A helyettes megszerezte nekem a jegyet Londonba. Hosszan gondolkoztam azon, mikről maradhattam le. Valahogy, nem akartam elhinni semmit, és valamiért gyűlölni akartam egyetlen egy valakit. Nem fogom a nevét többször kimondani, olyan szinten undorodok, csak azt nem tudom miért.

Leadtam a feladatokat, xy időre, mert nem tudtam pontosan mikor érek haza. Korán eljöttem a munkahelyemről, ahogy csak lehetett. Bár most belegondolva, mostanában, elég sokat ,,lógtam" a munkahelyemről.
Nem tudom hol van a ,,menyasszonyom" és a "gyerekem,, , de olyan szinten nem is érdekel, hogy az hihetetlen. A pokol közepére kívánom őket. Jó, a gyereket nem, ő még azt se tudja, hogy létezik.

Az őröket haza küldtem, mert úgy sincsen kire vigyázniuk, minek fizessek nekik a semmiért.
A napi dugó természetesen megvolt, és az is hogy a telefon a fülemen lógott. Kicsit felcsillant a szemem, hogy haza látogathatok, de a lelkem még mindig nagyon fájt. Sőt nem fájt, hanem égett.
-Nem Mr. Durling, nem tudom jelenleg megoldani..-szóltam a telefonba kicsikét halkan, utalva az előbbiek miatt, és koncentráltam az útra.- Természetesen Uram megfogjuk oldani, keresni fogok valakit, aki megtudja majd csinálni.-sóhajtottam.- Köszönöm Uram. A viszont hallásra.-csaptam le, és felmorrantam egy hatalmasat utána.
A pirosnál állva, egy hölgy nézte a reakciót, amit levágtam a kocsiban.
-Mi van?-kérdeztem lenézően. A nő gyors megrázta a fejét, és pont zöldre váltott a lámpa, én meg fejemet bólogatva, váltottam, majd padlógázt nyomtam.

Haza érve már, éppen futottam fel a garázsból amikor megálltam annyira, hogy megnézhessem mennyi az idő.
-Baszki!-szólaltam fel, és tovább futottam. A gépem 6:15-kor indul, és ha nem leszek rajta, lehet szétverem a lakást. Le se vettem a cipőmet, úgy mentem be a hálóba, és rángattam ki a ruhákat a szekrényből, majd beleraktam a hatalmas bőröndömbe.

A reptéren voltam és rosszul lettem egy pillanatra, így meg kellett kapaszkodnom. Forgott a világ körülöttem, mely az emlékek és az elmúlt napokban történtek eredménye volt. Felsóhajtottam, és próbáltam nem arra gondolni, amire nem kéne. Ha ezeken rágódok tovább, mindegyiknek egyetlen vége lett volna és az, hogy átváltozok.
Amikre persze nem szabad gondolnom az nem más mint:

-Hope
-Menyasszonyom
-Munka

Kevés, de még is ugyan az a végük. 
-Uram! Jól van?-kérdezte tőlem, egy kis kínai csaj. Haja fekete volt, a szeme meg ki volt sminkelve.
-Jól vagyok, köszönöm.-egyenesedtem ki, és beletúrtam a hajamba. Egy biccentéssel jeleztem, hogy vége a beszélgetésnek.
A nő kicsikét, furcsán vette azt, hogy otthagytam, de nem igen izgatott. Másra koncentráltam. Belépve a repülőre, egy deja vu érzés fogott el. Még a múltból. Éreztem, hogy megszakad a szívem, és kihagy egy ütemet.

Megráztam a fejemet, hogy vissza kerüljek a jelenbe és leültem egy kisebb család mellé, persze az ablakhoz közelebbi ülésbe. Nem volt időm első osztályra mennem, de nem érdekelt. Honvágyam volt. Nem zavart a repülés, de az igen, hogy a kislány hátul rugdosta a székemet, elől meg egy fiatalabb nő nézegetett magának. Fejhallgatót felvettem, elindítottam azt a zenét, amit mindig is hallgatok ha van valami bajom. Five More Hours. Imádom. Elvonja a gondolataimat, pörgős és jobb kedvre derít. Az ablakból néztem mik a történések a gépen kívül. Gyönyörű táj, szántóföldek, illetve madarak amik a a gépet kísérték.

Kilenc órát utaztunk fent a fellegekben, majd leszállt a gép. Kicsikét kavargott a gyomrom, de mikor lesétáltam a gépről már jól voltam. Elkértem a bőröndömet és hívtam egy taxit. A taxiban, a fejemet támasztva néztem végig az utat és az embereket akik az utcákon voltak. Jól megfigyeltem mindent, hogy véletlenül se maradjak le semmiről. Megkellett figyelni azt ami változott. De London úgy várt engem, ahogy én itt hagytam. Semmi sem tűnt el. Hiányzott a London Eye, a Big Ben, az emeletes buszok, és a hidak amin annyi szerelem lakat van.

Nem tudom, hogy hol szállhatnék meg, de egyenlőre biztos nem a srácoknál. Amikor az autó megállt adtam egy kis borravalót a sofőrnek és elégedetten szálltam ki. Egész úton azon gondolkoztam, mit kéne mondanom. A buszsofőr dagi volt kicsikét és fánkot evett. Egyfolytában beszélt, én meg azt hittem halálra untam magamat. Egy pillanatra becsuktam a szememet és hatalmas levegőt szippantottam magamba. Rögtön felfrissültem és egy kellemes érzés fogott el. Nem sokat időztem abban a hotelben, így már az erdő felé tartottam. Jól megfigyeltem mindent. Még véletlenül sem változtam át. A gallyak ropogása, a nap sütése, a levelek csörgése, mind olyan emléket hoztak fel bennem, amik egyszerre voltak jók és rosszak. Egy pillanatra el is felejtettem, merre is kell menni a házhoz, de egy róka elém ugrott, és rögtön vissza zökkentett.

-Szevasz koma.-mondtam egy félmosolyt ejtve, és leguggoltam hozzá.- Haverkodunk?-vettem elő a szendvicsemet a zsebemből és odanyújtottam neki. Megszagolta, és óvatos lépest tett felém. Érezhette rólam az állati szagot, amit nem igen kívántam a hátam közepére sem. A rókának, olyan gyönyörű vörös volt a bundája, hogy ha egy gazdag picsa, ezt hordhatná a nyakában, érne vagy ezreket. 

De persze, én ezt sose kívánnám ennek a kis jószágnak. Fülei ide oda jártak, az orra pedig mozgott, jelezve, hogy vizsgálja az ételt. Vagy három percig ott guggoltam, mert addig gondolkodott azon, hogy most elfogadja-e tőlem vagy ne. Pont amikor felakartam állni, ráharapott és elfutott vele.

-Szívesen.-jegyeztem meg, majd zsebre vágtam a kezemet és előre haladtam.

Megcsapta egy halvány szag az orromat. Nem is tudom kié lehet, de ismerős volt. De vagy három hetes. Már nem igen volt jó a szaglásom, de lehet jobb lenne ha átváltoznék és a végére juthatnák, de nem. Nem ezért jöttem.
Volt néhány nyom, gondolom turisták. Tipikus. Mindenhol ott vannak, és mindenbe beleütik az orrukat. Jó mondjuk ez inkább a riporterekre igaz.

Villantak a képek előttem és minden egyes jelenetnél össze rándultam. Nem tudtam eldönteni mi a bajom. Viky talán tud segíteni, ő úgy is tudós, vagy mi a szösz. Segíthet. Remélem. Nem érzem magamat helyén valónak. Belül mintha szétakarna valaki, vagy valami szedni. Persze én tudom mi az. Az állat. De orvoshoz nem mehetek. Hogy nézne ki? El is képzelem magam előtt ahogy bemegyek a dokihoz.

-És, mi a panasza?
-Uram, én igazából egy tigris vagyok, és már egy jó ideje nem változtam át, bár nem is hiányzik. Nagyom rosszul szoktam lenni, van hogy émelygek, és gyakran érzem azt, mintha a bennem lakozó vad, szétakarna szedni. Vannak torz gondolataim, és amikor éppen átváltoztam, megjegyzem nem éppen önszántamból, nem én irányítottam, és majdnem kinyírtam a volt menyasszonyomat, bár ebből csak a felére emlékszek. Esetleg megtudná mondani mi a bajom?- a férfi tátott szájjal figyelt engem, majd hirtelen felemelte a kagylót.
-Jó napot Zita! Nem nem.. Figyeljen csak! Van még egy hely, az őrültek osztályán? Aha aha.. rendben küldöm.

Nahh nálam most pont ez játszódott le! Ha nem tudnám mi vagyok, vagy ki vagyok, még én is hülyének nézném magamat. Meg ha én lennék a doki akkor is hülyének nézném az illetőt. Bár mindenki tudja, hogy én egy zseni vagyok.

Az utolsó lépteket tettem a házhoz, amikor ráléptem valamire. Szenes volt, és törött. De nem az én súlyomtól. Lehajoltam érte, hogy láthassam mi az. Egy fog volt. Ketté volt törve. Elfért az egész tenyeremben, és jobban szemügyre véve a helyet, ahol álltunk, nem igen volt normális. Nem vettem észre azt például, hogy van vagy három kidőlt fa is. Az avar fel van zavarva. Zsebre raktam a fogat, majd tovább haladtam.

Kicsikét korom szagot éreztem, de nem értettem miért ameddig oda nem értem. A ház fel volt gyújtva, és mar csak az alapja volt meg. Már csak füstölt, és kormos roncsok és fák voltak a helyén. Mindenkivel tudatta, hogy ezt a házat bizony felgyújtották.  A falon, ami nagyjából megmarat, volt egy kis vér amitől elszorult a torkom.
Ez az egész az én hibám, nem értem ide időben. Elkéstem, de segítséget kértek. Térdre rogyva néztem magam elé szótlanul remegő kezekkel.