Másnap reggel tesi órával kezdünk - őszintén ki a fasz csinálja minden évben ezeket az órarendeket?! - ahol is összevont órára számítunk mivel a tesi tanárunk lebetegedett. Persze nem lehetett volna hagyni minket, végül is had dolgozzon a gyerek, úgyis van benne erő, nem? Végül is túlélem a tesi órát - pár kék folttal amit a kidobós során szerzek -, utána elindulok a következő órára ami a matekot képviseli. Laza óra, vagyis nekem mivel szeretem és többé kevésbé tudom is.

- Hitomi - san! -  hallom meg hirtelen a nevemet a folyóson sétálva. Akaratlanul is megmerevedek és lassan megfordulok, de csak Midoriya az. Megkönnyebbülten elmosolyodom.

- Szia, Midoriya - kun. - intek neki szégyenlősen ahogy elém ér. Hevesen veszi a levegőt, de kiegyenesedik és elszántan a szemembe néz.

- Kérlek kore-korepetálj kémiából! - áll vigyáz állásba amin jót derülök. A szám elé teszem a kezemet, hogy vissza tartsam a kuncogást.

- Rendben. - egyezek bele egyszerűen ami miatt még magam is meglepődöm. Mi is van azzal, hogy kerülök mindenkit? De csak segítek neki!  

- Tényleg? - csillan fel a szeme, majd észbe kap - vagyis köszönöm, Hitomi - san! - hajol meg előttem. Fülig pirulok.

- Midoriya - kun, kérlek... nem kell ennyire... hálás legyél. Szívesen segítek.  - hebegem zavartan. Kiegyenesedik, arca ugyanolyan vörös, mint az enyém lehet. Hogy lehet egy fiú ilyen ennivaló? Soha nem tudnék egy rossz szót se mondani róla, de még lecseszni se. Halványan elmosolyodom.

- Neked mikor jó? - kérdezi az ujjaival babrálva. 

- Bármikor. - vonok vállat, hogy nekem teljesen mindegy, mivel sok mindent nem csinálok.

- Uh, akkor holnap délután? - kérdezi imádnivaló mosollyal - Mivel holnap anyukámmal süteményt csinálunk, hogy legyen mit nassolni tanulás közben. Jaj, lehet anya randinak fogja tekinteni, pedig ez nem az, csak segítesz a kémiából. - kezd el össze - vissza motyogni. 

Nagy szemekkel pislogok rá, majd elnevetem magam. Midoriya rám kapja a tekintetét, fülig pirul miközben a szájára csapja mind a két kezét. 

- Olyan vagy, mint egy aranyos kis nyuszi! - teszem a szám elé a kezemet, hogy elfojtsam a nevetést -  ne haragudj, de ne kezdj el rajta gondolkodni, hogy mi lesz. Tökéletes a holnapi nap. Mivel nem tudom, hogy hol laksz, suli után jó ha innen indulunk? - kérdezem abba hagyva a nevetést és terelem a témát kicsivel jobb vizekre mivel nem vagyok gonosz, hogy tovább égessem.

- Pe-persze, és ne haragudj amiért félre beszéltem. - kér elnézést amire csak legyintek.

- Ugyan. Cuki vagy olyankor, mint egy kis beszélő uborka. - mosolygok rá. Még jobban elpirul és hebegve - habogva köszön el tőlem. Halkan nevetek az orrom alatt míg bemegyek a matek terembe és helyet foglalok a legelső padba. Hamar elrepül az óra, valami oknál fogva izgatottsággal tölt el a holnap gondolata. Hülyeség lenne kijelentenem ilyen hamar, de Midoriya mellett olyan... nyugodt tudok lenni. Nem félek attól, hogy bántom, nem érzek fenyegetést vagy valami hirtelen mozdulat iránti félelmet. Egyszerre kiszámítható és kiszámíthatatlan. A nap hamar elrepült felettem, otthon kivételesen csend volt amiért borzasztóan örültem. Apa van a konyhában, anya gondolom annyira leitta magát, hogy fel állni se tud és alszik. Halk léptekkel megyek az egyik bárszékhez és felülök rá. Apa a húst vágja fel mikor megszólalok:

- Szia apa! - köszönök neki mire a kést maga előtt tartva fordul meg, de mikor meglátja, hogy csak én vagyok megkönnyebbülten teszi le a vágó eszközt. 

- Szia Miyako. - köszön vissza és újra neki lát a nyers húsnak. Az ujjaimmal malmozok, majd nagy levegőt veszek. Félek megkérdezni, de muszáj lesz.

- Apa... egy évfolyamtársam megkért, hogy korrepetáljam kémiából és uh... szóval elmehetek holnap hozzá? Csak egy - két óráról van szó, hamar itthon lennék. - kezdek el magyarázkodni. A tenyerem izzad az idegességtől főleg mikor apa újra felém fordul, szerencsére most kés nélkül. Tekintete érzelem mentes, ami miatt alsó ajkamra harapok. 

- Tudod mit inkább– 

- Elmehetsz. - vág közbe, de én folytatom.

- Nem is megyek, minek is? Majd biztos megtanulja magától, várj mi? - esik le, hogy mit mondott - Komolyan? - pislogok hitetlenkedve. Sóhaj hagyja el a száját, majd fáradt mosoly jelenik meg az arcán.

- Igen. Menj nyugodtan. - ismétli meg, mire leugrok a székről és a nyakába vetem magam. 

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - vigyorgok, mint a vadalma. Halkan, dörmögve felnevet miközben visszaölel.

- De! - tol el magától egy kicsit - Ennek az az ára, hogy segítesz. - kacsint rám szórakozottan. A szívem egy pillanatra megtelik boldogsággal. Apával mindig is jobb volt a viszonyom, anya... akárhányszor csak találkoztunk folyton undorodó arckifejezéssel illetett. Apa hiába neheztelt rám, benne meg volt a szeretet amiért sokkal inkább hozzá fordultam ha valamit szerettem volna ami szökő évente talán egyszer esett meg. 

- Rendben! - egyezek bele rögtön és a nap hátralévő részében a konyhában vagyunk, este megvacsorázunk, majd ágyba bújunk, mindenki a saját szobájába. Sokszor azért sajnálom apát amiért ki kell bírja anya mellett. Tudom, hogy szeretnem kellene az anyukámat, mint minden velem egyidősnek még ha így bánik is velem, de egyszerűen nem megy. Sóhajtok, a másik oldalamra fordulok és lehunyom a szememet. Remélem a holnap épp oly jó lesz, mint amennyire várom.