Jimin POV:

Ugyan az az érzés, ugyan az az elviselhetetlen fizikai fájdalom lett úrrá testemen, amit a velem szemben álló férfi okoz öklével. Mire feleszméltem volna, egy újabb ütés érte arcomat amit már lassan egyáltalán nem is éreztem annyira elzsibbadt. Nagyon fájt, a fejem zúgott és szédültem a fejemre mért folyamatos ütések miatt. Életemben nem vártam ennyire a halált mint ebben a pillanatban, hogy ne is érezzek semmit, szűnjön meg a világ és végre eltakarodhassak. Jobb lett volna, ha már az elején megöl, talán akkor nem kellene elviselnem ezt a mérhetetlen fájdalmat, amit folyamatosan okoz nekem ez a faszkalap. Könyörgöm, csak legyen már vége ennek az egésznek....csak ne érezzek több fájdalmat, legyek túl ezen az egészen és csendben ásson el valahova, vagy a fasz tudja, de nem akarok többet szenvedni, ez már kibírhatatlan amit művel velem.

Egy idő után elsötétült előttem minden, nem éreztem sem fájdalmat, se semmi mást magam körül. Elájultam? Netán meghaltam? Ez fog várni rám a halál után? A sötétség és ennyi? Bár, mire is számítottam? Amikor végre magamhoz tértem, azt vettem észre, hogy a földön fekszek körülöttem pedig szíj,korbács,véres törülköző,kötél. Nagyon nehezen tudtam rávenni magam arra, hogy egyáltalán feltudjak tápászkodni a földről és eljussak a fürdőig ahol megnézhetem magam. A férfi nem volt sehol, még a nevét sem tudom. Remélem egy ideig nem is jön vissza, ki kell majd jussak innen, nem dögölhetek meg itt, ennek az undorító patkány kezei között. Megterhelő volt még a járás is, de ami a tükörben fogadott arra nem voltak szavak. Tele voltam sebekkel,vágásokkal,harapásokkal, ütés nyomokkal amiket tárgyakkal csinált rajtam a férfi. Szóval ezért ájultam el, a sok megterhelés miatt feladta a testem és az elmém is egy kis ideig a harcot. Sírtam, sírtam amiért így láttam magam. Ezt senki másnak nem köszönhetem egyedül csak magamnak, amiért ilyen munkát végzek, ami miatt most az életem múlik rajta. Ha meg is ölnek, senkinek sem fogok hiányozni. Ugyan miért is hiányoznék? Egy olyan ember aki különbözik a többiektől kitaszítottnak,undorítónak,mocskosnak véli a társadalom amiben élünk. De nézzük csak meg ezt jobban. Ez a társadalom egy szégyen, az emberek olyan paradoxon csomagolásban vannak benne ami mindenkinél ugyan az. Nem különbözik. Az aki elfogadóbb és nyitottabb mások felé sokkal fejlettebb személyiség, olyan aki bele tudja képzelni a saját helyzetét a másikéba. De mi van azzal a réteggel akik vádaskodnak,mocskolódnak és még erőszakhoz is folyamodnak? Undorítóak az emberek, mint faj eleve undorító a maga unalmas,szűk látókörű, begyöpösödött gondolkodás módjával, már ha ezt lehet annak nevezni. Meg sem próbálják megérteni a másikat, eleve elutasítóan viselkednek, azt hiszik amiért ők „normálisak" addig a másik biztos „beteg" amiért a saját neméhez vonzódik, vagy pánszexuális,queer,transzvesztita és egyéb beállítottságúak. Hogy erre honnan jöttem rá? Egyszerű. Kiskorom óta a szüleim tudták, nem olyan leszek mint a többi gyerek mert én nem igen voltam az a kimondott fiús alkat annak ellenére hogy fiú vagyok. Ezért ők ezt elfogadták, de amikor iskolás voltam folyton baszogattak az tanárok is a gyerekeken kívül. Mindig olyan szavakkal illettek amik fájtak, amik egy gyereknek mindig a fejében fog maradni.

Ilyenkor nem hogy segítenének, de még jobban elkezdenek basztatni, egészen a földig tipornak, átgázolnak rajtad. Ez után jön a depresszió, amit egy ideig rejteget az ember, de egy idő után feladja ezt. Kiül az arcára minden addig kapott lelki sérülés, ami után már a fizikai bántalmazás következik. Ahogy itt ülök a fürdőszoba padlóján, bámulok magam elé, minden addigi bántalmazás amit átéltem lepörgött előttem akárcsak egy film. Sose felejtem el, amikor a wc-ben lefogtak a fiúk, két karomnál fogva majd a harmadik teljes erejéből rúgott hasba amitől összerogytam. Alig kaptam levegőt, a légzésem nehéznek bizonyult, de amint felpillantottam jött a következő ütés, majd a második,harmadik és így tovább. Mit akartak? Hogy eltakarodjak a közelükből mert mindenkiből buzit csinálok..Szégyeltem magam amiért nem védtem meg magam, de hogyan is tehettem volna? Akiről azt gondoltam, hogy a barátom és bíztam benne elárult rólam mindent az egész iskolának. Elterjesztette a hírt rólam, hogy meleg vagyok ezért jobb ha mindenki vigyáz mert ha még hozzáérnék akkor ő is megbuzulna. Rettenetesen éreztem magam, a fejem zúgott,a szemeim égtek a sok sírástól, a szívem fájt amiért az a személy árult el akiben a legjobban megbíztam. Na és a lelkemmel mi lett? Darabjaira hullott,apró darabokra amiket nem lehet többé összerakni. Miért akarok mégis élni egy ilyen elbaszott világban? A tánc és a zene az oka ennek. Ezek azok a dolgok amik életben tartanak már hosszú ideje.

Most mégis azt érzem, sokkal jobb lenne ha ezt a sok bántalmazást amit kapok, és ki tudja mennyit fogok még, nagyon hamar megszűnne. Nem is értem, miért is reménykedek abban, hogy valaki keresni fog. Kinek hiányoznék? Nekem mégis, most egy ember ugrott be akinek nagyon örülnék ha itt lenne, vagy segítene legalább kijutni innen. Vajon meddig fogom ezt bírni?

Sziasztok cunáák. Ne haragudjatok, hogy ennyit késtem ezzel a résszel. Remélem van olyan aki várta azért.^^ Nos, nem lett túl hosszú ez tény és való, de igyekszem majd azért sűrűbben is írni nektek. Ha tetszett nyomjatok egy Vote-ot. Bármilyen véleményt szívesen fogadok, jöhet hideg-meleg.  Szeressétek ha lehet,bármi ami esetleg javítandó, vagy nem tetszik szóljatok és igyekszem rajta javítani.

Bevallom nektek nem hiszem, hogy ez egy jó sztori lenne, mégis valamiért elkezdtem ezt írni. Remélem van olyan akinek azért tetszik ez a nem szokványos témával íródó sztori.^_^