Az a fiú volt aki a reggel ledobott. Mellettem áll, feszülten figyeljük az előttünk lévő szörnyet aki hullámzó testével egyre jobban fölénk tornyosul. Remegek, mint a nyárfa levél viszont a szőke hajú úgy szuggerálja a gonosztevőt, mint a farkas az áldozatát.

- Most már minden rendben, gyerekek! - ugrik mellénk három hős, az egyiknek a bőre fából van, a másik hasonlít egy kalapácsra, a harmadik meg olyan, mint egy tűzoltó. Elfintorodom ahogy harcolni kezdenek a nyálkás lénnyel, miközben a fiú merev, de annál áhítatosabb szemekkel figyeli.

- Kössz. - szólok oda, majd a vállamra kapom a táskámat és elindulnék egy kerülő úton haza, de a szőke a karom után kap. Morcosan nézek vissza rá.

-Le foglak győzni. Ha a szörny nem méltó az erődre, hogy használd ellene, akkor én legyőzlek. - villan ajkaira egy ördögi mosoly. Kiráz tőle a hideg. Elrántom a karomat.

- Idióta vagy. - rendezem le ennyivel, de úgy látszik a részéről ez sértésnek számít. Lehet nem csak a részéről, de az mellékes.

- Ne hívj idiótának, te fruska! - háborodik fel utánam sietve. Összevont szemöldökkel kapkodni kezdem a lábaimat.

- Fruska vagy te! - mormogom. Ez beteg, miért akar engem legyőzni?

- Van erőd, nem? Akkor meg mi a faszért nem használod? Senkit se tartasz érdemesnek, hogy megmutasd? Erről van szó?  Olyan nagyra tartod magad? - bombáz kérdésekkel. Egyre jobban sietek, de csak nem hagy. Elém kerül a robbanásai segítségével, szikrázó szemekkel mered rám. Nagyot nyelek.

- Nincs erőm! Megvan minden lábujjam! - fakadok ki, hogy végre békén hagyjon. Egy pillanatig ledöbben, majd újra mérges lesz.

- Hazug! - kiált rám gúnyosan nevetve, de már nem érdekel, kikerülöm és olyan gyorsan kezdek el futni, mint még soha. A nevetése még akkor is a fülembe cseng mikor beérek a házba, ahol tudom, hogy biztonságban vagyok mégis furcsa érzés kerít hatalmába.

- Szia anya. - köszönök halkan, majd felsietek a szobámba, de még hallom ahogy anya visszaköszön nekem elég elmélázó hangon. Nagyot nyelek, ismét szép veszekedésre számítok a szüleimtől. Pedig azt hittem ma megúszom ezt a sok szart.

*Másnap délelőtt*

Unottan majszolgatom a szendvicsemet, szemeim alatt hatalmas karikák éktelenkednek. Alig aludtam, apa és anya ordibálásától nem lehetett. Míg az egyik részeg, a másik józanul próbálja érvényesíteni a maguk igazát míg ki nem kötnek ott, hogy mérgesen ott hagyják a másikat, egyik az egyik szobába, másik a másikba megy aludni. Ez olyan hajnali 3 körül esik le nekik. Iszok pár korty vizet, felkelek és vissza viszem a tálcát.

- Köszönöm. - mosolygok a büfés nőre, majd elindulok az osztályterem felé. A folyósó kihalt, mindenki vagy az udvaron élvezi még a napsugarak lágy melegét, esetlegesen az ebédlőbe ökörködnek, meg vagyok én, aki senkivel se akar jóba lenni nehogy bántsam őket. A kezemre nézek amin egy fásli van végigtekerve. Ökölbe szorítom, ajkaimat egy vonallá préselem össze. Tegnap majdnem használtam. Majdnem használtam valaki ellen, puszta félelemből. Kissé mérgesen megyek fel a lépcsőn és ahogy lefordulnék balra, neki ütközöm valakinek, azzal a lendülettel pedig a földre esek. Kezd idegesíteni, hogy folyton a földön kötök ki, mérgelődöm ahogy felpillantok. Megfagy bennem a vér, ugyanaz a fiú áll felettem aki tegnap megmentett, csak most a haverjai is vele vannak. Az egyik szárnyakkal a hátán tartja magát a levegőben, a másiknak a testrészei nyúlnak a szélrózsa minden irányába. Viszont a fölém tornyosuló fiú... Nagyot nyelek a tekintetétől. Ő már párszor megölt szemmel, az tuti.

- Nézd Katsuki, ez az a lány akiről meséltél! - mutogat rám a szárnyas fiú. Egyből felpattanok és sietősen elmegyek onnan. Katsuki... Ő lenne Katsuki Bakugou? A suli második legjobb tanulója? Ki nem nézném belőle, hogy ilyen okos. A következő óra termébe megyek, a vállamról a táskát lecsúsztatom, majd monoton tempóba kipakolok. Kémia lesz, ezt a tantárgyat nagyon szeretem. Kinyitom a füzetem azzal a szándékkal, hogy átolvasom az anyagot, de egy hang megakadályoz benne. Motyogást észlelek a labor felőli résztől. Felvonom a szemöldököm. Ki lehet az? Lassú mozdulatokkal közelítem meg a helyiséget, bekukucskálok az átlátszó ablakon ahol egy zöld hajú fiút látok a jegyzetei fölött görnyedni. Összeráncolom a szemöldököm. Neki már rég vége lenne az óráinak. Benyitok.

- Szia - köszönök udvariasan, mire olyan riadtan kapja fel a fejét, hogy a lendülettől a földre esik. A szám elé kapom a kezemet és oda sietek.

- Jól vagy? Ne haragudj... Nem akartalak megijeszteni. - segítem fel.

- Semmi baj, megesik. - körbe néz - Oh... Már kicsengettek? Észre se vettem. - préseli össze ajkait zavartan.

Halvány mosoly kúszik az arcomra. Rendesnek tűnik olyan... más kisugárzása van. Az egész valója ártatlannak hat.

- Nem gond, nagyon elmélyedhettél a jegyzeteidben. - pillantok a háta mögé ahol a lapjai szanaszét hevernek az asztalon. Elpirul.

- I-Igen. Egy feladatot oldottam. - makog zavartan, majd elpillant.

- Kémia? - csapok le rá - tudtad? Segítsek? - hadarom vigyorogva.

Nagy szemekkel néz rám, majd bólint.

- Tudtam. - felel csendesen. Lelohad a mosoly az arcomról, amit rögtön észre vesz és hadoválni kezd a kezeivel.

- Jaj ne haragudj, Midoriya Izuku vagyok, ne haragudj, nem szoktam beszélgetni lányokkal, nem akartalak megbántani. Kérlek mosolyogj. - beszélt össze - vissza amin akaratlanul is nevetni kezdek. Nagyon aranyosan próbál felvidítani.

- Nyugi Izuku - kun, semmi baj. - elpirul, hogy a keresztnevén szólítom - Nem haragszom. Az én nevem Hitomi Miyako. - hajolok meg előtte, amin még jobban elpirul pedig csak viccelődöm. Nos, elég furcsa értelmet nyer nálam a vicc szó, de úgy se fogok vele találkozni legközelebb szóval mindegy mit gondol.

- Hitomi - san, nem...nem kell meghajolni - hebegi vörös arccal.

- Csak viccelődök - egyenesedek ki, biztatóan rámosolygok. A csengő hangos ricsaja zavar meg minket, Midoriya össze is rezdül rá.

- Mennem kell, Hitomi - san. Szia! - szedi össze a cuccait és olyan gyorsan tűnik el előlem, mint én Bakugo elől tegnap. Oldalra döntöm a fejem. Nem is tudtam, hogy ilyen fiúk is járnak a suliba akik még tudják mi az udvariasság. Megvonom a vállam és visszamegyek a terembe ahol már jó páran ülnek és beszélgetnek. Görcs keletkezik a gyomromba pedig tudom, hogy nem bámulnak. A helyemre ülök és a füzetemet kezdem bújni. Legközelebb csak akkor emelem fel a fejem mikor a tanár bejön és köszöni kell neki. A nap végéig kerülöm a társaságot, otthon pedig a fejhallgatóm segítségével igyekszek tanulni és kizárni a veszekedő szüleimet. Csak végezzem el az iskolát, könyörgöm!