Minden hang idegesített. Nem tudom miért, de még az az aprócska fényáradat is, ami a sátor bejáratánál jutott be nagy nehezen. Az ágyamban mocorogtam, és azon gondolkodtam, mi történhetett az elmúlt éjszaka. Addig megvolt, hogy sokat ittam Hope-al. Morogva át fordultam a másik oldalamra, mire meg lepettségemben Hope arca tárult elém, ahogy békésen aludt. Eszembe jutott minden. Hogy lehettem ekkora barom.

Olyan hevesen csókolt, hogy felvettem az ölemben, ő pedig összekulcsolta a lábát a derekamon, hogy megtartsa magát. Nyakamat ölelte, az arcomba pedig bele hullott a barna selymes haja. Nem sokáig bírtuk ki a sátorban, így egy másik sátor felé vettük az irányt, ami Madisonéké volt, hisz jelenleg ők úgyis a mienkben vannak. Az út közben, majdnem szétszedtük egymást. Sehogy se bírtunk magunkkal. Ahogy beértünk a sátorba, Hope magához húzott a pólómnál fogva, egy szenvedélyes csókra, melyet én úgy háláltam meg neki, hogy felvettem a karomba, és óvatosan az ágyba fektettem. Végig csókoltam a nyakát, és az arcát, ráadásként pedig beleharaptam a nyakába, hogy még jobban megkívántassam vele magamat. Bevált, ugyan is azonnal elkezdett vetkőztetni, és először a póló került le rólam, ahogy róla is. Kicsatoltam a melltartóját egy kézzel, majd nyakába csókoltam, és kicsit eltávolodtam, hogy lássam azt a tökéletes testét, melyet annyi ideje kívánok, és annyi ideje megtagadtam. Deja vu érzésem volt, mint amikor először voltunk együtt. Hope elpirult arccal állt előttem és miután szemügyre vettem minden részét, azzal a hatalmas lendülettel estem neki, mint amikor tigris alakban vadásztam. Most ő volt a préda. A préda, melyet megtartok, hogy többször megízlelhessem.

Mesztelenek voltunk, és testünk egymásnak simult. Egyetlen kis távolság nem maradt köztünk. Minden egyes csókunk felpezsdítette a vérünket, és minden egyes érintés olyan fantáziát indított be az agyamban, amely nem csak a ma estére vonatkozott, hanem a jövőre is. Hope szemébe néztem, aki sóhajtva csókolt meg és ölelte át a derekam a lábával, hogy már türelmetlen és engem akar. Ezzel pedig nem volt egyedül. Nem haboztam. A lány alattam élvezettel nyögött fel, amikor minden testrészünk már egybe olvadt. Egy csodás éjszakát tudhattam magaménak, ahogy ő is. Közelebb kerültünk egymáshoz, mint bármikor. Furcsa, hogy mikor jön rá az ember, hogy mit is veszített, vagy kit.

Felelevenítettem, minden egyes emlék morzsát, ami megragadt. És mosolyogtam. Őszintén. Ezt mikor mondhattam el mostanában? Hope szeme is kinyílt, amire lefagyott a mosolyom, ugyanis nem volt olyan boldog mint én.

-Ez soha nem történhet meg újra...-jött rá ő, is a tegnap esti történésekre, és kiszállt az ágyból, maga köré tekerve a takarót, hogy elmehessen átöltözni. Kicsit letört valamiért ezzel a kijelentésével, de nem tudtam ellene mit tenni. Maradnom kell önmagam.

-Nem kell eltakarnod magad. Tegnap felmértelek.-vigyorodtam el, ám lehet nem kellett volna, ugyanis nem nevetett rajta, hiába szántam viccnek. Hope, amint felöltözött, kiviharzott a sátorból, és ott hagyott. Én csak a fejemet vakartam és neki dőltem az ágy támlájának.-Istenem, én barom..Nem sokkal én is utána mentem, persze felöltözve, és határozott léptekkel, tudva, hogy mit akarok, meg akartam beszélni vele. Nem érdekeltek az emberek, akiknek neki ütköztem a vállammal, mivel egy cél lebegett a szemem előtt. Nem hagyhatom elveszni azt, ami az enyém. Hope az enyém volt, és most is az enyém, bármennyire is ki akarja Bryan kitulajdonítani magának.

A fesztiváli hangulat, mi mindenre képes, és miket elő nem húz az emberből. Titkokat, érzelmeket, és sötét gondolatokat is, amely afelé irányult, hogy Bryan meg nyuvasszam. Lehet Hope szenvedett tőlem is a múltban, és akkoriban a pénz számított nekem a legtöbbet, de már mindent megértettem. Bármennyire is próbáltam elmenekülni az érzelmeim, és a múltunk elől, az élet mégis úgy alakította, hogy egymásra találjunk. Lehet Hope fél még ezt bevallani, de én érzem, hogy vissza szerezhetem, hisz ami tegnap volt, éreztem a köztünk szinte majdnem felrobbanó energiát, tüzet.

Belépve a sátrunkban, nem volt túl rózsás a helyzet, ugyanis mindent szétkarmoltak, és felborítottak. Még jó, hogy kiláncoltuk őket is, mint Igort mert lehet világnak mentek volna ijedtükben. Hope rám sem nézett. Bármennyire is most akartam vele megbeszélni ezt az egészet, ami köztünk folyik, mert várnia kell. Kettő, megilletődött lány feküdt előttem kéken-lilán, és véres szájjal. Lehet egymásnak ugrottak volna?

-Minden rendben van?-kérdeztem Hope-ot, aki határozott, komoly arccal, de rám nézett, és kedvesen válaszolt.

-Túl vannak a nehezén. A lányok között, is kialakul a dominancia, bármennyire is hatalmas barátnők.-mosolygott, és simogatta Abigail fejét, aki embrió pózba össze húzva sírdogált. De túl vannak a nehezén, és most már olyanok mint mi. Rendkívüliek. Ahogy apám mondta, amikor kicsi voltam.

Oda guggoltam Madisonhoz, és megsimítottam a arcát. Sárgás barna szeme, úgy felcsillant amikor rám pillantott. Egyszerre volt lenyűgöző, és misztikus.

-Gratulálok. Olyanok vagytok, mint mi.-mosolyodtam el, mire Madison, hatalmas levegőt fújt ki magából, és a segítségemmel felállt. - És kihez van szerencsém?-húztam el a szám szélét egy apró vigyorra.

Madison kiegyenesedett, letörölte a vért a szájáról, és vakmerően a szemembe nézve válaszolt.

-Gepárd.-wow! Azért a leggyorsabb szárazföldi lényt tudni a mi csapatunkba nem semmi!

-Abigail?-kérdeztem Hopet, mivel a lányt nagyon megviselte az átváltozás, és lehet nem is ő nyert. Minden esetre barátnője, azonnal oda szaladt hozzá, és elkezdte nyugtatni.

-Hópárduc.-válaszolt karba tett kézzel. Végül is az se rossz. Volt már közöttünk egy hópárduc, de az felettébb nem rossz.

-Ki nyert, ha megszabad kérdeznem?-néztem először Abigailra, majd Madisonra. A lányok haja tiszta egy kóc volt.

-Abigail nyert.-Hope mindig mindenre tudja a választ. De ez meglepett, mivel a gepárdra adtam a voksom.

-De akkor miért tört meg így a győztesünk?-érdeklődtem.

-Abigail nem akart bántani, de nem érti meg, hogy így kellett lennie, és azt hiszi haragszom rá, pedig Abigail nem!-mondta az utolsó pár szót a barátnőjének címezve.

-Nahh csajok akkor. Szedjétek össze magatokat. Londonba megyünk!-jelentettem ki hatalmas vidámsággal.

Nem tartott sokáig, mire összeszedtük a cuccainkat, és taxiba szálltunk. A lányok egész úton nevetgéltek, és ujjongtak, hogy túlélték az általuk úgy nevezett ,,poklot". Hope hátul ült velük, és próbálta nekik elmagyarázni az elméleti részét, kisebb nagyobb sikerrel. Másfél óra alatt értünk ki a repülőtérre, ahova nem régiben mi Hope-al leszálltunk. Érdekes, hogy a srácok nem írtak, hogy haza értek-e. Minden esetre nem igen érdekel mi lett velünk, én segítek, aztán húzhatom vissza a belemet New Yorkba, ha csak nincs miért maradnom.

Egy padon ücsörögtünk, amikor Abigail, elkezdett azon parázna, hogy mi lesz, ha nem tudja irányítani ezt az erőt, amit most a kezébe adtunk. Én meg cukkolva azt válaszoltam megölöm, csak nem fogta fel, hogy viccnek szántam, és eltört a mécses. Ma valamiért senki sincsen vicces kedvében...

Délután négy óra volt. Rengeteget vártunk arra, hogy azt mondhassák nekünk, hogy már csak ketten szállhatnak fel a gépre közölünk, és a holnapi géppel kell hogy menjünk. Hope tartott vissza, hogy a csajt, aki ezt bejelentette nekünk ne szedjem ízeire, de végül abban egyeztünk meg, hogy a lányokat felrakjuk a gépre, mi ketten pedig addig elleszünk. Hisz nyolc órával később indul új járat.

-Azonnal írjatok, ha oda értetek.-szögezte le Hope Madisonnak.

-Mindenképpen. -a lány elhúzott egy fekete tincset az arcából, amely bezavart a látásába.

-És ne felejtsétek el. Senki, nem tudhatja mik vagytok. Se nagyi, se kutya senki!- morogtam rájuk.

-Héj héj nyugi. Szavamat adom.-vágta rá nyugodtan, és egy keresztet rajzolt a szívénél. - Abigail miatt ne aggódjatok, rendbe jön, majd tartom benne a lelket.

-Helyes.-Hope szemei csak úgy mosolyogtak, és megölelte őket. Nem voltak sokkal fiatalabbak a lányok tőle, de látszott a különbség egy huszon- és egy tizen éves között. Az egymáshoz való hozzáállás..

-Ti meglesztek?-kérdezte tőlem Mad. Aggodalmat is felmértem a hangjában, de én a kezemet a vállára téve megnyugtattam.

-Ne aggódj. Nem fogunk elveszni. Majd várost nézünk, vagy plázázunk, meg tudunk vigyázni magunkra.-kacsintottam, és sárgára váltottam a szemem egy pillanatra.

-Okés.-nevette el magát. -Sziasztok.-mosolygott, és átkarolva szegény sokkban lévő barátnőjét elindultak a repülő fele, ami arra várt, hogy ők felszálljanak. Én pedig kettesben maradhattam Hope-al egy kis időre amit mindenképp kiakartam használni.