Aznap akár az egész életem is megváltozhatott volna. Kétségbeesetten kerestem szürke hétköznapjaimban valami különlegeset, ami segíthet visszanyerni rég elvesztett időérzékem, már-már görcsösen kutattam a színeket kifakult világom árnyaiban. Hiába tapogatóztam, hiába kiáltottam segítségért, egyedül a magányos Hold hallgatta meg panaszos sírásomat, mely akármennyire is mardosott belülről, csupán ritkán mosta le gyönyörűen kidíszített maszkomat. 

Kellett egy kis idő, mire végre felfogtam, mi is történt alig pár perccel ezelőtt, és rávettem magam, hogy az előbbiek varázsából kiszakadva felálljak addigi helyemről, majd a nap fénye elől menekülve siessek lakásom oltalmazó rejtekébe. Sokszor gondolkodtam, tulajdonképpen mi is annyira riasztó számomra ebben az időszakban, melyben mindenki csak a reményteli megváltást és végtelen lehetőségeket látja, én viszont valamilyen ismeretlen okból kifolyólag csupán a minket éltető égitest által kreált tüzes börtönt véltem felfedezni újra és újra, ami fájdalmas perzseléssel égette szürke lényem. Nem, ha belegondolok, nem is az oly dicsőített világosság zavart – ha egyáltalán használhatom ezt a kifejezést az én esetemben -, hanem az a leírhatatlan üresség, mely ennek eljövetelével keletkezett bennem, mintha fakó lelkem egy darabkáját tépték volna ki mellkasomból mindössze azért, hogy utána mindenki más tudatlanul merítkezzen energiájából, míg  közben én egyre jobban sodródok a szakadék széle felé, melynek mélyéről már nincs kiút. Mégis önként vállaltam magamra a feladatot, önként öltöttem magamra nap mint nap vakító maszkom egy számomra nemes cél érdekében, amiért még nyomorult életem is dalolva áldoztam volna fel akár bármelyik kósza pillanatban, hiába mondtam ezzel ellent igazi, csak kevesek – talán senki – által ismert személyiségemnek, mely az árnyak homályában született meg torz formájában. Nem egyszer futott végig agyamon, vajon túl sokat akartam volna célommal? Mindenki fénye akartam lenni, bevilágítani olyan világokat, amik akár egész addig felfedezetlen kincsekként lapultak egy-egy személy palástja alatt. Szinte már vallásosan hittem abban, hogy a tényleges boldogság, és lelki béke nem is olyan elérhetetlen, fáradhatatlan akarattal bármit képesek lennénk elérni, hogy akárki megtapasztalhatja ezt a fajta örömöt kemény munka s apró segítség árán. Ez alól csupán egy kivételt ismertem: önmagam. Saját magam, akit a valaha élt legnagyobb hazugnak skatulyáztam el. Nem értettem máshoz, csak hazudni barátaimnak, a világnak, saját magamnak. És akárhogy szerettem volna, képtelennek bizonyultam ettől megszabadulni.

Zavart a fény folyamatosan erősödő jelenléte, így amennyire csak tudtam, lábaim egyre gyorsabb munkára ösztönöztem, hogy lehetőleg még az első, álmából épp csak kiszakított járókelő előtt hazaérjek. Fejemet fel sem emelve a cigicsikkekkel teleszórt földről fordultam be az utolsó sarkon, és ösztönösen zsebembe nyúltam az épületet nyitó kulcsok után kutatva, mikor figyelmetlenségemben beleütköztem valakibe.

- Elnézést – kezdtem volna mentegetőzni, de mikor legjobb barátom kérdő tekintetével találtam szembe magam, mintha egy mázsás súlyt emeltek le volna vállaimról. – Reggelt, Chris.

- Hát te? – vonta fel szemöldökét nagyokat pislogva, míg beljebb sétáltunk a tömbházban, a lépcsőket célba véve.

- Ezt én is kérdezhetném – haraptam kínkeservesen ajkaimba már az első fokok megtétele után. Fájt mindenem, de legfőképp az álmosság nyomasztó terhe hívogatott a bódító sötétségbe olykor-olykor látókörömbe férkőző fekete pontjaival. – Nem szoktál ilyen korán jönni – fogózkodtam a korlátba fél kézzel.

- Nem tudtam aludni – vont vállat. – De ahogy elnézem, te sem vagy fényesebb helyzetben. 

- Jól vagyok – sóhajtottam. – Csak nemrég mentem ki – hazudtam szemrebbenés nélkül, míg minden erőmmel egyensúlyom próbáltam megtartani.

- Mikor ettél utoljára? – szegezte rögtön nekem a kérdést szenvedésem láttán, mire azonnal odakaptam tekintetem; ahogy gondoltam, ő már jóval előttem járt, a lépcső tetejéről nézte végig, miként vonszolom föl magam én is szintjére.

- Este... Talán? – pillantottam fel rá kínosan mosolyogva bár tudtam, nem veszi be ilyen könnyen.

- Hány nappal ezelőtt? – sietett mellém, majd hónom alá karolva segített megtenni az utolsó pár fokot.

- Három. Nagyjából. Fogalmam sincs. Elfelejtkeztem róla – ebben viszont igazam volt.

- Egyszerűen nem értem, hogy hagyhattak egyedül a szüleid Koreában. Egyetemista vagy, de még csak nem is tudsz magadra vigyázni! – fakadt ki teljesen, és kapta ki csontos kezeimből a kulcscsomóm. – Komolyan Lix, rosszabb vagy, mint egy kisgyerek – morgott maga elé, ahogy belökte az apartmanom ajtaját.

- Az nem is érdekel, merre voltam? – váltottam hirtelen témát, hogy meneküljek a helyzet kínossága elől.

- Majd mesélsz – dobta le cipőit a bejáratnál. – Most viszont azonnal mész tusolni, addig összedobok valami reggelit neked, így nem indulsz el sehova, az is biztos. Nincs ellenkezés – kötötte ki azonnal, mikor épp szólásra nyitottam volna ajkaim.

- Kösz – mosolyogtam rá hálásan, majd kérésének eleget téve vonultam be a szobámba csereruhákért, hogy utána azokkal együtt térjek át a fürdőbe.

Nagyot sóhajtva dobtam le a használt öltözetem, melyen még javában virított az éjjeli zuhanásom nyoma. Ajkaim ösztönösen felfelé görbültek, ahogy a kellemesen mámoros emlékek újra meg újra leperegtek lelki szemeim előtt, szívem tempóját tízszeresére növelve. Nem tudtam semmit arról a bizonyos fiúról a nevén kívül, mégis éreztem, új papírlap került életem kusza füzetébe, melyen akár egy szebb világot építhetek fel az alatta fekvő romokra.

Nem gondolkodtam sokáig, a tükör fenyegető bámulása elől menekülve mostam le magamról az előző nap mocskát, minden erőmmel azon ügyködve, hogy a tőlem telhető leggyorsabban szabaduljak a lassan gőzfürdővé váló helyiségből, ami akkori gyenge fizikai állapotomon csak egyre nyomott. Világos ingemet és sötétebb árnyalatú nadrágomat már a résnyire nyitott ajtóval öltöttem magamra, mellyel egy időben kúsztak orromba a konyhából jövő isteni illatok. Puha, még kissé nedves tincseimet arcomból kisimítva konstatáltam magamban, hogy nem ártana valamelyest visszavágni hosszukból, de még nem láttam annak idejét elérkezni. Egyszerűen a fülém mögé tűrtem őket, míg a napom legkellemetlenebb procedúráját vittem végbe: sminkelés. Alapozómennyiséget nem sajnálva kentem fel börőmre a szépítő hatású krémet, mellyel elfedni igyekeztem a rajta virító sötét foltokat. Szeplők. Egyesek így hívták őket, bár én jobban preferáltam az ennél sokkal cifrább és kellemetlenebb neveket, amik ha nem is tökéletesen, de halványan takarták is utálatom ezen ocsmány nyomok iránt. Férgek. Bűnök. Üresség. Nap mint nap kénytelennek bizonyultam eltakarni őket egy sokkal szebb, mindenki számára kedvezőbb maszkkal, hogy elrejtsem igazi valóm, annak összes hibáját, így menedéket biztosítva törött személyemnek az életnek gúnyolt terrorház falai között.

- Komolyan azt hittem már, valami gond van, hogy annyi időre bezárkóztál – helyezte le elém barátom az ínycsiklandó ételt mélyet sóhajtva, mikor helyet foglaltam az étkezőasztalnál.

- Chanie, mondták már, hogy nem tesz jót, ha mindent túlgondolsz? — simítottam vállára, míg számhoz emeltem egy falat ételt. — Hmm, isteni — élveztem ki a hirtelen érkezett ízbombát. 

- Remélem tudod, hogy nélkülem már rég éhen haltál volna? - nézett rám, amit csak egy széles vigyorral és heves bólogatással díjaztam. - De most már mesélhetsz, merre voltál éjjel ahelyett, hogy aludtál volna? - nyomta meg enyhe gúnnyal utolsó pár szavát.

- Hé, ne ítélj el ennyire - nyeltem le a kaját. - Képzeld, megismerkedtem egy fiúval. Tök jófej, veled lehet egyidős nagyjából és nem is síkhülye.

- Ajaj, Lee Felix belezúgott egy random idegenbe - nevetett fel, mire csak vállba csaptam. 

- Barom, nem ez a lényeg - tereltem a témát immár apró pírral az arcomon. - Tudod, van az a játszótér nem messze a parktól. Na, ott futottam vele össze. Azaz ő velem. Lényegtelen - legyintettem, mert zavaromban hadarni kezdtem. - Utána végig beszélgettünk, és a csillagokat bámultuk. Még cigivel is megkínált! - áradoztam csillogó szemekkel, viszont rögtön védekezni kezdtem, mielőtt bármit is mondhatott volna. - De persze nem vettem vettem belőle, nem vagyok épp akkora idióta. 

- Érdekesen hangzik - emésztette az előbb hallottakat. - A nevét megmondta legalább? 

- Valamilyen Changbin - próbáltam nemtörődömséget erőltetni magamra, ahogy ajkaim formázták a hangokat, de képtelen voltam elfedni izgatottságom.

- Meg fogod keresni neten? - tudakolta tovább. 

- Nem tudom - vontam vállát. - Egyelőre semmi komoly, megvagyok én így is. Még a végén valaki másra írok rá - nevettem kínosan, ahogy eszembe jutott a temérdek kellemetlen emlék ezzel kapcsolatban.

- Remélem végre találsz valakit magadnak, Lixie. Tényleg megérdemelnéd - paskolta meg mosolyogva karom.

- Pont te mondod? Nézz már magadra, mindenki omlik utánad, nem igaz, hogy nem találsz valakit!

- Az igazság az - masszírozta kínosan tarkóját -, hogy alakulóban van… Valami. 

- Hogy mi?! - ejtettem ki a villát a kezemből és meredtem rá hatalmasra nyílt szemekkel. - Miért nem tudok erről? Ki az? Mióta tart a dolog? Ismerem? Hány éves? Fiú vagy lány? - akadtam ki teljesen. 

- Hé, ne olyan gyorsan, szépen sorba - nevetett fel. - Igazából pár hónapja kezdtünk beszélgetni, ő is a mi egyetemünkre jár, még alsós. Lehet ismered, egyszerűen imádnivaló gyerek. 

- Jó, jó, mi a neve? - sürgettem türelmetlenül.

- Yang Jeongin. 

És az volt az a pillanat, amikor realizáltam, hogy akármennyire is szeretném, sosem fogom elérni a tökéletes boldogságot. 

[Eyoo~ Nagyon-nagyon bocsi a kihagyásért, remélem még vannak itt páran. >< Lassan kezd majd beindulni a sztori, addig is remélem elnyerte tetszésetek. ❤️ Also, próbáljak meg rövidebb részeket hozni, vagy ez a hosszúság megfelel? Vigyázzatok magatokra és pusszancs a pofitokra addig is. *3*]