólag Minho puha tincsei közé. – Jobb társaság vagy részegen, mint józanon – mosolyodott el haloványan.

- Mindenhogy jó társaság vagyok – hunyta le szemeit, Chan lágy érintésétől pedig mintha minden elcsendesedett volna körülötte. – De ne menj sehova – motyogta annak pólójába. – Nagyon sírni fogok, ha itt hagysz.

- Nem foglak itt hagyni – ígérte meg az idősebb, ahogy átkarolta a fiatalabb derekát.

Szavai még percek után is felettük lebegtek, ahogy a két lélek végre otthonra talált. Egymásban.