- Neked miért is jó ez most így? – méregette Chan az alatta fekvő arcát, miután sikeresen megtámasztotta magát alkarján. Felsőtestük teljesen összesimult, a fiú bőrén érezte társa egyenletes szívverését, de különösebben nem zavartatta magát emiatt; válaszokat akart és addig nem is tervezett legördülni róla, amíg meg nem kapja azokat. – Élvezed? – szólalt meg ismét kétkedve.

- Azt, hogy feltarthatlak a... - próbált Minho rálátást nyerni a laptop képernyőjére, de hamar fel is adta a próbálkozást, mikor a felette támaszkodó mindent eltakart előle. - Akármiben? Igen, határozottan – adott választ pár pillanattal később a korábbi kérdésre. – De nem is tudom... Kettőnk közül te vagy úgy felettem, mintha most azonnal akarnád letépni rólam a ruháim – helyezte tenyerét az ausztrál mellkasára, hogy ha szükséges, bármelyik pillanatban le tudja lökni magáról, de még ő is megdermedt egy másodpercre, mikor tenyere alatt megérezte a kidolgozott testet.

- Akar a franc tőled bármi ilyesmi – horkantott fel az idősebb, de továbbra sem mozdult helyzetéből. – Te rántottál magadra, viseld a következményeit – próbált arcára erőltetni egy vigyort, viszont ez hamar átcsapott ideges vicsorgásba.

- Örülök, hogy legalább abban ki tudunk egyezni, hogy egy franc vagy – bólintott a táncos elégedetten, a legkisebb jelét sem mutatva annak, hogy zavarná felállásuk. Nyugodtan vette fel a szemkontaktust, s bár ő maga sem tudta, mire számíthat tőle, bízott abban, hogy semmi olyasmit nem fog csinálni vele társa, amivel gondot okozna neki. – Remélem látod, mennyire félek a híres következményeidtől – lazította el teljesen arcát, s mutatott unott vonásaira, melyekben még így is felfedezhető volt büszkesége.

- Miért tetszik neked ennyire, hogy rajtad fekszem? – fürkészte továbbra is Chan a kisebb mimikáját, viszont önelégültségen kívül semmit nem tudott leolvasni róla. Öntudatlanul húzta kissé ökölbe kezeit ettől, viszont próbált minél hamarabb megszabadulni idegességétől; ismerte már annyira lakótársát, hogy tudja, pontosan ezt akarja belőle kihozni, amit viszont semmiképp sem akart neki megadni.

- Én azt egy szóval sem mondtam, hogy élvezem, de nem is fogok miatta sírni, mint egy kislány – vont vállat könnyedén Minho, mint aki mindig is erre a kérdésre várt. Hangjából csöpögött, hogy mennyire szórakoztatónak találja a helyzetet, viszont ezen kívül semmilyen más jelet nem adott, ami alátámasztotta volna jókedvét. – Ha valamit készülsz csinálni, meg tudom magam védeni, ha nem, akkor talán elhiszem, hogy van még egy fél ép agysejted.

Szavai hallatán Chan még egy darabig csak hitetlenül, kérdések után kutatva fürkészte a kisebb tekintetét, de mikor az már nem szólalt meg, frusztráltan forgatta meg szemeit. Tenyerét a táncos mellkasára fektette, majd minden finomkodás nélkül tolta fel magát a földről. Könnyedén lépett át a vékony testen, hogy magához vegye laptopját és azzal együtt telepedjen át ágyára.

- Azt hiszed, oda nem tudok utánad menni? – emelkedett fel félig Minho is, miután értelmezte a történteket. Fejét a matracon dolgozó fiú felé fordította, aki közben mintha teljesen elveszett volna a saját világában, figyelmen kívül hagyta kérdését. – Jó, ha nem hát nem – unta meg teljesen a játszadozást, majd maradék ételét magához véve indult ki a szobából, maga mögött az ajtót viszont szándékosan hagyta nyitva.

- Én miért költöztem össze egy ekkora barommal? – fújtatott idegesen az ausztrál elég hangosan ahhoz, hogy a nappaliban levő is tökéletesen hallja szavait. Ugyan megfordult a fejében, hogy bezárja az ajtót, viszont büszkesége győzedelmeskedett felette, s bár kelletlenül ugyan, mégsem cselekedett így; véletlenül sem akart elégtételt adni lakótársának.

Morgolódását hallva a kisebb mindössze egy elégedett vigyorral telepedett le a konyhaasztalhoz, hogy elfogyassza a maradék ebédjét. Nyugodtan ízlelgetett minden falatot, majd amint befejezte, ráérősen sétált át a nappalinak kialakított helyiségbe. Rutinosan kezdte tologatni a bútorokat, hogy középen egy nagyobb teret tudjon felszabadítani, ahol hozzá tudott fogni szokásos nyújtásaihoz. Próbált a lehető leglassabban haladni tekintettel korábbi étkezésére, így bár messze nem haladt rutinjával úgy, mint szokott, rosszullét sem kerülgette. Szeme sarkából még látta Chan nyitott ajtaján át, ahogy az idősebb magához veszi fejhallgatóját, hogy még azt a minimális zajt is kizárja, amit a táncos kelt, sikeresen kizárja, viszont igyekezett nem túl sokat foglalkozni vele. Mélyet sóhajtva fordított hátat a fiúnak, mielőtt pár pillanat erejéig lehunyta volna szemeit; innentől fogva teljesen átadta magát a tánc varázsának. Izmai egyenként feszültek meg, elméje vásznán hatalmas egy színpad és végeláthatatlan nézőtér bontakozott ki. És ott állt ő. Egyedül ő a reflektorfényben, amint a már jól ismert mozdulatokat viszi végbe. Ott és akkor már semmi nem számított; hazatalált, még ha otthona nem is volt több néhány álomfoszlánynál.