Minho testén villámcsapásként futott végig a meglepettség, mikor megérezte lakótársa ajkait sajátján. Először fel sem fogta, mi történik abban a pillanatban vele, üres elmével s hangosan zakatoló szívvel igyekezett minél hamarabb magához térni, mielőtt azonban jobban átgondolhatta volna cselekedetét, bizonytalanul viszonozta az ausztrál csókját, majd lökte el az magától teljes erejéből.

– Kapd be – sziszegte szinte fogai között, mellyel egyidőben az addig rajta pihenő takarót a göndörhajúhoz vágta, idegesen viharozva ki a szobából. Bár elméje legmélyén sejtette, hogy ha tovább húzza az idősebb idegeit, az valamilyen formában lépni fog ellene, azzal viszont még ő sem számolt, hogy ilyesfajta formában tenné mindezt meg. Érzelmek ezrei kavarogtak mellkasában, olyanok, melyeknek jelenlétéről még csak álmodni sem mert volna alig néhány órával korábban. Vöröslő arccal vonult be saját zugába, ahonnan nem is tervezett egyhamar távozni; akármennyire is igényelte Chan jelenlétét a nap minden percében, akkor legszívesebben örökre elkerülte volna személyét. Fél füllel még hallotta, amint az említett szarkasztikus horkantással díjazza távozását, viszont képtelen volt bármit is visszavágni, így bár torkát kellemetlen, szorító érzés kezdte kínozni kimondatlan szavai miatt, ezúttal elengedte az egészet a füle mellett.

Csupán Minho ajtajának a becsapódása törte meg a lakásra telepedett feszült csendet. A két fiú közül egyik sem tudta volna megmondani, hogy tapasztaltak-e már olyan némaságot otthonuk légkörében összeköltözésük óta, s bár nem hangoztatták ezt, túlságosan is hozzászoktak az állandó nyüzsgéshez, mely nélkül elképzelni sem tudták volna már az életüket. A pillanatok fájdalmas lassúsággal töltötték ki a perceket, míg végül Chan megelégelve a dolgot, dühös fújtatással mászott le ágyáról, majd indult meg a kisebb szobája felé. Bár korábban ő kezdeményezte a csókot – amit továbbra is teljesen jogosnak gondolt főképp figyelmeztetése után -, egyre inkább tartott attól, hogy ezzel talán örökre megpecsételte kettőjük kapcsolatát.

– Hé, hisztis – nyitott be óvatosan társához, mikor viszont semmiféle felé repülő objektumot nem észlelt, kissé magabiztosabban lépte át a küszöböt. Mintha csak ott sem lett volna, nyomkodta tovább a táncos a telefonját, teljesen figyelmen kívül hagyva vendégét, aki csupán karba tett kézzel dőlt az ajtófélfának, onnan méregetve álláspontjukat. – Bocs az előbbiért, de már nagyon az agyamra mentél.

– Hisztis a faszom – akadt meg a kisebb a korábbi megjegyzésen, hangos horkantással jelezve nemtetszését. Igyekezett takarni a tényt, hogy arca egyre inkább kezdett sötétebb árnyalatokat felvenni, mikor Chan orgánuma elérte hallójáratát, viszont még ő maga sem hitt sikerében. Túlságosan össze volt zavarodva így, hogy nem az övé lett az utolsó szó; bár tudta, dühösnek kellett volna legyen a fiúra, sokkal bonyolultabb hálóval fedték le érzelmei józan elméjét, hogy mindezt egyedül kit tudja bogozni.

– El kell ismerned, hogy te kezdted – vette végre a bátorságot az ausztrál, s lépett beljebb a szobába, majd helyezkedett el az ágyon rövidesen. – Nem lehet mindig minden úgy, ahogy te akarod. Lehetnél figyelemmel másokra is – magyarázott még magát is meglepően nyugodtan, ahogy félig a táncos felé fordult. Reménykedett abban, hogy így hamarabb túllesznek a kellemetlen beszélgetésen, de már ő sem tudta pontosan, mit is akar elérni ezzel.

– Pont te mondod ezt? – mordult fel Minho, ezzel együtt pedig indulattal telve csapta le telefonját a matracra. – Fogalmad sincs arról, hogy van-e párom vagy nem, de csak simán lesmárolsz. Igazán figyelmes, komolyan mondom – csöpögött a gúny a szavaiból, miközben összevont szemöldökkel méregette a mellette ülőt.

– Nem csak úgy simán lesmároltalak – ellenkezett azonnal az idősebb. – Előtte pontosan elmondtam, hogy ha nem fogod be, mi lesz a következménye. Egyébként is, ha zavart volna, ellöksz anélkül, hogy visszacsókoltál volna – csúsztak ki átgondolatlan szavai ajkai közül, viszont nem zavartatta különösebben magát miattuk; egy vállvonással lerendezte az emiatt benne keletkezett feszültséget. – Ha van párod, majd én elmagyarázom neki, hogy mi történt, vagy ha esetleg annyira zavarná, el sem kell mondani neki – igyekezett minél hamarabb megoldást találni.

– Nem csókoltam vissza! – védekezett a kisebb hevesen, hiába volt ő is pontosan tisztában, mi zajlott le korábban közöttük. Még ha elméjét továbbra is a sokk sűrű ködje fedte, egy dologgal tisztában volt ő is; ösztönei messze sem játszottak akkora szerepet a csók viszonzásában, mint azt szerette volna. Akármennyire is utálta a tényt, képtelen volt lerázni magáról azt a soha nem tapasztalt szabadságérzetet, amit a göndörhajú puha ajkai váltottak ki belőle.

– Hitegesd csak magad ezzel – veregette meg lakótársa vállát az idősebb, ezzel pedig igyekezett lezártnak nyilvánítani az ügyet. – Jó, nem fordultál teljesen magadba, én megyek – állt fel inkább az ágyról, és indult ki a helyiségből.

– Baszd meg magad! – dobott utána siettében egy párnát a táncos, s bár nem nevezte volna jelentős sikernek, mégis elégedetten konstatálta, mikor a tárgy telibe találta célpontja tarkóját.

– Majd meglátom, hogy lesz-e kedvem hozzá – vont vállat ismét az idősebb, viszont arcán ennek ellenére is bosszús vonások jelentek meg. Hívogatta a gondolat, hogy legalább ugyanolyan erősséggel dobja vissza a párnát eredeti tulajdonosának, azonban végül csupán felkapva azt a földről hagyta magára a kisebbet tomboló gondolataival együtt.