⇨ „Pontosan két évvel azután történt, hogy elszöktek, mikor minden tönkrement.

Órákkal korábban még túlfűtött csókokat váltottak meleg takarók alatt, barackot és tejszínhabot ettek és összekeveredett végtagok között ölelkeztek a kutyájukkal –most már Cukorkának hívták – valahol középen.

Most, azonban minden megváltozott.

Vér mindenhol, bankók a földön, aggódó sikolyok mindenfelől, rendőrszirénák.

A tervük megbukott.

Jaehyunt meglőtték.

A rendőrséget kihívták.

A mentősök elvitték.

Mindennek vége volt.

Most már semmi sem lehet ugyanolyan.

Johnny tudta ezt.

De nem akarta realizálni, hogy az az apró puszi az arcára órákkal korábban lehetett az utolsó csókuk. Hogy Jaehyun meghalhat, hogy lehet sosem látják egymást újra, az a fájdalmas arckifejezés lehet az utolsó emléke a szerelméről, a lélektársásról.

Végük a meghitt filmes estéknek, végük az éjféli úszásoknak a kristálytiszta ég alatt, végük a lusta ölelkezések ébredés után, amit csak lusta csókokért szakítottak félbe, végük a legváltozatosabb pillanatokban megejtett hátulról való öleléseknek.

Johnny nem akarta elhinni,nem akarta elfogadni. Bent akart ragadni ebben a saját, közös biztonságos, boldogság buborékban örökké.

De nem ignorálhatta a valóságot, ezt tudta nagyon jól. Tudta jól, miközben a rendőrök megbilincselték és odavitték egy rendőrautóhoz. Tudta jól, mikor ott ült, hátul, miközben nekidöntötte a fejét a kocsi ablakának. Tudta, hogy ennek vége van.

Még csak el sem búcsúzhatott tőle, az élete szerelmétől."

– „𝕥𝕒𝕝á𝕟, 𝕙𝕒 𝕜é𝕤𝕫𝕖𝕟 á𝕝𝕝𝕦𝕟𝕜 𝕣á ú𝕛𝕣𝕒 𝕥𝕒𝕝á𝕝𝕜𝕠𝕫𝕦𝕟𝕜."