" melyben Mick rengeteget gondolkozik, Mallory pedig hihetetlen "

2020. július

Mick számára az emberi lét egyszerűen teljesen elképzelhetetlen volt kutyák nélkül. Úgy értem, szó szerint, nem tudta elképzelni, ugyanis amióta az eszét tudta, mindig voltak efféle négylábúak körülötte, köszönhetően a családja állatcentrikusságának. Tehát egész életében azt látta és tanulta, hogy a kutya az ember legjobb és leghűségesebb barátja. Így aztán mi sem volt természetesebb annál, hogy tinédzser évei közepén saját ebet kapjon, amiért már akkor teljes mértékben ő tartozott felelősséggel, és természetesen Angie költözött is a fiatal némettel, amikor elhagyta a Schumacher-rezidenciát.

És mivel a juhászkutya jelentős szereplője volt a pilóta a mindennapjainak, Mick 100%-ban biztos volt benne, hogy mesélt a szőrös lakótársáról Mallorynak (sőt, határozottan állította, hogy még képet is mutatott róla a lánynak).
Az angol-svájci azonban foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy ő aztán nem emlékszik arra, hogy Mick említette volna, hogy neki van bármiféle háziállata, mert akkor nyilvánvalóan szólt volna arról, hogy milyen szinten retteg az ebektől, még mielőtt első alkalommal átmegy a fiúhoz.

Na, hát ez a szituáció már önmagában kellemetlen — egy kutyafanatikus és egy olyan, aki sikítófrászt kap, ha lát egyet —, de normál esetben azért megbeszélhető és átgondolható lett volna, ha Mick és Mallory éppenséggel nem a fiú Alfa Romeójában hasítanak a glandi otthona felé. Azonban így, hogy a dolog — az egyikőjük szerint — az utolsó pillanatban derült ki, az autóban eluralkodott a pánik: a lány kétségbeesetten, vadul gesztikulálva magyarázott. Ez nem volt túl szerencsés, tekintve, hogy a német épp egy jóval 100 km/h feletti sebességgel száguldó járművet kormányozott, próbálva megőrizni a hidegvérét és megnyugtatni a másik szőkét.

Aztán Mallory egy pillanatra kizökkent a nyugtalankodásból és a szorongásból, amikor hirtelen azt észlelte, hogy a kocsi leáll, a motorja pedig abbahagyja a berregést. Kezei a levegőbe fagytak a mutogatás közepette, ahogy Mick feléfordult, és értetlenül bámult a pilóta kék szemeibe.
- Megjöttünk. Légyszi, ne nézz ilyen kétségbeesetten, Angie a világ legaranyosabb kutyája, jó? Nem lesz semmi gáz - mondta, miközben saját tenyereibe fogta a lány kézfejeit és őszintén remélte, hogy a szavai el is jutnak a lesokkolódott angol-svájci tudatáig.
A fiú gyors mozdulatokkal kikapcsolta a biztonsági övét és kipattant az autóból, majd máris az Alfa másik oldalán termett, hogy kinyissa az ajtót Mallorynak, és mialatt a lány kikászálódott az anyósülésről, még arra is volt ideje, hogy kiszedje a csomagtartóból a táskáikat. Usain meg hálát adott az égnek, hogy Mick a futópálya helyett a versenyautók világát választotta.

Mallory reszketett, mint a nyárfalevél, ahogy árnyékként követte az ifjabbik Schumachert a bejárati ajtóig, aztán pedig szabályosan sírni tudott volna, amikor bentről a kutya izgatott szűkölését hallották. A szőke srác előbányászta a kulcsait a hátizsákjából, majd a zár kinyitása után vezette a tekintetét újból a lány arcára, és gyorsan le tudta szűrni, hogy hiába ismételte el hatvanféleképpen a "kutya nagyon édes, nem fog bántani" lényegű szöveget, attól még az angol-svájci és az ausztrál találkozása nem lesz sétagalopp.
- Semmi baj - mondta újra, olyan hangszínnel, amit az estimese-felolvasók is megirigyeltek volna. - Maradj itt egy percet, előremegyek és becsukom Angie-t, jó? - kérdése inkább kijelentés volt, Mallory pedig beleegyezően bólintott, miközben ujjai elfehéredve szorították kisbőröndje fogantyúját.

Aztán Mick egy határozott mozdulattal lenyomta a kilincset, a következő pillanatban pedig el is tűnt az ajtó mögött. Mint minden alkalommal, amikor hosszabb idő után hazáért, kellemes érzés kerítette hatalmába már csak attól is, hogy saját otthonának levegőjét lélegezte be. Ezt persze csak tetőzte, amikor végre újra végigsimíthatott a farkát eszeveszetten csóváló juhászkutyája puha bundáján, és széles mosollyal guggolt le az ebhez, hagyva, hogy Angie szinte feldöntse.
Aztán hirtelen észbekapott, és bűnbánóan konstatálta, hogy az elmúlt percekben megfeledkezett a küszöbön rettegve álló barátnőjéről. Utoljára megvakargatta kutya fülét, majd feltápászkodott a padlóról, és a hátsókertbe irányította házi kedvencét, aki kizárása után értetlen képpel meredt rá az üvegajtó másik oldaláról.

Az ifjú német pedig hirtelen megértette a valódi "két tűz közé kerülést".  A ház egyik bejáratánál imádott négylábúja csaholt törődést igénylőn, míg a küszöbön az a lány várt rá, aki újabban egyre nagyobb területeket hódított meg Mick szívében.

Szélsebesen csörtetett vissza az ajtóhoz, hogy beengedje Malloryt, és pillanatokkal később az angol-svájcival együtt a táskák is a fiú lakásának előszobájában találták magukat. A német hatalmas lelkesedéssel vezette körbe barátnőjét a házban, ám a szőke lány nem tudta teljes figyelmét a hevesen gesztikuláló, szinte pattogó fiúnak szentelni: borzasztó bűntudatot érzett amiatt, hogy Mick kutyusának a kertben kellett rostokolnia, pedig hetek óta nem látták egymást, és a gazdi is biztosan szívesebben venné, ha a négylábú most körülöttük futkározna.
Arra viszont, hogy a pilóta nem említette, hogy ebtulaj, meg mert volna esküdni: egyrészt a vele kapcsolatos információkat Mallory agya szivacsként szívta magába, ha a suliban lett volna Mick Schumacherből bárminemű dolgozat vagy vizsga, csont és készülés nélkül ért volna el 100%-ot. A másik pedig, hogy a versenyző nem egyszerűen csak halakat, hörcsögöt vagy macskát tartott (de a lány felől aztán élhetett volna a házban szakállas agáma vagy alpakka is), hanem kutyát, amiktől az angol-svájci köztudottan retteg, amióta csak az eszét tudja.

- Nem vagy éhes? - simított végig barátnője hátán a német, a rögtönzött house tour befejezése után. Persze, Mick Schumacherről van szó, természetesen a bemutatója simán beillett volna egy totálisan megrendezett MTV Cribs-résznek is, olyan szépen, szívmelengetően, pont kellő részletességgel és beleéléssel magyarázott.
- Most, hogy így mondod - gondolkozott el a lány. Egészen eddig eszébe sem jutott, hogy utoljára körülbelül 8 órája ettek, mégpedig ebédet Mallory nagyszüleinél, Portofinóban. - Tudnék enni - jelentette ki, Micknek pedig több sem kellett, hogy az angol-svájcit maga után húzza a konyhába.

A lány amúgy sem volt túl jártas a konyhában, de ahogy a sürgő-forgó Micket nézte, aki mindenféle edényekkel és alapanyagokkal a kezében témázott valamiről, még az a kevés tudás is elrejtőzött az agya leghátsó zugaiba. Íriszei szinte szívalakúvá görbültek, ahogy a pult túloldalán lévő bárszékek egyikén ülve könyökölt a gránitlapon, és úgy hallgatta a fiút, hogy egyetlen szófoszlány sem jutott el a tudatáig, csupán a német végtelenül megnyugtató tónusa kúszott be a hallójáratába, hogy onnan továbbterjedve az egész testét megbizsergesse. Nem tudom, egy nap hányszor lehet beleszeretni ugyanabba az emberbe, de hogy én tartom a rekordot, az biztos.

Körülbelül fél órával később aztán kiderült, hogy a pilóta spenótos farfalletésztát csinált Mallory ábrándozása alatt. Nem úgy tűnt, mint aki bánja, hogy egyedül kellett megfőznie, csak annyira kérte a barátnőjét, hogy legyen szíves megteríteni az asztalt, amíg ő megeteti Angie-t. Gyorsan megmutogatta, hogy melyik fiókokban találhatók az evőeszközök és tányérok, majd eltűnt a teraszajtó mögött. A lánynak szemet szúrt, hogy Mick a kutya etetőtálját a konyha csempepadlójáról vette fel és vitte ki, és terítés közben bűnbánóan gondolt arra, hogy valószínűleg az eb odabent, gazdájával együtt szokott vacsorázni. De ahogyan végigfutott a lelki szemei előtt a mellette habzsoló négylábú képsora, hatalmasat nyelt, csak az állat hangosan csattogó, éles, hófehér fogaira tudott koncentrálni.

Gondolatai közül barátja visszatérte és mosolya mentette ki; a fiú mindkettejüknek szedett egy-egy adagot a gőzölgő, isteni illatú tésztából. Evés közben, habár élénk eszmecserét folytattak arról, hogy mi legyen a program az elkövetkezendő négy napban, amit Glandban töltenek, igazából mindkettejük agytekervényeit más gondolat dolgoztatta: Mick azon kattogott, hogy miféle módon tudná megmutatni Mallorynak, hogy semmi félnivalója nincsen Angie-től. Természtesen a német fiú az éppen szóban forgó kirándulásokra imádott négylábúját is tervezte volna magukkal vinni, ám ha a lány nem hajlandó a kutya közelébe menni, akkor esély sincs arra, hogy a fiatal gazdi a házi kedvencével is tölthessen időt. Az angol-svájci is hasonlón túráztatta magát: semmi esetre sem szerette volna megfosztani Micket Angie-től, azonban képtelen volt elképzelni, hogy hogyan győzhetné le az ebtől való rettegését.

-——————-

Vacsora után a páros egyetértett abban, hogy fárasztó napjuk volt (különösen Micknek, akinek hosszú órákon át kellett szimultán vezetnie és barátnőt nyugtatnia), így a fürdőszoba használatát követően a fiú hálója felé vették az irányt. A német hátát az ágytámlának vetve keresgélt a Netflix kínálatában, míg Mallory kipakolta a bőröndje tartalmát egy polc szabaddá tett felére a pilóta szekrényében.
- Most ez lehet eléggé indiszkrét vagy nem tudom - pislogott kicsit szégyenlősen az angol-svájcira a pilóta, mikor a lány csatlakozott hozzá a puha takarók között - De elmondod, hogy mi baj a kutyákkal? - kérdezte, cseppet sem számonkérő vagy lenéző stílusban, inkább úgy, mint aki tényleg szeretné megérteni és megoldani a problémát.
Mallorynak — mint általában — a beszéd egyáltalán nem okozott gondot, dallamos hangján szinte úgy kezdett bele a történetbe, mintha esti mesét olvasna Micknek.
- Amikor még nagyon pici voltam, Luxemburgban az akkori családom kutyája minden előzmény nélkül rám támadott egyik nap. Nem tudták elég gyorsan leszedni rólam, akkorát harapott a hasfalamba, hogy azonnal kórházba kellett vinni. Nem pontosan emlékszem, hogy mi történt, csak annyi maradt meg, hogy nagyon-nagyon fájt, és hogy utána egy másik családhoz kerültem.
A szőke német szemei majd' kiestek a pármondatos beszámoló végére. Valahogy semmit nem értett az elmondottakból, vagyis inkább nem tudta feldolgozni a hallottakat, ezért összesen csak annyi tudott kiszakadni belőle:
- Mi?
A barátnője ugyanannyira értetlenül meredt vissza rá: olyan nehéz elhinni, hogy nem tudom elfelejteni, hogy majdnem megevett egy ilyen szőrzsák?
- Mallory, milyen családokról beszélsz? Valami csereprogramon voltál kiskorodban, vagy hogy kell ezt elképzelni? - ráncolta a homlokát Mick.
Az angol-svájci (na jó, tehát eredetileg luxemburgi) agyán pedig ekkor futott át: lehet, hogy nem említette még barátjának, hogy örökbefogadott gyermek.
- Nem, Mick. Az arckifejezésedből ítélve meg nem mondtam ezt, de az van, hogy anyuék mindkettőnket adoptáltak. Én Luxemburgban születtem, és SOS-családok neveltek négyéves koromig, amíg aztán rám találtak a szüleink. Milena eredetileg ír, de ő szerencsésebb volt, már pár hónapos korában hozzánk került Angliába. Ne nézz így rám, azért nem esett még szó erről, mert nekem ez nem egy olyan téma, ami hű, de különleges lenne.
- Persze, értem - a fiú nagyokat bólogatva próbálta feldolgozni a számára azért sokkoló információkat, közben pedig igyekezett semleges arckifejezést fenntartani: fogalma sem volt, egy ilyen dolog megtudása után hogyan is illene reagálni.
- Nyugodtan kérdezhetsz bármit, azért vágom, hogy annyira nem hétköznapi a téma. Ráadásul garantálom, hogy nem tudsz olyat feltenni, amit még nem hallottam - simított végig együttérző mosollyal Mallory a pilóta karján.
- És ezt egész életedben tudtad? - tört elő azonnal Mickből a kérdés, ami legelőször megfogalmazódott benne.
- Persze. És belegondolva, sokkal jobb így, mintha tizenvalahány évesen, valami véletlen folytán derül ki, hogy mások a biológiai szüleim. Anya meg apa nem titkolták el előlünk egy pillanatig sem, sőt felajánlották, hogy megkereshetjük az eredeti őseinket, de nem éltünk a lehetőséggel. Szerintem pont azért nem érdekelnek egyikőnket sem ezek a dolgok, mert közös gének ide vagy oda, mi így vagyunk egy család és kész. Anyuéknál jobb szülőket elképzelni sem tudok, Milena pedig vérszerinti kötelék nélkül is a testvérem, akiért bármit megtennék. Semmi jelentősége nincs annak, hogy ki hozott világra, ha más mutatta meg azt, nem?
A fiú ezután percekig csak némán ölelte a másik szőkét.

-——————-

Az előző esti érzelgősség némileg letérítette Mick gondolatait a "Mallory + Angie" projektről, de reggeli közben újult erővel morfondírozott azon, hogyan bírja rá barátnőjét, hogy hajlandó legyen kibékülni a kutya fantázianevű állatfajjal. A legeslegelső gondolata az volt, hogy nemes egyszerűséggel beengedi négylábúját a házba, és hagyja, hogy az lelkesen összeugrálja és megnyalogassa a lányt, de eszébe jutott, hogy elképzelhető, hogy az angol-svájci ijedtében szörnyet hal, még mielőtt a fiú elégedetten közölhetné, hogy Na látod, megmondtam, hogy nincs mitől félni!
Sok kivitelezhetetlen és értelmetlen terv kiagyalása után arra jutott, hogy igazából Malloryra amúgy is a szavak erejével lehet leginkább hatni (képes sírni egy utazási iroda hangzatos szlogenjén, komolyan!), tehát valójában nincs más dolga, csak megértetni a lánnyal, hogy neki mennyit jelentene, ha legalább adna egy esélyt a juhászkutyának.

Ezzel az "überelhetetlen emberismerő géniusz"-tudattal indult barátnője keresésére a nappali felé, ám az ott látottaktól meglepetésében szólni sem tudott:
A szőke lány az üveg teraszajtótól a lehető legtávolabb ült a padlón, mégis szemben azzal. A nyílászáró előtt Angie csaholt — úgy, mint eddig, a különbség csak annyi volt, hogy ezúttal ezt a házon belül tette. Mallory markában néhány szalámicafatot tartott, amik közül időnként egyet-egyet a kutyus elé 20 centivel dobott. Az eb óvatosan, farkát csóválva lépett a falatért, de amikor továbbindult volna gazdája barátnője felé, az angol-svájci kissé remegő hangon, de határozottan közölte: marad, Angie!

A MESSAGE FROM @vasarnap!
- hahó! nagyon röviden és tömören: sajnálom, hogy eltűntem (már ha bárki is hiányolt), igazából se mentségem, se magyarázatom nincs; így sikerült.
- viszont még anno nyár elején megígértem, hogy következőnek egy mick-mallorys részt hozok, most ennek próbálnék eleget tenni, elég fura lett, de azért remélem, elnyeri a tetszéseteket.
- szeretném azt mondani, hogy mostantól újra minden héten találkozunk, de inkább nem ígérem meg, mert egyáltalán nem tudom, mennyire fogja engedni az időm és az ihletem, hogy írjak; mindenesetre próbálkozni fogok.

much love,
L.