Lágy szellő járta végig a fagyos tájat. Léptei nyomán apró életek százai jelentek ismét meg; életek, melyekről nem is tudott, hiszen csak előre nézve haladt célpontja felé.

Megérkezett.

Emberi alak tornyosult elé, testét vastag jégréteg fedte, mégsem tántorodott meg tőle. Bár ő maga is fáradt volt, hosszasan s rendíthetetlenül vonta otthont idéző ölelésbe, majd forró csókba az előtte állót. Napokat, heteket, hónapokat töltött melengetésével, észre sem véve önpusztítása mértékét.

Végül elhúzódott.

Elhúzódott, s keserédes mosoly ült könnyed ajkaira.

A jég megolvadt. Alatta pedig fájdalmas fényességgel virított a márvány rideg köve.