Bár mindkét fiú tisztában volt azzal, hogy hosszú éjszaka elé fognak nézni a történtek után, mindennek a súlyát csupán akkor érezték meg, mikor álmatlanul forgolódtak ágyukban. Egészen addig a napig még csupán eszükbe sem ötlött a gondolat, hogy valaha bármilyen közös pont alakulna ki közöttük – azon kívül, hogy ugyanazon lakcímen éltek -, mégis a hajnali órák feszítő nyugodtsága újabb és újabb gondolatokkal fűzte össze elméiket. Testük minden porcikája igényelte a másik fél jelenlétét, hogy ha megbeszélni nem is tudják az helyzetet, legalább egymás piszkálásával enyhítsék a mindent elsöprő vihart; ezt azonban büszkeségük teljes mértékben ellehetetlenítette.

Ugyan a nap még csak a horizont alját súrolta, Minho megelégelve az ébrenlét és alvás közötti folyamatos ingázást, álmosan csoszogott ki a konyhába, hogy kávéval segítsen állapotán. Az esetek túlnyomó részében sokkal korábban kelt az ausztráltól, hogy reggeli futását a lehető legnyugodtabb körülmények között tudja véghez vinni, mielőtt elindult volna a táncpróbájára, így kisebb meglepettség futott át arcán, mikor az idősebb pakolászó alakjával kellett szembenéznie. Mindössze egy pillanatig habozott, mielőtt mintha mi sem történt volna az előző este, lépett a fiú mellé, majd teljes némaságba burkolózva látott ő is hozzá teendőjéhez.

– Neked is jó reggelt – morgott Chan az orra alá, mikor lassan percek teltek el anélkül, hogy az óra ketyegésén és a kintről beszűrődő zajokon kívül bármi is megtörte volna a rájuk telepedett csendet. Tekintetét minden erejével igyekezett a pulton tartani, viszont újból és újból azon kapta magát, hogy íriszei a mellette levőre szegeződtek még akkor is, mikor az csupán egy kedvetlen hümmögéssel reagálta le köszönését, mielőtt ismét figyelmen kívül hagyta volna őt.

– Miért bámulsz? – unta meg egy idő után Minho az idősebb játékát, ajkai közül kisebb leheletet engedve ki.

– Próbálom megfejteni, hogy megint le akarsz-e smárolni, a torkomat elvágni vagy az agyamra menni – válaszolt könnyedén a göndörhajú, mintha csak erre várt volna, mielőtt kávésbögréjével együtt helyet foglalt az asztalnál.

– Örülök, hogy terrorban tarthatlak már csak a puszta jelenlétemmel – ciccegett frusztráltan a fiatalabb, majd lakótársával szemben telepedett le. Kerülte annak rászegeződő pillantását, ahogy csak tudta, ettől azonban egyre inkább kezdte magát védtelennek érezni.

– Mit szedtél be, amitől tegnap este rám másztál? Délután még nagyon ki voltál akadva – kortyolt bele óvatosan Chan a még gőzölgő kávéjába, miközben a bögre pereme felett egyre csak a vele szemben ülőt figyelte.

– Így vagyunk egálban – vont vállat a táncos könnyedén, bár messze sem volt olyan nyugodt, mint azt szerette volna elhitetni környezetével. Ugyan álmatlan éjszakája során többször is lefuttatta magában ezt a párbeszédet, s annak minden lehetséges kimenetelét, csalódottan kellett tudomásul vegye, hogy semmilyen érdemleges dologra nem jutott.

– Ha te mondod – sóhajtott fel az ausztrál lemondóan, hiába faggatta volna tovább szíve szerint a kisebbet. Jobb ötlet híján csendben iszogatta a kávéját, várva, hogy a koffein valamelyest életet csempésszen meggyötört testébe.

– Nem akarok tőled semmit, csak hogy tisztázzuk – szólalt meg Minho néhány perc után, mikor már nem bírta az őket körbevevő némaságot. – Ugyanúgy utállak – tette még hozzá.

– Miért lihegsz állandóan a nyakamban, ha utálsz? – próbálkozott meg ismét Chan a szemkontaktus fenntartásával, viszont társat már nem lelt ehhez. – A nap huszonnégy órájában nyaggatsz. Ha utálnál, nem bírnád ezt – érvelt kijelentése mellett.

– Attól, hogy utállak, még szórakoztatónak találhatom, hogy ideges vagy – vont ismételten vállat a táncos. – Könnyen ki lehet téged hozni a sodrodból, nem is kell megerőltessem magam.

– Örülök, hogy a szórakozásod lehetek – forgatta meg a szemeit Chan bosszúsan horkantva egyet. – De ha lehet, ne velem akard elűzni az unalmad.

– Képzeld, van jobb dolgom is, mint rád pazarolni minden időm – jegyezte meg gúnyosan a kisebb, mikor addig féltve őrzött gyengepontját támadta meg a másik. – Ne hidd azt, hogy te vagy a világom közepe.

– Pedig néha már úgy viselkedsz – állt ki továbbra is az igaza mellett a külföldi. – Tegnap sem hagytál fél perc nyugtot sem.

– Mert olyan kedvemben voltam – zárta le egyszerűen a maga részéről a témát Minho, és állt fel a helyéről, hogy el tudjon mosogatni. – De ha téged is annyira zavarna ez, már rég tettél volna ellene – nézett hátra egy pillanat erejéig.

– Mintha lenne esélyem rá melletted – emelkedett fel Chan is a székéről, majd tette az üres bögréjét a pultra. – Nem fogok panaszkodni, ha ma békén hagysz.

– Még meglátjuk, szívem – kacsintott a táncos futólag a mellette állóra, ahogy apránként ugyan, de kezdett visszatérni belő az élet. – Csak nem fontos megbeszélésed lenne?

– Vizsgára tanulok, már ha érdekel egyáltalán – fordult is meg az idősebb, csupán a válla fölött válaszolva. Nem tervezett több időt eltölteni a kisebb társaságában, így minden további nélkül indult meg a saját szobája felé, hogy átöltözhessen.

– Én akkor is érdekesebb vagyok! – kiáltott még egyszer a fiú után Minho, arcára pedig széles vigyor ült ki, mikor meghallotta hangosan becsapódni az ausztrál szobájának az ajtaját.

Magának hazudott volna azzal, ha azt állítja, hogy minden aggodalma eltűnt apró szóváltásuk után, azonban ezzel egy időben erős reménysugár gyulladt lelkében; bár nem tudta még pontosan, milyen jövőt szán nekik a sors, szinte tisztán látta szemei előtt egymás mellett haladó alakjukat.