Senki nem szólt egy szót sem, csak álltunk. Jómagam öcsémmel néztem farkasszemet, míg ő köztem és a lány között váltogatta tekintetét kajla vigyorral. Tudta, hogyan kell húzni az emberek idegeit, és azt is, hogy hol szúrjon a legjobban vagy hogy hol fogja meg az embert. Olivia nem mozdult, és észrevettem a szemem sarkából, hogy a körme tetejét kapirgálja. Nem ismerte Niklaust és nem is most volt itt az ideje, hogy megismerje. Öcsém akkor szokott ilyen gyanúsan mosolyogni, amikor valami olyan történt vele, ami neki nem tetszett. Nagyon méregette a lányt, amiből arra következtettem, hogy megfogja inni a levét amit én nem hagyhatok. Szóra nyitottam volna a számat, mikor egy perc teljes néma csend után, Olivia beelőzött és megtörte a szótlanságot.

-Öhm..Jónapot...-köszöntötte a testvéremet bizonytalanul, majd felnézett rám és vissza előre. Niklaus észrevette a tekintetemen lévő komolyságot, és azt a kisugárzást, hogy nagyon nem ez a legjobb alkalom arra, hogy megbüntessen.

-Helló!-vette el óvatosan a kezét a lánynak, majd szeme sarkából engem fürkészve megcsókolta annak tetejét, és vissza engedte.-Niklaus vagyok, Elijah testvére.-mély hangja csak úgy játszott az levegőben, de amennyire titokzatos volt, annyi kellemes is. -És maga?-kérdezte huncut mosollyal miközben alig várta, hogy megtudja a választ. Én nem tettem semmit. Le sem vettem a férfiról a tekintetemet, és készen álltam bármi eshetőségre.

-Olivia. Nagyon örvendek.-hajolt meg illedelmesen Olivia, és ejtett egy apró mosolyt, ami Niklaust egyre jobban csak felpörgette. Láttam szemeiben a kihívást, és hogy gondolatai merre kezdtek el terelődni.

-Micsoda bájos név. Mostmár értem miért nem elérhető Elijah bátyám mostanában...-kuncogta el a végét, mire Olivia elpirult. Reménykedett abban, hogy nem veszem észre, de ez egy olyan kijelentés volt amely bármelyikünket zavarba hozta volna. Csak én nem azzal voltam elfoglalva.

-Én nem. Csak...-kezdett el habogni a lány, aminek testvérem tűkön ülve várta végét, de megszakítottam az idilt.

-Olivia ideje menned.-mondtam határozottan, felszegett fejjel míg Niklaust vertem szemmel. Eszem ágában sem volt levenni róla a tekintetemet. Egy pillanat figyelmetlenség, és elszáll az agya. Bármennyire szeretném azt hinni, hogy megváltozott, de ha valami történt vagy történik Hope-al vissza eshet és kegyetlenebb lehet mint bármikor.

-Ohh igen, éppen menni készültem.-mondta magán megigazítva a ruhát, haját kisöpörve az arcából és lépett előre egy lépést, hogy utat törhessen magának, de a hibrid kezével az ajtófélfára tette, arra áttéve súlyát, hogy támaszkodhasson és hogy ne engedje el a lányt. Nem mozdultam, csak kezemet ökölbe szorítottam, az állkapcsomat meg megfeszítettem.

-Ilyen hamar? Hisz csak most találkoztunk! Elijah miért rejtegetted eddig. Csak magadnak akarod?-nyalta meg a száját, és hajolt közelebb a lányhoz és nézett a szemébe majd rám. Csak reménykedtem abban, hogy nem fogja megidézni, és az aggodalmamat Niklaus leolvasta rólam. Hümmögött egyet, kimászott a lány arcából, és leengedte a kezét ezzel is utat hagyva neki. Olivia nem tudta hova tenni az egészet, de hallottam a szívverését amely egyre csak zakatolt. -Remélem még látjuk egymást kedves Olivia.

-Én is. További szép napot.-lépett el tőlünk, majd mikor egy bizonyos távolságban volt tőlünk hátra fordult, és engem nézett.-Szia Elijah.-mondta kedvesen, és várt tőlem is valami reakciót, de leszűrte a testvérem és köztem lévő feszültséget, és azt, hogy nem leszek hajlandó elmozdítani a fejemet Niklausról.

-Viszlát Olivia.-hangom lehet kicsit mogorva volt, de az nem neki szólt, hanem egy bizonyos személynek, akit mindennél jobban szerettem, még se kívántam ebben a pillanatban a hátam közepére. Egy jó ideig álltunk még ott, és mikor biztos voltam abban, hogy a lány akit eddig megakartam védeni biztos nincs itt, hátra léptem ezzel beengedve újabb látogatómat.

-Hú de mogorva vagy bátyám.-jött be nem is zavartatva magát. Bólogatva nézett körbe a lakásban amelyből arra következtette, hogy elnyerte tetszését, kivéve a darabokban álló bútorok, amik dobozokban voltak még, illetve az amit már elkezdtem kisebb nagyobb sikerrel.-Hiszen mondtam, hogy jövök. Tán nem örülsz nekem?-vágta le magát kényelmesen a kanapéra amit nem akartam lecserélni, és hátra dőlt. Becsuktam az ajtót, és lassú határozott lépésekkel közelítettem felé.

-De örülök neked.-mosolyodtam el halványan, és mellé ültem. Haja ugyanolyan göndör volt. Egy sötétbarna pólót viselt, farmerral, és a már jól ismert nyaklánc lógott a nyakában ami egy keresztet és fogat ábrázolt.

-Térjünk is a lényegre, amit nem lehetett megbeszélni telefonon keresztül. Itt az ideje, hogy kitálalj. Közben segítek összerakni a bútorokat.-mondta, miközben csettintett egyet, és három férfi lépett be az ajtómon. Valószínűleg megidézte őket, amit nem vettem jó néven, csak szétnyílt ajkakkal és egy megvető pillantással díjaztam.-Jajj ne nézz már így rám! Te is jól tudod, hogy ketten nem megyünk vele semmire. Beszélj, mert nem vagyok kedves hangulatomban.-morogta el a végét, és ráncolta össze a homlokát. A karját a kanapé támlájára rakta, és ujjaival annak anyagát piszkálta. Kényelembe helyezte magát.

-Mint tudod Niklaus nekem is vannak titkaim.-mondtam egyszerűen. Amire csak sóhajtott egyet, és a földre nézett, majd vissza rám.

-Nincs kedvem ehhez. Ki van a fürdőszobában? Melyikkel szeretnéd kezdeni? Azzal?-mutatott a fürdő ajtaja felé.-Vagy ezzel amit ki akarok szedni belőled? Van egy olyan érzésem, hogy a kettőnek köze van egymáshoz...-mormogta el a végét.

-Én csak a családunkat akartam megvédeni. Elmentem egy boszorkánytársasághoz, amiről még régebben Vincent Griffin mesélt. Nem akartak először segíteni, de adtam rá okot, hogy igen is megmentsenek. -Vincent Griffin egy tehetséges boszorkány. Egyszerre tudta a sötét mágiát használni, és azt kizárólag jó dolgokra, mellette hatalmas tudással rendelkezett. Azt, hogy most mi lehet vele nem tudom, de valószínűleg egykori otthonunk boszorkány vezetője maradt. Niklaus a rövid történetet hallgatva csak hümmögött egyet, a szájához tette a kezét, mintha gondolkodna, és egy idő után megszólalt.

-Mivel vetted őket rá Elijah?-kérdezte komoly tekintettel, mire én felálltam, az ablakhoz mentem és kinézve rajta válaszoltam. Nem voltam büszke rá, de nem volt más választásom.

-Kitéptem a vezető szívét, és megfenyegettem őket, ha továbbra sem hajlandóak segíteni a mészárlás tovább folytatódik. A lánya a vezetőnek utána csak annyit kért, hogy had temethessék el az anyját és utána eleget tesznek a kérésemnek. A következő napon, a három legerősebb boszorka azt kérte vigyek nekik a véredből. Így is tettem. Szétoszlott bennük bennük az a sötét erő ami egy ideig a te testedben áramlott szét. Utána pedig megöltem őket is. Testüket pedig elégettem. -kegyetlennek hallatszódhatott, de szükség volt minderre. A testek elégetése a teljes megsemmisítés volt. Visszafordultam és a zsebembe csúsztattam a kezeimet, várva a reakcióját.

-És ki van a fürdőben?-nézett rám megvetően. Az ideg szétvetette belülről ami nem nyugtatott meg egy cseppet sem.

-A boszorkánytársaság egyik tagja. Megláttam egy tetoválást a karján amit az a boszorkány is viselt, aki egy éjszaka elkezdett manipulálni kintről az utcáról.-tettem magam mögé a kezeimet, és a férfiakat néztem, akik már a második bútort rakták össze.

-Értem...-mondta elgondolkodva. A szobába csend telepedett le, még a túsz se hangoskodott a kádban, és nem is izgatott mi lehet vele. Meghalni tudtam nem hal meg, de közel lehet hozzá. Az még nem ok a pánikra. Nem tudtam mi járhat családtagom eszében, de nagyon törhette valamin a fejét, mert arcvonási rideggé váltak. Ha nem ismerném, azt gondolnám, hogy csak bambul maga elé, de szerencsére én nagyon is jól ismertem.

Kínzó csend. Csend ami Niklausnál a legborzalmasabb dolog. Az állkapcsának ide oda mozgatásával játszott, és várt valamire. Csak azt nem tudtam mire. Egy idő után az emberek elkezdtek kimenni a lakásból és az ajtó csapódás után ő felállt és végül megszólalt.

-Mutasd meg a túszodat.-indult el a fürdő felé, én pedig eleget téve kérésének utána mentem. Az összerakott bútorok a szoba közepén álltak ugyan úgy mint amikor dobozokban voltak és csak arra vártak, hogy a helyükre legyenek tolva. Benyitva a fiú ott ült ugyanolyan gyengén a kádban ahogy hagytam, de esze ágában nem volt felénk nézni és megtisztelni minket figyelmével.-Szóval te vagy az a túsz.-nem szólt semmit, csak arra törekedett, hogy levegőhöz jusson.-Mi a neved?-tette fel első kérdését, és leguggolt a kád széléhez közel, hogy még jobban szemügyre vehesse. A fiúnak agyában valami átkapcsolt, mert felismerte kérdezőjének hangját és a kérdésre azonnal válaszolt. Tipikus túlélési ösztön.

-Cedrick...-nyögte, majd kiköpött egy adag vért. Egyetemista lehetett, nem nézett ki idősebbnek. Egyetlen ránc nem volt rajta, és a szemei kéken világítottak szőke haja alatt, amit most vér fedett be. -Cedrick Martinez...-sóhajtotta és csúszott lejjebb a kádban. A szívverés megduplázódott, amint a mellette lévő férfi szemébe nézett, de el is vette azonnal a pillantását.

-Mi az a jel a csuklódon?-tett fel egy újabb kérdést Niklaus. Nyugodt volt. És a nyugodtság néha sokkalt nagyobb fegyver.

-A társulatom jele...-sóhajtotta és úgy hátradöntötte a fejét, hogy az koppant falban. Csak felszisszent és a plafont nézte. Öcsém felállt, azt jelezve, hogy részéről befejezte, majd kiment. Követtem és becsuktam az ajtót. Háttal állt nekem és nem tudtam mit fog következőnek tenni, de legbelül volt egy olyan érzésem, hogy valami váratlant.

-Magammal viszem. A többit elintézem.-morogta. Megigazítottam magán a pólót, a nyaklánccal együtt és megfordult. -Rád egy időre nem lesz szükség.

-Ezt még is, mire véljem?-húztam fel a szemöldökömet értetlenkedve, és hajoltam kicsit közelebb érdeklődve. Niklaus egy pillanatra a földet bámulta fejét rázva, hatalmas vigyorral majd mikor észbe kaptam már előttem állt a nyakamat szorítva és falnak nyomva. -Nik..laus...-kapkodtam levegő után, és szorítottam rá kezére, hogy letudjam venni a nyakamról fojtó kezét.

-Neked és a kiskalandodnak hála, ahogy elindultam volna, megint beütött a guta! A lányom megsérült, mert nem bírta megvédeni magát tőlem!-sziszegte a fogai közül, miközben a pupillája egyre jobban szűkült.

-Én nem akartam Niklaus! Segíteni akartam! Neked, nekünk!-mondtam elszorult torokkal. Ha félelem nem is volt benne, tudtam hogy nagyon elszúrtam. Ő csak a lányát védi, akit megtámadott az én hibából.

-Milyen áron!?-morogta, majd már a torkomba is harapott, amire én felkiáltottam, ő pedig elengedett. Nem tudtam megtartani az egyensúlyomat, úgy dőltem el mint egy darab fa. A mérge azonnal elkezdett szétáradni a testemben, aminek tünetei azonnal mutatkoztak rajtam.-Mintha ez már megtörtént volna...-állapította meg. Elkezdtem kihűlni. Fáztam és a seb egyre jobban nyílt szét.-Egy kis büntetés. Remélem megérted...-ment be a fürdőbe, és a fiúval a nyakában tért vissza.-Nemsokára úgy is találkozunk. Nem aggódom. Belehalni nem fogsz. Legalább emlékeztet majd a hibádra...-mondta idegesen, és egyedül hagyott. Nem tudtam felkelni, de rázott az hideg. Nem haragudtam rá, mert az öcsém és a testvérek mindent megbocsátanak egymásnak. De most semmi oka nincsen, hogy adjon a véréből. Hayley meg nincs itt, hogy ápoljon és könnyebbé tegye a dolgomat. Levert a víz. Pólóm olyan nedves volt már, mintha leöntöttek volta egy vödörnyi vízzel. Nem tudtam mit csinálni, vagy cselekedni. Csak várni a csodára, kínok közepette.