Kirishima

Miért van az, hogy ha az embert elutasítják, még jobban akarja azt, aki bedobta neki az unalmast? Annyira.. titokzatos számomra Bakugou, hogy nem tudok betelni vele, többet akarok tudni róla, egyszerűen... minden érdekel, ami vele kapcsolatos, így hát felkerestem Dekut, akinek színt vallottam mindennel kapcsolatban, kivéve Bakugou titkát, hogy ír.

Egymás mellett ültünk az egyik játszótéren lévő hintákban. Kihalt volt az egész tér.

"Nézd, ami vele történt.. én megértem, hogy szereted, de miért reménykedsz abban, hogy te vagy aki megmentheti?"

"Mert tudom, hogy kedvel, csak nem akar kapcsolatot, mert fél" feleltem egyszerűen.

"Jól van.. remélem sikerülhet. Nézd a húga.. akiről láttad a képet elmondásod szerint.. ő öngyilkos lett. Járt egy fiúval, akinek nos.. felelőtlenül küldözgetett képeket, ő meg feltette a netre, amikor szakítottak. Kacchan.. azóta magába fordult teljesen" magyarázta Deku.

"Komolyan?" döbbentem le és valami furcsa szomorúság lett úrrá rajtam.

"Igen.. ő egy nagyszerű lány volt, közel álltak egymáshoz.."

"Értem már.. de miért egyedül akar megbirkózni vele?"

"Fogalmam sincs..mindenesetre sokszor szüksége van beszélgetésre, olyankor pedig felkeres engem vagy Todorokit, ami még megnyugtat engem" vallt színt Deku.

"A szívem szakad meg érte. De hogy hogy nem volt ez a hírekben vagy ilyesmi?"

"Hát a szülei eltussolták ezt a dolgot értelemszerűen, nem akarták, hogy Kacchan még onnan is halljon kitalációkat a testvéréről."

"Értem. Köszönöm, hogy elmondtad nekem.." mondtam, majd sietősre fogtam. Nem hagytam, hogy szegény Deku reagáljon bármit is. Kacchanék felé rohantam. A házuk előtt lihegve vártam, hogy valaki beengedjen. Az anyukája nyitott ajtót, aki beengedett, hiszen elvileg felismert Kacchan panaszkodásaiból. Megmutatta Kacchan szobáját. Nem haboztam, egyből beléptem hozzá. Bezártam magam mögött az ajtót, mire kiugrott ágyából.

"Te meg mi a szart keresel itt? Húzz innen!"

Nem érdekelt, mit magyaráz, csak megöleltem. Próbált volna kibontakozni, de nem hagytam.

"Tudom mi történt a tesóddal. Tudom, hogy nagyon fájhat neked.. de én itt vagyok, jó?"

Kacchan izmai elernyedtek és síri csöndben állt karjaimban. Meghallottam, ahogyan halkan sírdogálni kezd, majd szorosan megölelt. Hátát simogattam nyugtatásképp, de nem sikerült, egyre jobban és jobban feltépődtek benne a sebek, amiket ki is adott magából.

"Nem tudtam megakadályozni!" nyögte keservesen.

"Shhh, nem a te hibád" suttogtam fülébe.

"Ha hamarabb hazaérek talán sikerült volna!"

"Elhiszem, de nem tehetsz erről, te szeretted őt, minden tőled telhetőt megtettél érte, amíg itt volt, nem?"

"Annyira hiányzik!"

"Add ki magadból. Nyugodtan. Van időm, meghallgatlak.. rendben?" néztem rá, s láttam könnyes arcát.

Homlokát enyémnek nyomta és aprót biccentett.