Senki számára sem ismeretlen a már jól ismert dalocska ami minden december 24-én, 100-as hangerőn üvöltetik a házakból. A fenyő illat, az édes kis meleg mézeskalácsok amik ha kicsit oda is égettek, de fogyasztható állapotban van még. Az ajándékok a fa alatt amiken szebbnél szebb csomagolás látható. Az együtt való étkezések, vacsorák a családdal. Milyen meghitt és gyönyörű ünnep! De nem itt...

Jacques ébresztő órája a már jól ismert csörgő dallamokat fuvolázta a férfi fülébe. Morogva csapta le  vekker órátját és fordult az oldalára. Sose volt odáig a Karácsonyért. Egy ugyan olyan esemény mint a többi amit a rokonokkal, hozzá tartozóival kellene ünnepelnie. Már a gondolatra is a hányinger kerülgette! Mottója volt, hogy sose tekints vissza a múltba különben örökre benne ragadsz,mint légy a szarban. Ennek ellenére minden egyes szeretettel teli gálán az emlék képek százszorosa rohamozta meg. Mintha a 3. világháborút élné át, mind össze egy szem pillanat alatt. Lelki szemei előtt látta az anyja kerekded, piros pozsgás orcáit és széles, mosolygó ajkait amik nyugtatóan hatottak a csöpp 10 éves kisfiúra. Apja markáns alkata, folyton nevető szeme, száraz, repedezett keze amivel óvatosan túrt bele fia szőkés-barnás tincseibe. Azok a boldog, meghitt percek amiket együtt töltöttek Jacques kis lelkét felmelegítették. Mintha ezek a pillanatok lennének a tűzi fa amit a kisfiú kandallójába kell hajítani hogy felhevüljön. Az anyai és apai szeretet viszont annál a kis tűzi fánál is erősebb! Volt. Már maga se tudja hogy történt pontosan, mikor Szent este előtt egy nappal a családi ház megszűnt létezni. Az az angyali nő, a szigorú de szeretetre méltó férfi köddé vált. Egyik pillanatról a másik a meleg lakásból egy rothadó, rideg ház lett amiben a megcsalástól, árulásig, gyötrelmektől elkezdve minden meg volt. Aztán huss. Nem csak a szülők természete, de ő maguk is semmivé váltak. Hátra hagyva egy gyermeket az emlékekkel, kérdésekkel.
Jacques szeme kipattant és ülő helyzetbe tornázta fel magát. Mióta a Karácsonyról hadoválnak neki a gyilkosok folyamatosan ezek a képek villannak be neki mint egy rossz filmben. Fogalma sem volt hogy kellene az itt lakók tudtára adnia hogy neki egy fikarcnyi kedve sincs ünnepelni, de ahányszor szólásra nyitotta a száját ez ügyben csak ábrándozó sóhajokat, csillogó tekinteteket kapott. Lassacskán már két éve éldegél ezekkel az élőlényekkel, de egyszer sem avatta be őket az életébe. Míg ő mindent tud a vérengző fenevadakról, ők addig azt te se tudják mikor született. Kivéve egy tagot, akivel talán kicsit túlságosan is elmélyedtek egymásban. Bár, Ő sem tud másról ecsetelni pár napja mint erről a szájba tekert ceremóniáról. Lassan szét szakad a feje ha tovább fog agyalni! Ezért inkább magára öltötte öltözékét és lefáradt a nappaliba. Ott aztán már tényleg azt hitte kidobja a taccsot. A fenyőfa büszkén állt a sarokban feldíszítve minden féle égővel, gömbbel, boával. Tetején pedig az a ragyogó csillag ami sose maradhat el. Szíve össze szorult ahogy több ideig nézegette a növényt, talán ezért is fordult volna sarkon hogy vissza menjen szobája menedékébe mikor is a kötésesnek ütközött. Zsörtölődve tekintett a máj sárga szeműre, de az csak nagyokat pislogva nézte. A szeplős már azt hitte valami van rajta aminek nem kellene. Esetleg a férfi nemi szerv nem jött le rendesen?

-Valami gond van? – kérdezte meg végül a kaszást mikor eltelt néhány hosszabb perc.

-N-Nem... semmi... - fordította el fejét és suhant el a férfi mellett.

Jacques kérdő pillantásokat meresztgetett Zack hűlt helyére, aztán utána eredt a konyhába. Alig ért oda már is egy nagy adag füstöt kapott az arcába üdvözlés gyanánt. Arca előtt legyezve botorkált be a konyhába és tapogatta ki a fiút aki éppen villám gyorsasággal nyitott ablakot majd tett valamit az asztalra. A francia el se tudta képzelni még is mi okozhatott ekkora gebaszt a helyiségben majd mikor kitisztult az „idő" meglátta az oda égett mézeskalács figurákat.

-Én... csak megpróbáltam valamit össze hozni! Azt mondták a többiek amíg ők elmennek vásárolni addig figyeljek a süteményre de... nem jött össze...- hajtotta le fejét elkeseredetten a barna üstökű.

-Eléggé idióta ötlet volt pont téged megbízni egy ilyen naaaagyon naaaagy feladattal. –ráncolta homlokát.

-Tudod, azért te is segíthetnél! Nem csak nekem kellene ilyen dolgokat művelnem, mikor mindenki jól tudja mennyire iszonyodom a meleg, tüzes dolgoktól!

-Akkor magadtól is iszonyodsz?

-Ez nem vicces, Jacques! – förmedt a pajkos vigyorú alakra- Legalább egyszer segítenél az ünnepeknél! De, nem! Te bezárkózol és magunkra hagysz minket! Pedig egy család vagyunk!

-Család? –remegett meg a világos hajú szája- Mi?! Család lennénk? Tudod eléggé egy elcseszett család vagyunk! Kettő meleg csávó, egy őrült doki akinek szem fétise van, egy szadista banya, egy kislány és kisfiú akik igazi állatok. Oh! –tartotta fel mutató ujját- Egy pap aki istennek képzeli magát. Ez neked egy normális család?!

-Mi bajod van? –csapott a konyha pultra mérgesen- Itt senkinek sincs ki mind a négy kereke, neked se! Egy alkoholista vagy, kinek loli mániája van! Ez neked normális?!

Jacques-ban egyre inkább ment fel a pumpa. Már maga se tudta mit kellene mondania. Nem akart olyat hozzá vágni a fiú fejéhez amit később megbán, amivel össze törheti millió kis darabokra. Bele túrt hajába és neki támaszkodott az ajtófélfának. Szemét szorosan lehunyta, fogát csikorgatta. Ahogy szőkés-barna fürtjeibe túrt egy pillanatra ujj begyei súrolták a szemkötőjét. Már maga se tudja mikor veszítette el jobb szeme világát. Mikor először hagyta el a házat? Mikor utoljára látta azt akivel most... veszekednek? Azt csinálnák? Ugyan azt amit az ő szülei? Ugyan arra a sorsra jutnának, csak pont 24-én? Megint el fog mindent veszíteni? Hirtelen megrázkódott ahogy egy meleg kéz érintette meg arcát. A kéz tulajdonosa, hüvelykujjával végig simított a vágáson ami ékes bizonyítéka volt düh rohamainak. Bár, az egy másik történet. Csak nézte azokat az igéző szempárokat amikben már annyiszor elveszett. Amiket csak, és kizárólag, saját magának akart tudni. Az egész valóját, testét, lelkét sajátja ként akarta tudni. Nem engedheti hogy a múltban való történések elszakítsák attól aki a világot jelenti neki. Aki most neki a... szerelme? Az lenne? Sose jelentették ki hivatalosan hogy egy párt alkotnának. Le szoktak feküdni? Le. Magányos ha nincs vele? Igen. Aggódik érte és mindig megpróbál a kedvére tenni? Így lenne. És megannyi más dolog még. A kéz lassacskán haladt lejjebb egészen nyakáig, az illető is bal oldaláról szembe került vele. Másik, szabad keze, a francia kezét kereste hogy ujjaikat összekulcsolja. Jacques ha tehette volna megállította volna az időt hogy örökre így maradjanak. Senki se zavarná meg ezt a meghitt, érzelem dús jelenetet. De ez lehetetlen.

-Je t'aime.- mosolygott Zack-re.

-Tessék? Nem értem... Mondtam már hogy ne beszélj nekem franciául, mert egy szavad se értem!- dorgálta meg kedvesebben mint az előbb a férfit.

-Pedig legalább ezt az egyet megtanulhatnád.- kuncogott.

-Akkor mondd el a jelentését!

-Egyszer... talán... esetleg. Ha megtanulsz mézeskalácsot csinálni.- tévedt vissza figyelme az oda égett édességre.

-Lehetetlent kérsz... de talán ha megtanítanál. Biztos jobban menne!- vigyorgott rá sunyin.

-Mikor érnek vissza a többiek?- sétált az asztalhoz ahol keze ügyébe vett egy fekete emberkét és letépte a bal lábát.

-Olyan... egy óra múlva.

-Huh... készülj fel a sok szenvedésre!- sóhajtott Jacques és Zack fejére dobott egy kötényt.

***

Zack a fotelből ámuldozott a dohányasztalon pihenő süteményről. Egyszerűen fogalma sem volt a férfi honnan tud ennyi mindent a háztartásbeli dolgokról. Mintha egy multifunkcionális robot lenne aki mindent el tud végezni ha beprogramozzák rá. Néha nem tudta mit keres mellette ez a félistenség! Megannyi csinos nő flangál kint, de ő még is mellette maradt. Már többször is megakarta kérdezni ennek mi oka de mindig csak valami francia zagyvaságot kapott aminek nem is tudta a jelentését. Mindenesetre, van ennél egy fontosabb dolog amit meg kell vele vitatnia!

-Jacques.

-Parancsolj!- nézett rá a kanapéról.

-Miért...- nyelt egy nagyot- Akadtál ki annyira a családon? Hiszen, mi itt mind úgy tekintünk egymásra mint egy család!

-Zack, nem hinném hogy ez lenne a legjobb pillanat hogy megbeszéljük ezt...

-De! Nincs itt senki! Látsz rajtunk kívül valakit? Nem.

Jacques egy mély sóhajt engedett ki száján. Mióta akarta elmondani legalább egy valakinek azt a kis történetet, és most itt az idő! De még is... nem akarta ezzel terhelni úgy a fiút hogy tudta neki még nagyobb fájdalom bújkál múltjában. Még is csak... erőt vett magán és bele kezdett mondókájába:

-A családom Szent este előtti napon megváltozott. Se örömteli kacajok, se meleg ölelések, se jó éjt puszik. Majd hirtelen felszívódtak és ott hagytak a pöce gödörben egy kisfiút aki nem tudta hova menjen, mi lett. A hideg, sivár, téli napokat, hónapokat egy házban töltötte reménykedve egyszer újra feltűnnek. De csalódnia kellett.- lezárás kép elterült az ülő garnitúrán.

-Emiatt nem akarod az ilyen ünnepeket...- nem fejezte be a mondatot mert pontosan tudta a választ.

Tudta hogy van ennél sokkalta rosszabb, az ő élete se egy habos-babos kedves sztori, de még is sajnálta a férfit. Megakarta vigasztalni, azt akarta érezze itt van neki. Hogy bármit elmondhat, kiadhat magából. Nem kell attól tartania elfogja ítélni. Ugyan már! Itt inkább Jacques-nak van az a kártyája hogy ítélkezzen felette! Még se teszi. Nem mondja milyen egy undorító gyilkos, aki örömét leli mások szenvedésében. Sose vetette fel még véletlenségből sem, aminek természetesen nagyon örül. De soha nem tudja mi jár a fejében. Mikor ide jött egy festett hajú kis piperkőcnek tűnt. De ahogy egyre jobban megismerte rá kellett jönnie ez nem így van. Egy aranyos, kedves, vélemény kimondó férfi akinek senki sem mondhatja meg mit csináljon. És ezalatt az egy év alatt sokat változott. Eredeti hajszínével pompázik, új fülbevalót hord. Na, meg persze az a bizonyos szemkötő ami miatt sokszor csúfolják kalóznak. Annak se tudja az eredet történetét, de talán nem is fogja megtudni. Csoda hogy pillanatnyilag ennyit kihúzott belőle! De ahogy egyre jobban feltérképeszte Jacques-ot rá kellett jönnie bele őrülne ha nem lenne itt. Nem tudná nélküle elképzelni az életét! Mielőtt átgondolhatta volna már a másik derekán csücsült. Fogalma sem volt mit akar, de érezni akarta a másikat. Azt akarta ami a konyhában volt.

-Z-Z-Zack?- nyögte ki meghökkenten az alatta lévő tányér nagyságú szemekkel.

-Tudni akarom! A rohadt életbe tudni akarok mindent rólad! Mit szeretsz, mit utálsz, mi a kedvenc színed, mikor születtél, a múltad, a jövőről való elképzelésed... Mindent!- bökte ki egy szuszra az egészet.

-Lassíts, lassí...

Ki se tudta mondani, már csak a vállát markoló kezeket és az ajkát birtokba vevő szájat érezte. Nem volt erőszakos. Gyengéd, óvatos mint mikor az első csókok csattannak el. Érezte amint cserepes ajkain a fölötte lévő végig nyal, de mintha realizálta volna mit tett ezután lassan, idegtépő tempóban hajolt el. Orruk súrolta egymást, leheletük cirógatta a másik ajkát.

-Jacques... mi van köztünk?

Már válaszolt volna mikor a bejárati ajtó nagy hanggal kinyílt és duruzsolás, hangos beszédek lettek hallhatóak a kis nép miatt. Amint levetették cipőiket, kabátjukat egy olyan látvány tárult eléjük amit lehet nem egy könnyen fognak kiverni fejükből. Cathy hápogva, Danny szemet takarva, Edward és Rachel fényképezve figyelték vagy nem figyelték az eseményeket. Gray persze fenn hangon felordított:

-A szoba ismeretlen fogalom?!- vágta hozzájuk a legközelebbi tárgyat ami ez esetben egy cipős kanál volt.

-Boldog Karácsonyt...- suttogta morogva Jacques és letojva a többieket hívta lágy csókba kedvesét akinek megint csak nem adott választ.

Nah, hát nem egy hétköznapi Karácsonyi rész,
de attól remélem tetszik.
Oh, és aki még emlékszik hogy festett
az első évadban Jacques.
Szerintetek mennyit változott a drága?