Idegen

Teljesen idegen volt, de az az ölelés egyáltalán nem.

Te jó ég, 3 perce ismerem még csak! Nem értem mi van velem.

Elképesztően jó volt az illata, ahogy a mellkasához nyomtam a fejem ki tudtam élvezni a parfümjét. Mikor elegendőnek érezte az ölelést elengedett, majd sötétbarna csillogó szemeivel mélyen a szemembe nézet.

Istenem azok a szempárok!

Elég sokáig állhattunk így, ami a forgalomnak nem tett jót, ugyanis a kocsija elzárta a félutat. Többen dudáltak mikor elhaladtak mellettünk, de ahogy láttam a srácot ez cseppet sem zavarta. Engem annál inkább.

-Nem kellene arrébb állnod a kocsiddal? -szólaltam meg, enyhe mosoly kíséretével. Továbbra is csak centik választottak el tőle.

-Annyira hiányzott már ez a hang, mármint a te hangod!- válaszolta figyelmen kívül hagyva kérdésem.
Felvontam szemöldököm, és amolyan ,,ez nem válasz a kérdésemre" arcot vágtam. Egyébként sem értettem a helyzetet.
Találkoztunk már valahol? Esetleg ismerjük egymást?

-Honnan tudod, milyen a hangom?
-Onnan, hogy már ezerszer hallottam-kacsintott rám-és egy ilyen hangot, nagyon nehéz elfelejteni.
Muszáj volt megforgatnom a szemeim.

-De hát most találkoztunk először-emlékeztettem rá, és óvatosan hátráltam tőle. A fiú nem hagyta ezt annyiban, és a kezem után kapott.
-Hogy érted, hogy most találkoztunk először? Igen tudom, már egy éve nem láttalak, amikor az a szörnyű tragédia történt, és lehet nem jut egyből eszedbe ki vagyok, de már találkoztál velem! -szorította meg a kezem, és mélyen a szemembe nézett.

Úgy olyan érzésem volt, mintha a nézéséről kellene rá emlékeznem. Továbbra is értetlenül álltam előtte, és egyre jobban zavart, hogy fogja a kezem. Na meg a ránk dudáló autók sem hagytak nyugodni.

Kikaptam a kezem a szorításából.
-Nézd fogalmam sincs ki vagy, szerintem totál összekeversz valakivel, és arrébb kellene áll..
Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot. A szeme igyekezettől égett, és amilyen gyorsan csak tudta elkezdte hadarni a dolgokat.

-Ashley, nézd nem tudom mi van veled, és azt sem miért nem emlékszel rám. Greg vagyok. Egy iskolába járunk már 3 éve, egy pályán találkoztunk. Motocross pályán. És amint megláttalak nagyon megkedveltelek, és nagyon jó barátok lettünk. Sajnos tavaly egy súlyos balesetet szenvedtél, és emiatt végleg abba kellett hagynod a motocrosst. Azóta senki sem hallott felőled, se a sajtó se a barátaid. Kivéve engem. Aki először nehezen hitt a szemének, mikor megláttalak az előbb, de mikor megszólaltál tudtam, hogy csak te lehetsz az-mondta mindezt egy szuszra, közben hangjában érezni lehetet valami mérhetetlen nagy fájdalmat, kétségbeesést.

Nagyon figyelmesen hallgattam szavait. De szinte semmit nem értettem belőle, és ez arcomra is kiülhetett, mert így folytatta.

-Ugye csak viccelsz? Ezekre sem emlékszel? Mi a franc van veled?-vágta kérdéseit a fejemhez, miközben egyre ingerültebb lett.

Hát sajnálom, hogy ilyen nagy ,,franc" van velem.

Ezt hitte megjátszom magam. De ez nem így volt.

Honnan kéne tudnom ki. Oké az előbb mondta el, de ezzel nem lettem közelebb a megoldáshoz.

Hatalmas igyekezet volt bennem, az iránt, hogy eszembe jusson bármi azzal kapcsolatban, amit elmondott, de hiába. Számomra továbbra is egy idegen srác volt, akinek tönkretettem az autóját, viszont a szívem megmagyarázhatatlanul hevesebben dobogott, amióta vele beszéltem.

Bár tudnám kivagy.

Karba tette a kezét, majd neki dőlt az autójának.

-Nézd, fogalmam sincs, mit kéne mondjak. Rendes srácnak tűnsz, és lehet mindez, amit elmondtál igaz, viszont én nem tudom ezt megítélni. – sóhajtottam.
-Talán nem bízol bennem? - kérdezte szemlesütve, hangjából pedig elképesztő kedvesség, és aggodalom áradt.

 -Most látlak életemben először, így nem annyira szoros bizalom fűz hozzád, viszont nem erről van szó. Tudod én egy betegségben szenvedek, aminek következtében csak egy napig maradnak meg az emlékeim. Minden nap úgy kelek fel, hogy a körülöttem lévő emberek ismeretlenek. Minden egyes nap elmondják nekem kik ők, majd azt, hogy segíteni fognak rajtam, és azzal bíztatnak, hogy egy nap visszakapom az emlékeim. Elvisznek olyan helyekre, ahol régen sokat jártam, viszont ez nem garancia arra, hogy visszatérnek az emlékeim-magyaráztam el a történetemet. A vége felé már gombóc keletkezett a torkomban, a szerencsétlen, árva sorsom miatt, de sikerült visszatartanom a sírást.
Engem senki sem ért meg, de emiatt nem hibáztatlak, Greg.

Pár másodpercig csendben álltunk egymással szemben. Azon jártam az agyam mire gondolhat, na meg persze azon, amiket mondott. Lehetséges teljesen igazat mond nekem, és a lehető legjobb szándék vezérli, de egyszerűen képtelen vagyok hinni neki.

Egyébként meg holnapra úgy is elfelejtem, és soha többé nem fogok találkozni vele. Várjunk nem az nem lehet, hogy soha többé ne lássam. Muszáj látnom, emlékezni akarok rá.

Magam sem tudom miért. De a szívem ezt súgja az agyamnak, az pedig nem ellenkezik. Viszont ez lehetetlennek tűnik.

Még is, hogyan emlékezzek rá, hogyan tudjam holnap is ki ő? És ha ő sem szeretni. Lehet alig várja már, hogy elhúzzak innen, és véget érjen ez a beszélgetés.
A nyakam alját csipkedem zavaromban, és mert félek, mert nem tudom mi lesz. Illetve azt sem, hogy most mi történik.

Észre sem vettem a hatalmas gondolkodásban, hogy a srác egy papírlapot tart felém, amire időpontok, események és nevek voltak felvésve.

-Ashley, hahó-szólongatott kitudja hanyadjára.
-Bocsi, csak elkalandoztam-vakartam meg a tarkom.

Ekkor hallottuk, ahogy becsukódik a pékség ajtaja, és apám elindul felénk.

A srác, ahogy megláttam apámat, kővé meredt, majd villámsebességgel a kezembe nyomta, az imént említett papírlapot.

Hát ebbe meg mi a fene ütött?
-Rajta van minden, kérlek olvasd el reggel mikor felkelsz, és hívd fel a rajta található számot!

Elvettem kezéből a lapot, egy pillantást vetettem rá, majd a nadrágsebembe csúsztattam.
-Még is mi ez?-érdeklődtem.
-Hosszú és bonyolult lenne elmagyarázni, a lényeg hogy segíteni akarok-a kezét a szívére helyezte-esküszöm neked.
-Jó, jó csak ne esküdözz-nevettem el magam.
Ő is mosolyra húzta a száját, majd így folytatta.
-Most már viszont ideje mennem-nézet apám irányába-gondolom nem szívesen látná, hogy velem vagy.
Már csak pár méter volt köztük, szóval biztosan észrevette.

Eközben beszállt a kocsijába, becsukta az ajtót, és becsatolta magát.
-És mi lesz a kocsiddal?-hajoltam a résnyire letekert ablakához, hogy biztosan halljon.
-Majd veszek egy másikat-kacsintott rám.
Majd beindította az autóját, és elhajtott.

Hencegő ficsúr. – nevettem magamban. 

Pont ekkora apám is megérkezett, két szendviccsel, és egy kürtőskaláccsal a kezében. Kicsit szomorú voltam, hogy máris elment ez a srác, és azt sem értettem, miért ne látná az apukám szívesen. Viszont már annyira éhes voltam, hogy csak a kürtőskalácsra tudtam gondolni.

Miután apa helyett foglalt a sofőr ülésen, behuppantam mellé a kocsiba, és kikaptam kezéből a reggelim.

-Ki volt ez?-faggatott.
-Őszintén-haraptam egyet a kalácsomba- fogalmam sincs.
-Öhmmm. Értem. – válaszolt.

Tipikus szülő. Imádják ezeket a kérdéseket, és leginkább azért teszik fel, mert kíváncsiak a gyerekükkel történő minden apró részletre. Vagy csak idegesíteni akarnak. Kitudja? 

-Nem indulunk? – tereltem el a témát.
-De persze. – felelte, majd elindította a kocsit, és ismént úton voltunk.

Egy valamiben muszáj megbizonyosodnom, abból, amit Greg mondott.
-Apa, lehet egy kérdésem? – törtem meg a csendet.
-Hát persze, mondd csak.
-Mi a nevem?
-Mi a neved, ez a kérdés? -viccelődni próbált, de ezt volt erre a legrosszabb időzítés.
Rezzenéstelen arccal vártam hát válaszát.
-A neved Ashley, Ashley Sims-mondta határozottan.
-Hát akkor igazat mondott Greg- mondtam félhalkan, és hatalmas kő eset le a szívemről.
Apám döbbenten ügyelt arra, ne veszítse el uralmát a kocsi felet, mikor meghallotta a srác nevét.
-Ki mondott, mit? – köpte a szavakat.