Az a nap még mindig fényes csillagként ragyog életem sötét égboltján, amit néha előszeretettel keresek fel elveszett pillanataimban. Hosszasan, perceknek tűnő órákig képes vagyok akármikor gyönyörködni fényében, viszont azt sosem fogom megtudni, hogy még mindig ragyog, vagy csupán többezer éve elindult sugarát láthatom.

- Miért utálod annyira a koreai neved?

- Ezt honnan gondolod? – emelkedtem kicsit fel Changbin mellkasáról, hogy jobban szemügyre tudjam venni arcát, azonban a ránk telepedett félhomály erősen gátolt abban, hogy bármit is le tudjak róla olvasni. 

- Szerintem elég egyértelmű – vezette rám tekintetét egy pillanat erejéig, mielőtt az égre szegezte volna azt. – Kezdve azzal, hogy sosem árultad el.

- Mi van, ha nincs? – tettem fel teljesen jogosan a kérdést, hiába nem fedte túl sok igazság.

- Koreaiak a szüleid – válaszolt egyszerűen. – Kell, hogy legyen.

- Yongbok.

- Mi?

- Yongbok. Yongbok a másik nevem – ismételtem magam, amit kisebb csend követett.

- Szerintem illik hozzád – nyugtázta végül a fiú. – Bár azt még mindig nem mondtad, miért utálod.

- Túl sok kellemetlen emlék köt hozzá – fordítottam el tőle a tekintetem.

- Mindenkinek vannak kellemetlen emlékei, amikkel meg kell tanulnunk együtt élni – hallatta szelíd hangját, engem mégis frusztrációval töltött el okoskodása.

- Én nem akarok – böktem ki dacosan akárcsak egy kisgyerek, amitől kicsit el is szégyelltem magam.

- Nem futhatsz örökké – tartotta továbbra is kellemes tónusát.

- Elég gyors vagyok – kúszott halvány mosoly ajkaimra. 

- És idióta is. Mondj újat – éreztem meg magamon szórakozott tekintetét.

- Rendben – könyököltem fel a földről, hogy úgy nézhessek az ott fekvő fiúra. Már hetek teltek el első találkozásunk óta, én mégis ugyanolyan lelkesedéssel ittam minden egyes szavát, mintha legalábbis lételememnek számítana az. Nem tudtam volna megmagyarázni, de éreztem, hogy érdeklődésem nem vész kárba, ő is minimum ennyi figyelmet szentel nekem, ami mérhetetlen nyugalommal töltötte el lelkem. – Mit szeretnél tudni? – ráztam meg gyengéden a fejem, elkergetve korábbi gondolataim.

- Mondjuk… - húzta el a magánhangzókat, amint ő is hozzám hasonló pozícióba helyezkedett. – És ne nézz ovisnak – tette még gyorsan hozzá -, de mi lenne, ha megosztanánk egy-egy titkot egymással, amiről rajtunk kívül senki nem tud?

- Akkor az már nem titok.

- Nem muszáj, ha nem akarod.

- De, akarom.

- Kezdeni is akarsz?

- Végülis miért ne? – vontam vállat megadóan, viszont hirtelen rossz érzés kapott el. – Mi van, ha meg fogsz utálni?

- Felix, ne legyél hülye, ez lehetetlen – nézett rám komolyan, amitől kissé megnyugodtam. – És amúgy is, ugyanannyi az esély arra, hogy te utálsz meg engem, mint fordítva.

- Lehetetlen – ingattam meg fejem.

- Látod?

- Rendben – sóhajtottam megadóan, elmémben pedig hevesen cikáztak gondolataim, amint igyekeztek pontos időrendi sorrendbe helyezni emlékem. – Még gimiben kezdődött minden, de nem gondoltam volna, hogy mai napig hatással lesz rám – nevettem fel keserűen, viszont amint megláttam Changbin kíváncsian ragyogó tekintetét, folytattam. – Tizennégy voltam, mikor átjöttem Koreába, és eleinte a nagyszüleimnél laktam. Nem panaszkodhatok, mindent megadtak nekem, ami tőlük tellett, mégis elveszettnek éreztem magam. Túl új volt minden, ismeretlen nyelv, ismeretlen környezet, ismeretlen emberek… Ezért menedéket kerestem. Az interneten – nyeltem nagyot, s éreztem, hogy tenyeremen sorra jelennek meg az apró izzadságcseppek, amiket gyorsan nadrágomba is töröltem. – Mindenesetre elkezdtem beszélgetni egy sráccal, akivel már az első pillanattól kezdve egy hullámhosszonra kerültünk. Volt, hogy hajnalig beszélgettünk, majd amint felkeltünk, ismét üzenetekkel bombáztuk egymást. Mondhatni tökéletes volt minden úgy is, hogy nem hallottuk soha a másik hangját vagy láttunk róla képet. Veszélyes, tudom, akkor mégis az adott egyedül otthont számomra – vágtam közbe, mielőtt megszólalhatott volna.

- A legjobb barátod hol volt ekkor? – szakított meg mégis. 

- Másik városban tanult, és elég sűrű programja volt. Komolyabb baj esetén felhívhattam bármikor, de nem akartam mindig rajta csüngeni – válaszoltam tömören. – Nem számít – ráztam meg a fejem. – Minden rendben volt addig, amíg… - akadt el bennem a szó, amint alsóajkamba haraptam.

- Nem muszáj, ha nem akarod – éreztem meg lágy érintését kézfejemen, majd ahogy gyengéden tenyerébe vette végtagom, és kisebb köröket kezdett leírni rajta nyugtatásképp.

- De, de jól vagyok – mosolyodtam el gesztusától. – Szóval amíg bele nem szerettem – ejtettem ki nehezen, miután éreztem, hogy kissé megszorítja kacsóm, mellyel további beszédre ösztönzött. – Ezzel nem is lett volna semmi gond, ezerszer tárgyaltunk erről a témáról, és hogy már ő is rég felfedezte azt, hogy a saját neméhez vonzódik, viszont nem vallhattam neki úgy szerelmet, hogy még csak nem is tudom, hogy néz ki, igaz? – tettem fel a költői kérdést, majd feltápászkodtam törökülésbe. – Így hát egy videóhívást kértem tőle. Első szóra belement. Ha tudnád, mennyire izgultam aznap – nevettem fel. – Nem tudtam az óráimra sem figyelni, egyedül ő járt a fejemben, mikor viszont a nagy pillanathoz értünk… Képtelen lennék megfogalmazni, mit éreztem pontosan, mikor a saját osztálytársam nézett velem szembe – tördeltem ujjaim másik kezemen, de mikor választ nem kaptam, tovább haladtam a meséléssel. – Mai napig nem tudom, de mindketten lefagytunk pár perc erejéig, én pedig próbáltam valamit kinyögni, viszont ő megelőzött. Nevetett. Hangosan és őszintén, ahogy addig őt még soha nem hallottam. Megjegyzést tett arra, hogy látnom kéne most az arcom, amivel visszarángatott a valóságba, és én is nevetni kezdtem. Olyan boldog és megkönnyebbült voltam abban a pillanatban. Tudhattam volna, hogy nem tart sokáig – mosolyogtam, viszont éreztem, amint egy kósza könnycsepp gördül le arcomon. – Végül nem mondtam neki semmit, tartogattam a nagyobb szavakat későbbre. Onnantól kezdve pedig egyre több időt kezdtünk el tölteni egymással személyesen is. Felhőtlenebb kapcsolatnál, mint a miénk volt, senki sem álmodhatott volna. A rózsaszín felhő viszont alig tartott tovább három hónapnál, amikor… elmondtam neki.

- Rosszul fogadta? – húzta másik kezem is az ölébe, kérdése pedig kellemesen csengett hallójáratomban. 

- Mondhatni – válaszoltam halkan. – Inkább nem megyek bele a részletekbe, de egy világ tört össze bennem, mikor azzal vádolt, hogy egész végig csak játszadoztam vele és kihasználtam. 

- Remélem tudod, hogy ez egy percig sem igaz – simított arcomra, elmorzsolva az addigra meggyarapodott könnyeim, én viszont mindössze a szemkontaktust vettem fel vele, már-már figyelmen kívül hagyva szavait.

- Lehet – tudtam végül le egyszerűen az egészet. – De az mindenképp jobban fájt, mikor az egyetlen személy, akihez valaha is közel éreztem magam, ugyanabba a helyzetbe került, mint én. Azaz… Abban is van. Nem tudom – beszéltem lassan összevissza.

- Lassan, Lixie – fűzte össze ujjainkat Changbin. – Csak egyszerűen mondd ki.

- Chan össze fog jönni azzal a sráccal.