Olivia:

-Minden rendben van papus?-kérdeztem az asztalnál ülve, és belekortyoltam a teájába, amit nem rég vett le a tűzhelyről. Apukám teája mindig feltöltött. Volt benne valami különleges, ami az ízét is jobbá, a hangulatomat pedig nyugodtabbá tette. Mostani időben változott meg nagyon, és látszott meg rajta az idő. Ahogy telik, úgy változnak vele a dolgok is és az emberek is. Mindenki idősödik. Van akin kevésbé, és van akin egyáltalán nem látszik. Az én családtagom barna hajában is megjelentek az ősz hajszálak, amik egy idő után egyre feltűnőbbé váltak.

-Áhh Olivia! Persze, hogy minden rendben van, csak mostanában elég sok mindenen gondolkodom...-fordult meg a konyhában, miután abba hagyta a támaszkodást a pulton. Farmernadrágja gyűrött volt, az inge pedig öreg, melyet akkor láttam rajta utoljára, amikor gyerekként játszott velem. Mindig is szerettem vele futkározni a nappaliban a fotelek és kanapék között. Egyik kedvenc játékom volt, most már pedig az egyik legszebb emlékem.

-Bármi is van nekem tudod hogy elmondhatod..-hangom kedves volt és nyugodt. Bizalommal fordulhatott felém és mindig mellette álltam. Azt akartam, hogy ezt tudja és érezze is. Reménykedtem benne. Hiszen a lánya vagyok, aki itt maradt vele, aki vigyáz rá, megpróbálja a legjobbat biztosítani neki és annyi időt tölt el vele amennyit csak tud a munkája mellett. Ennyi csak elég ahhoz, hogy egy családtag érezze mennyire számíthat a másikra. Vagy nem?

-Tudom, de ez most egészen más Olivia. Csak fáradt vagyok...-nézett le a földre, majd rám egy igazán fáradt pillantással.-A korral jár...-rázta meg fejét kuncogva, mint aki jót szórakozik azon, ahogy az idő elbánik vele. Összeráncoltam a homlokomat, felálltam és a helyére vittem a teáscsészét a mosogatóba, majd el is mostam az övével együtt.

-Rám bármikor számíthatsz. Ha bármi kell nyugodtan szólj le papa...-fogtam meg a kezét amikor végeztem és néztem mélyen a szemébe. Édesapám elengedte egyik kezével az enyémet és az arcomra tette, én pedig tenyerébe, csukott szemmel egy hatalmas sóhajjal bújtam bele. Nem sok ember van mellettem. De azt bárki nyugodtan állíthatja, hogy a családja mindig mellette fog állni bármi is történjék. Én mindig az ő kislánya leszek, ő pedig örökké az én apukám. Sokszor néztük együtt az oroszlánkirályt együtt amikor még picike voltam. Mindig felhívta a figyelmemet arra a jelenetre, amikor Mufasa a fiának Simbanak mutatja a csillagokat. Akkor még nem értettem, de mára érett fejjel teljesen világossá vált. Hisz annak a mesének a középpontjában van az elmúlás. (le papa=papa)

-Ohh Olivia. Ahányszor csak rád nézek, az édesanyádat látom. Egy az egyben ő vagy...-jelent meg egy apró mosoly a szája sarkában.-Mondjuk jobb is, hogy nem rám ütöttél.-nevette el magát, kicsit rekedtes hangon, majd a végén megköszörülte a torkát, és elengedte az arcomat. Vissza gondolva anyáról, nem sok történetet hallottam, csak azt hogy miben is halt meg. Helyesbítve ki miatt. Megszakítottam az érintkezést, majd a zokniját kezdtem el bámulni, aminek a jobb párján volt egy kisebb lyuk az elején.

-Alig tudok róla valamit...-szomorodtam el és néztem ki mögötte az ablakon, ahol egy gerlepár szállt játszva és élvezve az életet illetve a szelet ami magasabbra és magasabbra vitte őket.-Tudom, hogy nem igen szereted ezt a témát fejtegetni és tényleg mindent megadtál nekem, amit csak tudtál, hogy boldog gyermek legyek ha nincs is anyukám. De, még is annyira jó lenne tudni milyen is volt...-panaszoltam el neki a szívfájdalmamat és elfordítottam róla a tekintetemet egy régi esküvői fotó felé, ami a falra volt akasztva és a szüleimet ábrázolta. Csodálatosan néztek ki. Erre egy kellemes érzés futott át a testemen, melybe belerezegtem. Olyan jó lett volna anyának elmondani az álom esküvőmet, vagy anyák napján vinni neki egy virágot mellé pedig elszavalni egy verset. Elpanaszolni neki amikor összetörték a szívemet. Persze apa itt volt és neki is beszámoltam egyről s másról, de megpróbáltam magam megoldani a dolgaimat. Lehet ez miatt is lettem önállóbb. Persze szép gondolat. Néha eltöprengek rajta, hogy milyen lett volna vele. Mesélt volna nekem mesét ő is mint a papa? Sétáltunk volna nagyokat? Befonta volna minden reggel olyan kislányosra a hajamat, amilyet mindenki hordott akkor amikor alsós osztályba jártam?

Papa egy pillanatra elgondolkodott, majd megrázta lassan a fejét. Tudom, hogy hiányzik neki a mama és azt is, ha engem elveszítene, azt már nem élné túl. A bátyám sincs itt, úgy csinál mintha nem érdekelné, de valójában igenis hiányzik neki és örül a boldogságának. Van egy csodálatos felesége és egy gyönyörű gyermeke. Mit kívánhatna az ember magának többet?

-Olivia. Nem tudom, hogy ez kielégítő válasz lenne-e neked, de...-megakadt és nem tudta, hogy hogyan is folytassa tovább. Kereste a szavakat a szobában mindenhol. Az esküvői képtől kezdve a székekig. Egy mosollyal jelezte, hogy megtalálta amit keresett.-A nevetésed olyan, mintha ő kacagna egy bókomon amikor udvaroltam neki. A mosolyodról. mindig az jut eszembe ahogy az oltárhoz álltunk és rám pillantott azzal az édes tekintetével.-vezette fel. Én érdeklődve néztem rá, végig az ő szemeit nézve és a szám egyre nagyobb és nagyobb mosolyra húzódott.-A szemeid mintha teljesen az övé lennének. Még az a kis huncut fény is benne van amit akkor ejtett ha valami rosszaságon járt az esze...-papa boldog volt. Olyan könnyen mesélt a múltról, amit ha előtt megkértem nem akart megosztani velem. Nem volt sok információ de nekem elég volt. Sokat jelentett nekem.-Kislányom. Csak nézz bele a tükörbe és megtalálod. Ott él benned...-a mellkasomra, amin belül szívem vert.

-Köszönöm édesapa...-öleltem meg mire ő azonnal jobban magához vont. Nem akart elengedni. Nem is akartam, hogy elengedjen. Szükségünk van egymásra.-Nagyon szeretlek.-suttogtam a fülébe és nyomtam egy apró csókot a homlokára, mikor kicsit eltávolodtam tőle. Vissza akartam ülni a helyemre, amikor a zsebemben megrezzent a telefonom.

-Kérsz még valamit enni esetleg inni?-lépett ismét ki a konyhába, majd nyitotta ki a hűtőt és keresgélt valamit. Nem szoktak engem érdekelni a telefonos üzenetek mások társaságában, de valamiért az illető nagyon beszélni szeretett volna velem, mert többször is csörgött, az az inkább csak rezgett, mert le volt némítva.-Isteni fánkokat vettem tegnap a pékségben. Tudod a kedvenceidet. Gondoltam megihatnánk egy pohár tejjel.-nézett vissza rám mosolyogva, de én nagyon a falat bámultam. Rossz előérzetem volt. Nem tudtam pontosan bemérni, hogy mivel de azt igen, hogy valami rossz fog történni.-Baj van violám?-lépett mellém aggódó tekintettel, mire én észbe kaptam és a fejemet fogtam mert nagyon fájt.

-Nem minden rendben van, csak nagyon elkezdett fájni a fejem. Általában akkor szokott, ha megérzem, hogy valami rossz fog történni.-álltam fel, majd megfogtam a táskámat és a szalmakalapomat.-Ne haragudj papus. Ígérem bepótoljuk, de lehet elmegyek haza és vagy lepihenek, vagy kiderítem út közben mitől sajog így a fejem.-nyomtam arcára egy puszit és indultam meg az ajtaja felé.

-Vegyél be egy fájdalomcsillapítót kincsem. Ez csak babona. Nem létezik olyan, hogy valaki megérzi a jövőt vagy a rosszat...-fonta karba a kezeit maga előtt, mire én hátra fordultam és egy halvány mosollyal megjegyeztem a következőket.

-Bezzeg a vámpírokban hiszel...-ráztam meg mosolyogva a fejemet, mire kinyitottam az ajtót és vártam, hogy ő is elköszönjön.

-Azokkal nem lehet viccelődni!-mondta komolyan és mikor észrevette, hogy mennyire nem hiszek a mitológiai lényekben ő is búcsúzni kezdett.-Köszönöm, hogy meglátogattál. Nagyon jól esik minden héten látni. Meg a pénzt is köszönöm. De tudod, hogy nincs rá szükség hiszen...-kezdett volna bele, mire én félbeszakítottam. Mindenkivel illedelmes szeretek lenni és a szeretteimmel törődő, de azt nem hagyhatom, hogy butaságokat beszéljenek. Az az inkább csak beszéljen.

-Apa, ezt már többször is megbeszéltük és nem fogom megint elmagyarázni. Felejtsd el és csak fogadd el.-pusziltam meg ismét és miután én is megkaptam a puszimat elköszöntem tőle.-Szervusz!-indultam meg előre, majd amikor hallottam a kedves hangját ahogy elbúcsúzik tőlem, hátrafordultam és integettem neki még egy utolsót.

Kiérve az utcára, a közeli kisparkon keresztül mentem hazafelé, de út közben elfáradtam majd leültem egy padra. Néztem ahogy a gyerekek örömmel futkároznak és élvezik a csodálatos időt, míg az idősebbek a padon ülve beszélgettek. Megmosolyogtatott a látvány ahogy mindenki éli a saját kis életét. A saját mesevilágát, amit magának alakított ki. Egy pillanatra elmélyedtem magamban és azon elmélkedtem, hogy vajon nekem is jut az egyszer ilyen csodás és boldog vég? Visszatérve a világomból rájöttem, hogy elfelejtettem valamit. A telefonomat megnézni, hiszen az búcsúzást végig rezegte a kis szerkentyű. Elővettem a táskámból, majd feloldottam. Az első üzenet Arnoldtól jött. Aranyos, hogy néha napján érdeklődik.

,,Szia Oli! Hogy vagy!? Én amúgy egész jól! 😄Tök jó itthon maradni és közben nyomkodni a videójátékokat. Egyszer neked is ki kellene próbálnod az új harcos játékomat. Egymás ellen is lehet játszani! Majd írj mi a helyzet! Tudom, hogy be tudsz dilizni, ha nem dolgozhatsz.😘"

Látszik, hogy ismer és hogy a munkatársam. De az túlzás, hogy bedilizek. Csak nem szeretem, ha nem tehetem magamat hasznossá. Értem, ő egy igazi kis naplopó és ezzel nincs is baj. Ilyennek is elfogadja az ember, de akinek van egy kis felelősség érzete az tudja, hogy milyen érzés is ez valójában.

Ahogy elolvastam tovább haladtam megnézve a nem fogadott hívásokat és pár üzenetet. Arnoldnak ráér később is válaszolni. Nem is mertem a számot és fogalmam sem volt róla, hogy ki az aki engem keres.

,,Olivia! Vészhelyzet van! Örülnék ha meglátogatnád a lakásomat. Segítened kell. Nem tudom, hogy milyen fájdalom csillapítód van, meg sebellátó szered, de kérlek siess és hozd el magaddal."

Felnéztem, majd ijedten a telefonomra tekintettem vissza ahol már a másik üzenet várt ugyanattól a számtól.

,,Ne aggódj nem esett baja, csak szenved. Hosszan és fájdalmasan. Ne is gyere ide ha jót akarsz magadnak vagy különben megtalállak. Szerintem egyszerű a kis játék. Felejtsd el Elijaht. Hidd el jobban jársz tündérkém..."

Köpni nyelni nem tudtam. A szívem, melyre édesapám mutatott egykor az most úgy száguldott mint a gyorsvonat. Felálltam, majd gyors léptekkel indultam meg Elijah lakása felé. Tény és való, nem vagyunk a legjobb barátok. Még talán a barátokra se vennék mérget. De az a bizonyos rossz érzés nem engedett nyugodni. Elijah ha tényleg bajban van, akkor illik segítenem neki, hiszen ő is segített nekem. Amikor találkoztam az öccsével végig éreztem a feszültséget közöttük. Az meg ahogy rám nézett hátborzongató volt és borzalmas érzés. Lehet ő tett vele valamit? Lehetetlen, hogy a családtagja bántsa. És ha még is? De Elijah megtudja védeni magát mindentől. Mi ez az egész? Ha ennyire veszélyes miért megyek egyenesen bele? Mi van ha engem is bántani fog ha oda megyek? Hiszen, meglettem fenyegetve.

Olivia Clark sosem baj az, ha aggódsz egy hozzád közelálló személyért, barátért vagy családtagért. Ez egy olyan tulajdonság ami nem sok emberben van meg. Különleges vagy és akármennyire is félsz a világtól ez tesz téged erőssé..

Kattogtak apám szavai a fejemben ami folyton lejátszotta magát az agyamban.