Nem tudtam hol vagyok. Egy sötét erdő volt, de nem a mienk. Minden olyan más volt. Majd úgy döntöttem inkább elindulok egyenesen hátha kapok útbaigazítást.

Furcsa szag keringett a levegőben, amit sosem éreztem még, majd egy reccsenés hangja törte meg azt a csendet ami az erdőben körbe zárta. Eddig a túl nagy csendet hittem ijesztőnek, de már rájöttem, hogy inkább az a reccsenés az amitől kiráz a hideg. Hátra néztem, de nem láttam semmit, így a megkönnyebbüléstől hatalmasat sóhajtottam. Vissza fordultam, hogy folytassam utamat, ám már nem voltam egyedül. Egy csak nem kettő és fél méter magas sötét sakál fejű alak állt velem szemben, világító szemekkel. Köpni nyelni nem tudtam de mire egyet pislogtam és szemem kinyitottam, az egész erdő lángokban hevert. Csak az a hely nem, ahol mi álltunk ketten.

Átváltoztam fekete tigris alakba, és hatalmasat bömböltem mire ő csettintett egyet, és fájdalmaim lettek. Ordítottam miközben morgott a bennem lévő állat. A fejemet fogtam, és földre rogyva tépni akartam szét a fejem. Fájt minden porcikám, és abban a pillanatban megfeszültem és az ég felé helyezve tekintetem, ordítva egyet hirtelen kiszakadt belőlem a vadállat énem. Szemben állt velem az egyik legfelségesebb teremtmény szelleme ami eddig bennem élt. Ahogy én kajabáltam a fájdalomtól úgy ordított ő is. Majd teljesen elszakadva tőlem szelleme az ég felé repült. A lebegő szellem felé egy hihetetlenül réginek tűnő lovas kocsi kéken világító szelleme hajtott felé teljes gázzal. A lovak csak úgy nyerítettek, majd a kocsit irányító férfi megragadta az én tigrisem és elvitte valahova ami egy kapun át vezetett. Lihegve néztem a történteket de nem sokáig bámészkodhattam mert egy szorítást éreztem a nyakamon. A lény keze volt vagy mancsa vagy mit tudom én mije de a fulladás küszöbén álltam. Felemelt a magasba, hogy szemem az ő szemével egy magasságban legyen. Valamit motyogott más nyelven, mély hangon víz hangozva.

-Szenebti. - morgott a végén egyet, kinyitotta a száját az átlagnál is nagyobbra és zöldes kék fényesség tört fel torkából, kiabálni nem tudtam csak rángatóztam... És..

Riadtan keltem fel az ágyamból és zihálva kaptak a nyakamhoz.
-Csak egy hülye álom... Egy hülye álom.. Egy démon kutya izével.... Jézusom.. - nyeltem egy hatalmasat, kezem pedig homlokomra téve dőltem hátra az ágyban. Elvettem kezemet a homlokomról, majd rá néztem az órára, és becsuktam a szemem automatikusan. De azzal a lendülettel ki is nyitottam mert én azt hittem 6:40-et mutat, ám az óra 7:40-et mutatott.
-Bassza meg! - csattantam fel, és lerántottam magamról az egyszínű szürke takarómat. Kipattantam az ágyból, és a bőröndömben turkálva kerestem még ép ruhát ami nem volt még szennyes.
Nem túloztam sokat, üzleti stílusomról átváltottam a régi csábító, laza stílusomra. Egy pólót vettem fel farmer kabáttal, farmer nadrággal és egy sima cipőt. Fogtam a szivaromat, és meggyújtottam majd annak társaságával mentem le a nappaliba ahol a többiek már ott voltak. Hope egy fotelban ült. Elég komoly hangulatot vett fel. Egy kisebb kést forgatott a kezében. Honnan volt ez nekem ismerős?
-Jó reggelt! - veregette meg a vállamat Bryan. - Sikerült le kecmeregni? - törölte le a mosolyt a képéről.
-Nyugi itt vagyok. - szívtam bele a szivaromba, de valaki hátulról kikapta a számból.
-Még mindig tilos szivarozni! -csengett fel Viky hangja, de mikor felé fordultam az nem Viky volt.
-Viky? - esett le az állam majd megráztam a fejem és karba tettem a kezemet. - Hogyan...?
-Vörös haj festék, egy kis rocker ruha, hamis piercing, kettőszáz kiló vakolat és íme..-mosolyogta az egészet végig, majd forog egyet-De amint vége lemosom ezt az undormányt! - mutat számon kérően Bryan felé a mutató ujjával. Furcsa volt így látni Vikyt. Vörös haj, tele piercingel, festékkel, és fekete ruhákkal, meg ha jól láttam egy mű tetkóval. Felismerhetetlen. Ügyes.

-Nyugi van! - mondja komolyan. - Katy! Indulunk! Gyere le! - kiabált fel Bryan. 

-Róla teljesen megfelejtkeztem amúgy. Egy valami nem változik. Olyan marad mint egy szellem. - mondtam Bryannak de nem nézett rám. Katy lejött, megtartva a stílusát.
-Jamesszékkel megyek toborozni. - fújt egy rágó buborékot Bryan arcába.
-Ezt nem te döntöd el. - morogta a fogai közül oroszlán szívű vezérünk.
-Héj! Igaza van. Katy nem tud harcolni ha esetleg arra kerülne sor. Bryan tudod hogy beteg, és gyenge. - mondta Viky Bryan mögül, hogy megállítsa a konfliktust.
-Rendben van. - sóhajtott Bryan. - Viky, Cole és te itt maradtok amíg vissza nem térek a városból. Addig valahogy könyörögd ki Cole-t a szobából. - tette össze a kezét Vikynek.
-Jó, meglátom mit tehetek. - sóhajtott és felment.
-Nyomás. - mondta Brian intve nekünk és elindultunk lefelé a vityillóból. Én másztam le elsőnek majd Hope jött volna utána. Nyújtottam neki a kezem amikor leértem, hogy lesegítsem a létráról de ő észre se véve ment el mellettem. Udvarias akartam csak lenni. Kár volt. Vicsorogtam egyet és követtem őket egy ideig de Bry megállt.
-Így sosem érünk a városba. Átváltozni! A város előtt tíz méterrel változzatok vissza emberré! Világos? - mindenki bólintott rajtam kívül.
Kiroppantottam a nyakamat, majd szemem arany színként kezdett el fényleni, és akkor abban a pillanatban átvedlettem jó öreg barátomba. Magasabb voltam mint a többiek. Az az Bryal egy magasságban. Oda mentem hozzá és a szemébe néztem az oroszlánnak akinek majdnem fekete sörénye volt. Ha lelőném mennyit adnának a bőréért?
-Kevés az időnk. Menjünk. - mondta a fehér mirr murr, majd előre ügetett kecses mozdulatokkal mi pedig követtük. Egyedül ő tudta hol laknak a szülei. Meg talán Bryan... Meg Katy.. Mindenki rajtam kívül. De jó újra zöldfülűnek lenni! Persze ez csak irónia volt.
Nem sokáig tartott az utunk, mert mi gyorsaságunk olyan volt mint a szélvész. Vagy csak én gondolkoztam közben és gyorsan telt el az idő. Meg sem figyeltem az erdőt amit pedig mindig megszoktam. Mi vehette el ennyire a figyelmem?

Emberként léptünk elő a fák mögül majd kiléptünk az útra ahol pont nem járt most autó, vagy nem forgalmas út volt. Vagy csak egy sima utca nagy úttal.
-Végre itthon... - mondta elakadva Hope és előre ment majd megállt az ismerős ház ajtajában. Felemelte a kezét, hogy kopogjon de megállt.
-Egyszeri alkalom, hogy találkozol velük. - jelentette ki Bryan nyersen majd kopogott helyette.
Egy középkorú pár nyitott ajtó.
-Hope? - kérdezte valószínűleg az édesanyja. Majd könnyekbe lábadt a szeme. Felé nyújtotta a karját, hogy megérintse, de elvette. Hope volt az első. Oda ment és erősen megölelte. Apja csak nézett és a földet bambulta szégyellve magát.
-Kislányom... - csatlakozott az ölelésbe. Valahogy az én szívem is meglágyította ez a családi idill. Mi mindent tettek ezek az emberek Hope ellen még is szereti őket és ők meg vissza várták. Én ezt nem értem.
-Elnézést, hogy bele zavarok ebbe a szép pillanatba, de nem ezért jöttünk. - szólt közbe Bry. Nahh ilyenkor ki a legnagyobb tahó. Én vagy ő?
Az egymásra leltek elengedték egymást, az az csak majdnem mert Hope-ot derekánál húzta magához az anyja és tekintetét le se vette róla.
-Mi kellene? - kérdezte az apuka akinek idő közben szarka lábai lettek a szeme alatt, és ráncai az arcán.
-Meg van még a laborjuk ahol a mutagének készültek? - kérdezte Katy rágózva.
-Persze. Csak le van állítva minden. Majd át akarjuk rendezni egy jó kis golfpályává. - mondta az anyuka a kontyával.
-Akkor még ne mert szükségünk lenne valamire. - mondtam én is becsatlakozva a beszélgetésbe.
-Egy olyan szerre lenne szükségünk, ami az átlag embert farkassá változtatja. Vérfarkassá. - mondta Bryan.
-Ahhoz nem kell szer. Van fertőzött nyálam. - monda a szakállas öreg.
-Az remek. De kellene még kettő olyan szérum ami ezt majd meg is állítja. Szóval ha az egyénnek elege van a farkas létből kimosódik a méreg a testéből. - vázolta fel Bryan.
-Persze megoldható. Ideje, hogy jóvá tegyük azokat amiket tettünk... - mondta az apuka a földet nézve. - Kell még valami? - kérdezte de ezt már felnézve.
Előre álltam.
-Készítene nekünk négy darab, olyan mutagént.. - halkítottam magamon egy kicsit. - ami olyanná teszi az embert amilyen mi vagyunk? Ugyan azzal az erővel, nagysággal?
Az édesapa feleségére nézett aki csak bólintott egyet.
-Gyertek be. A többit bent beszéljük meg, mert zsernyákokkal van tele az egész város figyelve azokat, akiket kiengedtek a börtönből.-halkított magán ő is, és elállva az ajtóból beengedett bennünket. Bementem én is a többiek után, megfigyelve a házat, a képeket, és a berendezett szobákat, melyek mellet elhaladtunk, de figyelmetlenségemben fellöktem Hope-ot aki előre esett, de én időben elkaptam.